Egy időn túl önmagába roskad, ha a cégeket csak azért csinálják az emberek, hogy több pénzük legyen
Emőke, aki bűnelkövető fiatalok pártfogó felügyelőjeként járt először a bagi cigánytelepen és Tamás, aki a Fibonacci-spirált tetováltatta magára, hogy sose feledje a helyes arányok fontosságát. Egy jogász-szociálpedagógus, aki olyan Magyarországról álmodik, ahol mindenki születésétől függetlenül minőségi oktatáshoz juthat, és egy mérnök, akinek a cége magyar vállalatként elsőként szerezte meg a Google Cloud premier partneri státuszát. Egy realista álmodó, akinek a szülői mentorprogramon túl már a jövő szakpolitikusi képzésére is van terve, és egy menedzser, akinek az az álma, hogy a vállalatot az amerikai tőzsdére vigye. Dr. Both Emőke, a BAGázs Egyesület alapítója és Szatmári Tamás, a felhős technológiával és adatelemzéssel foglalkozó Alíz Technologies Kft. ügyvezetője. Kettejüket a Bridge Budapest Árnyékprogramja kötötte össze azzal a céllal, hogy hidat képezzenek az üzleti és civil szféra között. A program során látszólag két távoli terület vezetői kapcsolódnak és inspirálódnak egymás vezetői tudásából, dilemmáiból és tapasztalataiból.
Mi az a tulajdonság, amiről nem is gondoltátok volna, de a Bridge Árnyékprogram során kiderült, hogy közös bennetek?
Tamás: Nagyon könnyen megtaláltuk a közös nyelvet ahhoz képest, hogy a kettőnk szocializációja az egyetemtől kezdve nagyon más. Nagyon különböző utat jártunk be. Viszonylag hamar megvoltak a kapcsolódási pontjaink. Mégiscsak mindketten azt szeretnénk, hogy valahogy jobb legyen a világ amikor itt hagyjuk, mint amikor belekerültünk. És szerintem ehhez nagyon lehet kapcsolódni.
Már az első beszélgetésünk során kiderült, hogy mindkettőnknek fontos a munka – magánélet – hobbi egyensúlya. A második alkalommal már nem is egy kávézóban találkoztunk, hanem elmentünk sétálni a Normafára. Kiderült, hogy mind a ketten szeretünk sétálni, szeretjük séta közben megfejteni a világ dolgait, adta magát, hogy akkor inkább így csináljuk.
Emőke: Nekem az volt az érzésem, hogy az alapértékeink megegyeznek. Egy szervezet vezetőjeként nagyon hiszünk abban, hogy a munkatársak jólléte az egy érték. Az emberi oldalnak a jelentősége befolyásolja azt, hogy a szervezet hogyan tud jobban működni. Most nemcsak arra gondolok, hogy odafigyelünk, hogy legyen süti a kollégáknak, hanem a pszichológiai jóllétre, hogy legyen lehetőség fejlődésre, nemcsak szakmailag de emberileg, a személyiségünkben is. Legyen lehetőség abban előrelépni, hogy ki vagyok én, milyen mozgatórugóim vannak, hogyan tudok a saját elakadásaimmal dolgozni. Ehhez azonban hozzátenném a mi személyes jóllétünket is. Mert nagyon fontos, hogy hogy vannak a munkatársak, de nekem az is nagyon fontos volt, hogy arról beszéljünk, hogy mi hogy vagyunk, mert ha a vezetők nincsenek jól, akkor valójában a szervezetben dolgozók sem lesznek jól. Nem is a vezetői magányra gondolok elsősorban, hanem a vezetői tudatosságra, hogy mitől leszek én jól a szervezeten belül? Mitől lesz az, hogy nem vergődök a feladatok alatt, hogyan találom meg azt a pozíciót, amelyben a legjobb vagyok és amelyben a legjobban is érzem magam?
Tamás: Az informatikai ipar nagyon versengő és mivel tudásalapú, nekünk a legjobb szakembereket kell megfognunk, ha jó céget akarunk. Ahhoz viszont ma már nem elég azt mondani, hogy te itt megkapod a leggyorsabb notebookot és arról dolgozhatsz, vagy hogy tiéd lesz a legjobb projekt. Nem egy gyárat üzemeltetek, ahol a munkatársak talán könnyebben cserélhetőek. Nálunk nincs más, csak az emberek, ami az emberek fejében van, az tulajdonképpen a cég. Olyan környezetet kell biztosítani, ami lehetővé teszi, hogy ők jól érezzék benne magukat. Nálunk például fizetett pszichológus van. Ha valaki el szeretne menni beszélgetni – a munkahelyi problémákon túli témákról is akár -, akkor megteheti. Nagyon fontos, hogy az emberek jól érezzék magukat és szeressenek minél hosszabb időt eltölteni a munkahelyükön. És ez volt az az alapérték, ahol Emőkével találkoztunk. Talán röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy mi hosszú távon gondolkodunk.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit ebben a pár hónapban a másiktól tanultatok?
