Programozott románc
Van kész válaszunk arra, hogy mi tesz minket emberré? Közhelyek forognak a szánkban, ha megkapjuk ezt a nagy és súlyos kérdést, talán érezzük, sejtjük, mégis nehezen körvonalazzuk. Szerencsére időről időre veszi valaki a fáradságot, és igyekszik megfogalmazni helyettünk ő. Lássuk, mire ment Maria Schrader és az Én vagyok a te embered.
Valószínűleg sokan emlékeznek azokra az amerikai vígjátékokra, romkomokra a 80-as, 90-es évekből, amikben rendre egy-egy science fiction, illetve fantasztikus motívum vált a cselekmény fő mozgatórugójává, a konfliktus indukálójává. Gondolhatunk akár a Michael Keaton főszereplésével készült Közös többszörösre (klónozás), a Farkangyalra (visszatérés a halálból a másik nem testében), a Segítség, felnőttem!-re (instant coming of age) vagy akár a Drágám, a kölykök összementekre!-re (beszédes cím, erre biztos mindenki emlékszik is), illetve az örök klasszikus Idétlen időkigre (időhurok). Később sem volt megállás, folytatódott a sor a mindenféle testcserés verziókkal...
Sajátossága ezeknek a filmeknek, hogy bár folyamatos drive a természetfölötti vagy nagyon is természettudományos elem, mégis inkább allegorikusan értelmezzük a látottakat. Jól körülhatárolható, egyszerű üzenetek, tanulságok csapódnak le a játékidők végén: „csak az a fontos, hogy együtt legyünk”; „tanuld meg tisztelni a másik nemet/embert”; „vigyázz, mit kívánsz”; „ne játssz apa laborjában!”. Szórakoztató biztonsági játék ez, mely ritkán aknázza ki a mélyebb dimenziókat.
Mi történik akkor, ha valaki veszi a bátorságot, fogja a sémát ma, de szubverzív mélyfúrásokkal a megfelelő helyeken gazdagon rétegzi is a saját verzióját, és készít egy remek filmet? Ez lesz az Én vagyok a te embered.
A történet szerint már ott tart a technika, hogy főszereplőnk, az ókorkutató Alma részt vesz egy kísérleti programban (aminek tétje az éles használat), melynek kereti között, az agya alapos szkennelése után megismerkedhet a tökéletes társsal. A dolog szépséghibája, hogy egy humanoid robotról van szó, akit a benne lévő mesterséges intelligencia tökéletesít percről percre, Alma reakcióitól függően. Alma szkepticizmusa hamar izgalmassá teszi a cselekményt, a játékidő első perceiben megtudjuk, hogy valójában nagyon is pragmatikus okok miatt vállalta az android tesztelését: egy komolyabb munkahelyi lehetőség lebeg a szeme előtt. Tom (a robot) karaktere hamar „ingerelni” kezdi a film legfőbb kérdéseit (és persze Almát), és már első megjelenéstől kezdve problematizálja azt (és ez a mi történetünk magja), mitől válik valaki álmaink társává. Igényeink konstans kielégítésétől, attól, hogy mindig arra törekszik, hogy nekünk jó legyen, hogy mindig kedves, udvarias, előzékeny? Alma a teszt kedvéért persze magasra teszi a lécet Tomnak (akinek természetesen besegít az MI): fejből idéz Rilkét, mindent kiszámol, és persze idővel beleveti magát Alma kutatási területébe is. A helyzet adta poénok, amik a hasonló témájú mozikban is rendre megjelennek, hol több, hol kevesebb ízléssel, itt is előkerülnek, megfelelően adagolva, a releváns helyzetekhez igazítva, rendkívül jól lazítva az egyre mélyebbre ereszkedő filmet: a robot rendet rak, majd Alma rosszalló tekintetét látva újra összekuszálja a lakást (nota bene: végre egy film, amiben nem kamukupit látunk a munkájának élő kutatónő lakásában), Alma elfelejtkezik róla, és kint „hagyja” Tomot az esőben, nem eszik, nem iszik, a romantikát pedig csak felmérésekből ismeri, és – itt kezd igazán érdekessé válni a dolog – nem is érez.
