Orvos voltam Afrikában, de visszamegyek, mert függő vagyok
Az afrikai betegek sokkal hálásabbak, boldogabbak, kedvesebbek és türelmesebbek, mint a magyarok - mondják a fekete földrészt megjárt magyar orvosok, akik azt vallják, legalább annyit kapnak az ugandai, a malawi vagy épp a kongói betegektől, mint amennyit ők adtak nekik. A mostoha körülmények ellenére ezért is érzik úgy, hogy Afrika függőséget okoz. Több hónapot kint dolgozó doktornőkkel beszélgettünk.
„Van egy csomó beteg, aki ha végre beszabadul a rendelőbe, biztos lehetsz benne, hogy ott mindent meg fogsz tudni a szüzessége elvesztésétől a szeretőjén át egészen addig, hogy az ura vagy a felesége legutóbb miért veszekedett vele. Ráadásul mindezt képesek ledarálni öt perc alatt. Na, ilyenkor szoktam azt mondani, hogy akkor most álljunk meg, vegyünk egy nagy levegőt, és kezdjük elölről az egészet. És amikor végzett, megkérdezem, hogy jó, de tulajdonképpen mi a baj? A gyereke a probléma? A házassága? A főnöke? Vagy a kiskutyafüle? Általában ilyenkor kezdenek el bőgni (a pasik is). De ha sír, már nyert ügyünk van, és elő fogja adni az igazat, mert a lényeg az volt, hogy valaki ítélkezés nélkül végre meghallgatta, és egyszer sem szakította félbe. Aztán persze rátérünk arra, hogy mi az, amit mi itt és most a rendelőben meg tudunk oldani. De az, hogy végre elsírhatta a bánatát már önmagában fél gyógyulás, mert az orvos sokszor már önmagában gyógyszer.”
Jakkel Anna, kecskeméti háziorvos, az Afrikában missziót teljesítő magyar orvosok „korelnöke” meséli mindezt. Mi pedig tőle kérdezünk: az imént Afrikáról vagy Magyarországról mesélt?
Anna a Kongóban, Maliban, Guineában, Ugandában és Malawiban töltött hónapok után azt mondja, hogy mindez ugyanúgy működik a világban, talán annyi különbséggel, hogy Afrikában azért a harcedzett orvos is sokkot kap egy bizonyos szokás miatt, amelynek még a nevét sem mondja ki szívesen. Maliban, ahol a lakosság 100%-ig muzulmán, Anna alig győzte levarázsolni a ruhát a betegekről, azt pedig külön művészet volt kiharcolni, hogy „ne apu jöjjön, hogy jól megmondja, anyunak mi baja van, ráadásul hozzá ne merjek érni anyuhoz.” Anna végül úgy döntött, hogy addig nem hajlandó megmozdulni, amíg nem dolgozhat úgy, ahogy ő szeretne. Egészen addig állt a sor, amíg a betegek rá nem jöttek, hogy nincs más választásuk, hiába hőbörögnek.
„És jöttek szegény lányok a körülmetélt nemi szervükkel, a kifekélyesedett, sebes, heges kis dolgaikkal, a fájdalmaikkal. Borzalmasan megterhelő volt, amit láttunk, el sem akartuk hinni.
Olyan volt, mintha ezer évet mentünk volna vissza az időben,
de annak tényleg örültünk, hogy ezek a szerencsétlenek életükben először és utoljára valakinek kisírhatták magukat, mert rajtunk kívül nincs kinek elmondani: az anyja is ugyanezt szenvedte el, és a lánya is ugyanezt a borzalmat fogja átélni.”
Annának szintén rendkívül meghatározó élménye volt, amikor gyerekorvos kollégájával egy Malawi árvaházban gyógyítottak: „Magyarországon sem kell sokáig kutatni olyan régiók után, ahol férgesek a gyerekek, ám Afrikában ez általános jelenség, leginkább azért, mert isznak az első, parazitáktól hemzsegő pocsolyából is. A szülőknek például konkrétan meg kellett tanítanunk, hogy a vizet fel kell forralni, mert azzal tudják fertőtleníteni.”
Annának és kollégájának a teljes személyzetet ki kellett képezniük arra, hogy egy gyereket hogyan kell megfürdetni. „Hiába vittünk magunkkal egy csomó gyógysampont, fogalmuk sem volt, hogy mire való. És akkor kitettünk egy kiskádat a szoba közepére, beleültettük, és demonstratíve megsikáltuk a gyereket. A nővérek csak lestek, mint Rozi a moziban. Főleg az után, hogy pár nap múlva a gyerek állapota látványosan javulni kezdett, mert a gyógyulás első lépése az volt, hogy le kellett róla szedni a koszt.”
