Hajnalban vagy késő este a parttól távolabb, alacsonyan elhúzó permetező helikopterek, mezőgazdasági repülőgépek manapság is meg-megzavarják a vízpartokon üdülők nyugalmát. Szakberkekben egyetértés van arról, hogy a vegyszeres szúnyogirtás csak tűzoltás jellegű módszer, már csak azért is, mert az efféle hajnali és nyáresti permetezéseknek a felnőtt példányok (szakszóval: imágók) esnek áldozatul, legjobb esetben akár 80-90 százalékban is. A manapság bevetett idegmérgek azonban még mindig válogatás nélkül hatnak a teljes ízeltlábú-faunára, így kipusztítják a többi rovarnak is csaknem a felét. Ráadásul ezek a - deltamethrin és permethrin hatóanyagú - rovarölő szerek a halakra is káros hatással lehetnek, ezért a hatóságok csak a nyílt víztől több száz méterre engedélyezik az ilyen töltettel végrehajtott légi csapást.
Vakációkeserítő vérszívó. Biológiai írtás © sxc.hu |
A szervezett szúnyoggyérítés magyarországi hajnalán, az 1970-es években, ilyen tapasztalatok még nem késztették óvatosságra a védekezést végzőket, nem csoda, hogy "többször majdnem sikerült kriptává változtatni a Balatont övező térséget" - így Sáringer Gyula, rovarökológus-professzor, aki az 1976-os kezdettől résztvevője a hazai vérszívó-tizedelési kampányoknak. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO által az 1968-ig engedélyezett mérgező és hosszú távon genetikai károsodásokat okozó DDT kiváltására jóváhagyott, foszforsav-észter hatóanyagú idegmérgekkel végezték a permetezéseket, amelyek nem csupán a csípőszúnyog-populációt pusztították el, de 80-90 százalékban minden ízeltlábút is (lásd Vérszívótan című írásunkat a 46. oldalon). A ma is aktív Sáringer professzor az első pár év - ökológusszomorító - próbálkozásai után más megoldás után nézett, és hamarosan felfigyelt a Joel Margalit izraeli rovarkutató által ugyancsak 1976-ban felfedezett, csípőszúnyoglárvákat pusztító baktériumra, amely már lárvakorukban végez a minivámpírokkal.
A szakzsargonban BTI-ként emlegetett - a tudományos keresztségben Bacillus thuringiensis subspecies izraelensis nevet kapó - kórokozó H14-es "startszámmal" megjelölt alváltozata kiváló megoldásnak tűnt, mivel kizárólag az embert és állatot egyaránt gyötrő csípőszúnyogok lárváira veszélyes. A Magyarországon az 1980-as évek közepétől bevetett csodafegyverről azonban gyorsan kiderült, hogy csak akkor hatásos, ha precízen céloznak vele. Magyarán, ha a lárvaidőszakban pontosan a tenyészőhelyeket szórják meg az ipari mennyiségben előállítható baktérium-toxinokkal. Ehhez persze először fel kell pontosan térképezni a szúnyoglárva-tenyésző helyeket, vagyis a sekély, így könnyen melegedő pocsolyákkal tarkított (szakszóval: vízállásos), lápos, kisebb-nagyobb vízzel borított területeket.
Az efféle rekettyéseket, szittyósokat megjelölő térképeket azonban csak szakemberek képesek elkészíteni, a pocsolyákból kihalászott lárvák azonosítása után. A Balaton, a Tisza- és a Velencei-tó, illetve a Duna-kanyar szúnyogtérképe csak 2002-re készült el, azóta - mint Sáringer a HVG-nek elmondta - anyagi forrás hiányában nem sok minden történt. Az adatokat ráadásul az aktuális időjárás függvényében évenként frissíteni kell, hiszen például az ideihez hasonló csapadékos tavaszon és nyáron nagyságrendekkel több új tenyészőhellyel kell számolni, mint aszályosabb években.