Tamás: Én nagyon hiszek abban, hogy amikor valami nagy dolgot akar az ember, azt nem tudja egyedül megcsinálni. És akkor bejönnek a csoportdinamikai szerepek – vannak akik középen vannak, vannak, akik a szélén, akár egy focicsapatban. A nagy kérdés, hogy hogy tudnak együtt dolgozni. Szerintem a legtermékenyebb beszélgetéseink ebből jöttek ki, hogy hogyan tudnak ezek a különböző szerepek együttműködni.
Emőke: Nekem nagyon sokat segít, ha beszélgethetek. Tamás például elmondta, hogy ők hogy csinálják, milyen a felépítésük, a vállalati struktúrájuk, és a beszélgetéseink során jöttem rá, hogy kb. ugyanakkora a szervezetünk – ez is egy közös pont tulajdonképpen. Én azt gondoltam, hogy nem, mert hát ugye összesen húsz munkatársunk van, de a beszélgetések hatására döbbentem rá, hogy közben van még 100-120 önkéntesünk is. Tehát ez valójában 120-140 fős cég. És ez megint csak sokat segített, mert ha így tekintek a szervezetre, akkor más perspektívákat tudok benne megtalálni. Akkor nekem nemcsak a 20 főben kell gondolkodnom a szervezetfejlesztés során.
Volt valamilyen előzetes feltételezésetek, akár előítéletek a másik (forprofit vagy nonprofit) szektorról, mikor elkezdtétek a közös munkát? Ha igen, hogyan változott meg az együttműködés hatására?
Emőke: Én már találkoztam forprofit cégekkel, de egészen más, amikor támogatotti viszonyban vagyunk velük, vagy projektekben, esetleg coaching típusú folyamatokban vettünk részt. Ilyenkor nem a cégvezetővel találkozunk, hanem a HR-essel. Nekem nagyon újszerű volt ez a fajta partneri, mellérendelt viszony. Civil vezetőként sokszor nehéz, hogy jövedelmi szinten mi nem egy ligában focizunk. És ettől hajlamos az ember kisebbnek, kevésbé fontosnak éreznie magát. Most már – és szerintem ebben sokat köszönhetek a Tamással folytatott beszélgetéseknek – sokkal jobban látom, hogy ez gyakran csak az én tévképzetem vagy frusztrációm, mert valójában sokkal gyakrabban és sokkal könnyebben lehetünk mellérendelt, partneri viszonyban egymással. Másrészt most Tamás szemén keresztül láttam, hogy mit lát belőlünk valaki, aki éppen csak elkezd irántunk érdeklődni. Bennem például fel se merült, hogy kiviszem őt terepre, neki kellett kérnie, hogy mutassam már meg, hogy mit is csinálunk, miről beszélgetünk mi itt hetek óta. Valahogy nem ezt tartottam a legfontosabbnak, és a legutóbbi alkalommal Tamás kérdezett rá, hogy eljöhet-e. Még én voltam bizonytalan, hogy érdekes lehet-e számára, és ő bizonygatta, hogy persze, de még mennyire. Úgyhogy most ennek nyomán éppen azon dolgozom, hogy nyílt napokat fogok szervezni a támogatói körnek. Ha már egyszer kiderült, hogy ez Tamásnak érdekes, akkor miért nem csinálom ezt másoknak is?
Tamás: Szerintem az üzleti és a civil szféránál is nagyon hasonló az, hogy hogyan kell egy szervezetet irányítani. Ott van száz ember, akivel te szeretnél valamit közösen létrehozni. Mindegy, hogy ez az állami szféra, a forprofit vagy a nonprofit szféra. Nekem mély meggyőződésem, hogy bármennyire is könnyebben férek én hozzá üzleti vállalkozóként a nemzetközi szférából bizonyos eszközökhöz, attól még ezeket az eszközöket máshol is fel lehet használni.
Mondjuk egy adattárházat a bagi cigánytelepen?