Még egyszer: mi tesz minket emberré? A film egyik óriási érdeme, hogy alapvetően domináló könnyedsége ellenére sem didaktikus, se a közepén, se a végén nem rág a szánkba valamilyen veretes, könnyen emészthető tanulságot, de kérdéseket vet fel, irányvonalakat rajzol. A felszínen kiegyensúlyozott, munkájának élő Alma és a humanoid robot kapcsolata azért lesz egyre izgalmasabb és kiélezettebb, mert egy ponton túl a kutatónő büntetlenül tudja exponálni gyarlóságait és személyes (aktuális vagy múltbéli) tragédiáit – így értjük meg mi is egyre jobban a motivációit –, a tétnélküliség viszont sosem lesz felszabadító, mert érzi és tudja, ezek csak egy másik emberben rezonálhatnak, az örökké az ő vágyait leső, „önmaga kiterjesztésében” nem. A film egy jelenetében Alma a legnagyobb veszteségéről mesél Tomnak, aki ugyan könnyedén felskicceli az összefüggéseket, érti, hogy miért visszafordíthatatlan ez a veszteség, mégis az ő szájából mindez banálisnak hangzik. Hiszen sem az értelem, sem az összefüggések nem adnak mélységet a tragédiáinknak.
A rendező a vígjátékokra jellemző frappáns, kicsiszolt dialógusok mellett jól ritmizáltan hagy időt a mélyebb gondolatok bontakozásának. Utóbbiakat vizuálisan, de a műfajtól szokatlan eklektikával a jelentős hangsúlyú – nehéz másképp mondani – európai hangzású és mélységű zenével/zeneválasztással is jól erősíti (a teljesség kedvéért el kell mondanunk: a fentebb sorolt példáink némelyikéhez azért rendkívül jó zeneszerzők társultak). A líraibb túlsúly sajátosan ellenpontozza a film komikus vonalát, miközben képes segíteni, hogy a drámaibb jelenetek is szépen rásimuljanak a többire.
Maria Schrader ügyesen, illetve tehermentesen épít be olyan szimbolikus jeleneteket, melyek még inkább segítenek alátámasztani, illetve problematizálni a film fő kérdéseit. A reggeli napfényben kezét vizsgáló Alma, mintha csak saját maga legmélyére próbálna lenézni, azt keresve, mi különbözteti meg őket Tommal, mi az, amiből ő áll össze, és mi az, amiből a másik. (Külön érdekes, hogy ez a film több pontján megjelenő – technikai-mentális – regiszterkapcsolás erősen megalapozott a német kultúrában, gondoljunk csak Thomas Mann A varázshegyének röntgen-jelenetére.) De felmerül a kérdés, ha átvilágítjuk magunkat, ha tudjuk minden izmunk és csontunk nevét, többet fogunk-e megtudni a bennünk lakozó ismeretlenről – hiszen ez az ismeretlen nem az ismert szűkítésétől válik érthetővé. De akkor mitől? A film vége felé Alma tojást főz, az étel látványa benne egy határozottnak tűnő döntésig asszociálódik, miközben a nézőt a tojás szimbólum visszakapcsolja a főszereplő múltbéli tragédiájához, de a jövő kétséges voltát is kiemeli.
A konfliktusok, az örök vágyódás, a kiszámíthatatlanság, sőt az irracionális döntések tesznek minket visszafordíthatatlanul emberré? Ha elfogadjuk, hogy az élet egy nagyszabású lehetőségszekvencia, akkor akár lehet szép is, és azt azért tudjuk, hogy a „szépség fűszere és forrása – a hiba”.
Az Én vagyok a te embered december 30-án kerül a mozikba.
A borítókép forrása: Cirko Film.
A tartalom a Cirko Film megbízásából, a HVG BrandLab produkciójában készült. A cikk létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