Nincs káros mellékhatás nélküli technológia (Oldaltörés)
A biológiai szúnyogirtást nehezíti az is, hogy a tavaszi - jellemzően áprilisi - időszak kivételével a baktériumkészítmények pontos célba juttatását akadályozza a növényzet. Ezt egy német szabadalom a jégeső-szimulációval próbálja meg áthidalni: a vízzel elkevert BTI-készítményt granulátumként megfagyasztják, majd így szórják ki. A jégrögök a vízinövények leveleiről legurulva a pocsolyák vizében felolvadnak, s a baktériumtoxinok onnan bejutnak a lárvák bélcsatornájába. Magyarországon mindezt olcsóbban, egy betonkeverő segítségével úgy oldják meg, hogy a gépbe szitált homokot raknak, majd forgás közben étolajat öntenek a homokra, és végül a toxintartalmú készítményt a finom homokhoz keverik. Majd ezt helikopterről a tócsák és lárvatenyésző helyek vizébe szórják.
Az összképet némileg rontja, hogy a szúnyogirtó baktérium mérge a csípőszúnyogokon kívül a fontos haleleségnek számító és a tavak szervesanyag-körforgalmában jelentős szerepet játszó egyes árvaszúnyogfajok lárváit is elpusztítja. Ez is mutatja, hogy nem létezik káros mellékhatás nélküli technológia (lásd Haszonállatságok című írásunkat).
A vakációzók nyugalmának biztosítása céljából a szakemberek szerint azonban napjainkban még szükség van a kémiai gyérítésre, persze csak a természetvédelmi területeken kívül. Már csak azért is, mert a légtömegek napok alatt jelentős szúnyog-népességeket költöztethetnek át egymástól akár 10-20 kilométerre fekvő területekre. A szakemberek eddigi tapasztalatai alapján bizonyítható, hogy a gyérítés nem okoz visszafordíthatatlan fennakadást a táplálékláncban, mivel a lárvákat fogyasztó kis halak vagy az imágókra utazó madarak étrendje nem kizárólagosan e rovarokból áll.
Hazai laboratóriumi vizsgálatok szerint a BTI-hez hasonlóan környezetbarát és legfőképp permetezhető hatóanyag nem áll rendelkezésre. Nem árt viszont, ha a lakosság érintett tagjai, a vakarózás vagy a flakonos irtás mellett, feltöltik a környezetükben található tócsaképző mélyedéseket, továbbá a kerti locsoláshoz rendszeresített esővízgyűjtő hordókba, úszómedencékbe, szökőkutakba időnként beledobnak egy-egy, a gazdaboltokban is kapható BTI-tablettát.
A biológiai hadviselés arzenáljába tartozik egyébként még a múlt század elején Dél-Európába, elsősorban Spanyolországba, majd Németországba és Ausztriába telepített (angolul mosquitofishnek, vagyis szúnyoghalnak nevezett) fogaspontyféle. A keleti (Gambusia holbrooki), illetve dél-amerikai (Gambusia affinis) halfaj egyedei azonban - mint kiderült - nem csupán a szúnyoglárvákat fogyasztják, hanem más halak ikráit is, ezért jelentősen átalakították a helyi életközösségeket. A Hévízi-tó faunáját és flóráját például az 1937-ben betelepített keleti Gambusia-populáció forgatta fel fenekestül. Az USA nyugati partvidékén, a jelzálogpiaci válság okán elhagyott házak - szúnyogtenyésző hellyé posványosodó - medencéibe mostanában betelepíteni kezdett fogaspontyok esetében nem fenyeget ilyesmi. Ott a lárvapopuláció bekebelezése után ugyanis a halacskák egyéb táplálék híján egymásra fanyalodnak.
Manapság már a géntechnológia is egyre nagyobb teret követel a szúnyogirtó versenyben - derül ki a szakirodalomból. Az egyik - gyerekcipőben járó - lehetőség a BTI-k még mérgezőbbé fabrikálása, de folynak kísérletek a maláriaterjesztő szúnyogfajok genetikai módosítására is. Ez utóbbival ellenállóvá tennék a rovarokat a malária kórokozójával szemben. Bár a jelenlegi fázisban a génmanipulált egyedek állítólag már örökítik is ezt a tulajdonságukat, a külvilágtól szinte tökéletesen szeparált óceáni szigetek kivételével bajos lesz megoldani, hogy az immúnis populációk ne találkozzanak más, maláriás szúnyogpopulációkkal, amelyek révén viszont újra csökkenhet a beprogramozott ellenálló képesség.
VAJNA TAMÁS