Tamás (nevet): Adattárházat még mi sem használunk a saját szervezeti keretein belül. De mondjuk az, hogy hogyan bontod le a küldetést stratégiában, éves célban, negyedéves célban, ezt hogyan méred vissza, és hogy ehhez hogyan tud kapcsolódni az utolsó utáni munkatárs is – ez a tervezési gondolkozás és gyakorlat mindenhol használható. Hogy meglegyen az a láncolat, hogy mindenki tudja és érezze, hogy az ő mindennapi munkája mennyiben segíti, hogy megvalósuljanak azok a célok, amiket megfogalmazott a vezetés, azért ez mindenhol ugyanaz, ahol emberek együttműködnek. Az ősidőktől kezdve. Csak régen a mammutot kellett levadászni, most meg valami bonyolultabb küldetésünk van. Ez a hasonlóság az üzleti és a civil szféra között. A különbség pedig ott van, hogy ez a két szféra kölcsönösen irigyli egymást. A forprofit az folyamatosan azt keresi, hogy szép, szép, hogy mi csinálunk pénzt, de miért létezünk ezen túl.
Erre nem az lenne a jó válasz, hogy az a küldetés, hogy minél több pénzt csináljanak?
Tamás: Nem. A sikeresen működő forprofit cégeknek ezen bőven túlmutató küldetése kell hogy legyen. Egy időn túl önmagába roskad, ha a cégeket csak azért csinálják az emberek, hogy több pénzük legyen. Legalábbis az új generációnál ez biztos hogy nem fog működni.
Mi a ti küldetésetek? A Bagázsnál egyértelmű, hogy egy igazságosabb társadalmat szeretnének, de mi a küldetése egy informatikai cégnek, aminek a tevékenységét se mindenki tudja elmagyarázni?
Tamás: Nagyon leegyszerűsítve, mi a technológiával meg fogjuk váltani a világot. Mindenki a cégben science-fictiont olvas, azt gondoljuk, hogy akár a mesterséges intelligencia, akár másmilyen technológia segíteni fog a társadalmi problémák megoldásában is. Jobb lesz tőle a világ. Csak ezt nagyon-nagyon nehéz a mindennapok szintjére lehozni. De egyébként minden cég ezzel küzd. Mi a küldetés? Miért van a piacon az adott cég azon túl, hogy pénzt termeljen? Ez a nonprofitnál sokkal egyértelműbben megvan, sokkal inkább egy küldetés köré szerveződik az egész tevékenység. Ők meg éppen azzal küzdenek, hogy hogyan biztosítsák a forrásokat, hogyan legyen elég pénz a működéshez. Nekem az volt bámulatos a Bagázst látva, hogy hogyan lehet ebből a küldetésből indítva felépíteni és működtetni egy szervezetet. Náluk mindenkinek a zsigereiben, a DNS-ében benne van, hogy persze hogy azért dolgozom, hogy jobb legyen az ország. Mi is ezt próbáljuk behozni a cégnél, csak nálunk sokkal nehezebb.
Ha a másik tulajdonságaiból/adottságaiból csak egyet kérhetnék el, vagy legalább kölcsön magatoknak, mi lenne az?
Tamás: A bátorság elindítani dolgokat és kitartani mellette. Emőkének olyan küldetéstudata van, hogy minden nehézség ellenére képes építgetni – ez egy fantasztikus tulajdonság.
Emőke: A nyugodt optimizmus. Nem az a típusú nyugodtság, ami visszafogja a kreatív energiákat, hanem sokkal inkább az az éltető nyugalom, amitől biztonságban érzi magát az ember. Nemcsak lassan és csendben lehet valaki nyugodt, hanem ilyen lendületes, előre mutató módon is.
Miből tanultatok többet: amiben hasonlítotok vagy amiben különböztök?
Emőke: Nekem épp a különbségek voltak azok, amik sokat tudtak adni. Nagyon sokat adott például az, hogy Tamás – aki nem alapító, hanem működtető -, hogyan van jelen és hogyan tud együttműködni az alapítóval, akinek a hullámzásai, a víziói, a gondolatai fontosak, ugyanakkor nehézséget is tudnak jelenteni egy olyan folyamatban, amikor a működtetésnek is jelentősége van.
Ez azért izgalmas a számodra, mert a Bagázsnál te inkább az alapító pozícióját töltöd be?
Emőke: Igen. Én alapító vagyok, és van egy működtető társam – kicsit mint Tamás az Alíznál -, és nagyon szerencsésnek éreztem, hogy nem az érintettekkel kell a saját nehézségeimet vagy dilemmáimat megbeszélni. Hanem olyan valakivel, aki már ezt megtapasztalta. Én csak azt éreztem, hogy nem mindig tudom elmondani azokat a gondolatokat, amik bennem vannak. Az egy nagy felismerés volt, hogy a hiba nem bennem van, csak egyszerűen vannak emberek, akik nem tudnak ennyire általános, ködös dolgokban gondolkodni, én meg képtelen vagyok teljesen kézzelfoghatóan elmondani – kell egy ember, aki ezt megteszi.
Tulajdonképpen mint egy tolmács?
Emőke: Igen, valaki, aki ezt érti, és át tudja fordítani gyakorlati megvalósításba.
Tamás: Én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy van a vállalkozó, meg van a menedzser. Az üzleti szférában ugye ezek könnyebben elválnak. A vállalkozó az a típusú ember, aki szeret elkezdeni dolgokat. Aki meglátja a lehetőséget, akinek van egy víziója arról, hogy a világ hogyan lesz jobb. A menedzser pedig az, aki ezt tudja skálázni. A vállalkozó elviszi nulláról egyre, a menedzser elviszi egyről tízre. Nekem egy nagyon hasonló viszonyrendszerem van a cégen belül az alapítóval, azzal az emberrel, aki elindította a céget.
Akkor ott te vagy a menedzser.
Tamás: Igen. Emőkéék viszonyrendszerében pedig Emőke a vállalkozó, aki elindította. Tulajdonképpen én az ő legfontosabb kollégáját helyettesítettem, ő pedig az én legfontosabb partneremet. Egymáson gyakoroltunk. Máshogy dolgozik valaki, aki inkább ez a vállalkozó, víziót építő ember, és máshogy egy menedzser, és pont ezért tudunk tanulni egymástól. Nekem például nagyon izgalmas volt látni, hogy aki alapító, az kissé hosszabb időhorizonton néz előre, pont úgy, mint Emőke. Amikor arról beszéltünk, hogy mi a Bagázs stratégiája, akkor bőven túlmentünk azon, hogy van egy adott terepi munka, vagy hogy mit érnek el az adott településen. Ott már módszertanról, egy adott társadalmi problémáról, szabályozói kérdésekről beszélgettünk. Ezekre mind-mind van valamilyen elképzelése. Lehet, hogy éppen nem most fog megvalósulni, lehet, hogy ott még nem tartunk, de egyszer majd lesz rá szükség. És ez nekem rettenetesen inspiráló. Mert én meg ugye pont azzal foglalkozom, hogy amikor ezek az elképzelések megjelennek, akkor nekem kell kitalálnom, hogy mit kell kezdeni vele, hogy a következő egy évben valami történjen. Mik azok a struktúrák, amiben ezt le lehet fordítani 100 embernek, hogyan lesz ez az elképzelés végrehajtható?
Emőke: Végül olyan jól kiegészítettük egymást, hogy a kollégám – aki éppen akkor volt szabadságon, amikor mi elkezdtük az Árnyékprogramot – észrevette, hogy változtam, és azzal ugratott, hogy szívesen elutazik még egy kicsit, ha erre van szükségünk (nevet).
Tamás, neked is segített, hogy Emőkével „gyakorolhattad”, milyen menedzsernek lenni egy alapító mellett?
Tamás: Igen, ráadásul pont jókor. Én egy pár éve vettem át a partneremtől a cég vezetését. A kettőnk közötti szereposztás, hogy akkor pontosan ki mit vár el a másiktól, hányadán is állunk egymással, hol vannak a felelősségek – ennek a kialakítása egy hosszú folyamat. És egy nagyon nehéz folyamat, nagyon tudatosan kezeljük, szem előtt tartva, hogy kinek mi az erőssége.
Azért ehhez elképesztő alázat és önismeret kell…
Tamás: Igen, mi tulajdonképpen párterápiára járunk (nevet), egy coach-hoz ketten, ahol ki-ki elmondja, hogy hogy látja a világot, és kiszűrjük, hogy mi benne a közös. Nekem ebben a folyamatban adott Emőke nagyon sokat, mert az ő szerepe a partnerem szerepe, és ő is nagyon hasonló folyamaton megy éppen keresztül. Minél több ilyen felállást lát az ember, annál inkább el tud vonatkoztatni a saját konkrét életétől, és annál könnyebben érti meg hogy ez tényleg nem egy egyszeri dolog, nem rólam szól, hanem van benne valami szabályszerűség.
A tartalom a Bridge Budapest és a HVG BrandLab produkciójában készült. A cikk létrehozásában a HVG hetilap és a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