Anna számára mindez nem volt újdonság: pályája kezdetén, a 80-es évek végén, mikor a sátoraljaújhelyi gyerekosztályon ügyelt, sűrűn tetvetlenített és féregtelenített. „A kezelés harmadik napján bodrogközi gyerek elkezdett enni és virulni, a negyedik napon pedig már olyan eleven volt, hogy akár haza is vihették volna, de a szülő még biztos, ami biztos, legalább 10 napig nem jelent meg, hogy ha már ott van, hizlaljuk is fel a gyereket.”
Időutazás az Y-oknak a Ratkó-korszakba
„Afrika nekem is időutazás volt, csak egy kicsit más értelemben, mint Annának” – mondja Kiss Krisztina, aki a szegedi orvosi elvégzése után nem sokkal, háziorvos rezidensként vett részt tavaly tavasszal egy ugandai misszióban. Krisztinát 26 évesen maga a szakma vonzotta Afrikába, mert a mai orvosképzésben a digitális technológia már jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint az, hogy orvos például mit tapint ki a kezével, vagy mit hall a fonendoszkóppal.
„Ugandában gyakorlatilag szinte eszköz nélkül gyógyítottunk a semmi közepén. Például szikénk sem volt, ami itthon része bármelyik háziorvosi alapfelszerelésnek. Éppen ezért a misszió során nagyon izgalmas kihívás volt, hogy a nyugati orvoslás alapvető szabályainak megfelelően hogyan tudjuk kreatívan megoldani a helyzetet.”
Krisztina egyik nagy története az volt, amikor egy tízéves ugandai kisfiú lábát mentette meg, aki egy hatalmas, elfertőződött sebbel fordult hozzá. „Itthon ilyenkor már írod is a beutalót a sebészetre, ahol kivágják az elhalt szövetet, majd összevarrják a sebet. Kint viszont egész más körülmények vannak, ezért végiggondoltam, hogy a gennyesedést nyilván valamilyen bakteriális fertőzés okozza, amire mi kell? Antibiotikum. Végül a kapszulás antibiotikumot, ami véletlenül pont volt nálunk, összekevertem higított kristálycukorral és belekentem a sebbe, majd bekötöztem. A gyerek lába alig három nap alatt látványosan javulni kezdett, miközben semmiféle tanulmány, evidencia és protokoll nem támasztja alá a módszert, amely azért működött, mert mind a baktérium, mind az emberi szövet imádja a cukrot: amíg a baktérium a cukrot fogyasztja, addig sem az emberi szövetet roncsolja, a hámsejt pedig a cukortól elkezd szépen osztódni, így a bőr hámosodik. Ha egy hazai praxisban csináltam volna, minimum kuruzslónak tituláltak volna.”
A fiatal doktornő egyenesen a Ratkó-korszakban érezte magát, amikor egy testvérpár állított be a rendelőbe, de a 6-8 éves forma kislányokról senki sem tudta megmondani, hogy pontosan hány évesek, mert az anyukájuk meghalt, az apukájuk pedig nem törődött velük. „Valami minimális dokumentációra szükség volt, amihez tudnom kellett, hogy mégis hány évesek a gyerekek.
Erre az egyik helyi ápoló azt tanácsolta, hogy a gyerek fogja meg a fülét, mert a kort a kar és a fül közti távolság alapján meg lehet határozni. Csak pislogtam, mint hal a szatyorban.”
„Nekem a maláriával volt hasonló történem” – mondja Fodor Réka, aki szintén háziorvos Budapesten, és szintén Ugandában vett részt orvosmisszióban, nem sokkal Krisztináék csapata után. „Egyszer csak elkaptunk egy olyan három napos esőt, hogy sárban úszott minden: még az áram is elment. Hiába dobta le a láncot az utolsó aggregátor is, a rendelés nem állhatott le. Mivel a maláriagyorsteszthez is árammal működő mikroszkóp kell, kíváncsi voltam, hogy bármilyen eszköz nélkül képesek vagyunk-e a maláriát diagnosztizálni.”
Réka vezette a statisztikát, és pár nappal később, mikroszkóppal vizsgálva a visszahívott betegeket kiderült, hogy 85%-os volt a találati aránya. „A kérdés az, hogy ilyen helyzetbe kerülve hogyan követed a legkisebb nem ártás orvosi alapelvét? Ha feltételezed a diagnózist, kénytelen vagy odaadni a terápiát, mert különben mulasztást követsz el, hiszen annak sokkal kisebb a valószínűsége, hogy a beteg a mellékhatás miatt rosszul lesz. Gondolj bele, itthon mekkora botrány lenne abból, ha azt mondanánk, hogy az oltás vagy működött, vagy nem. Nyilván ez egy szélsőség, de jobban belegondolva, szélsőséges a magyar egészségügyi rendszer is, amelyben olyan szigorú protokollok szerint kell haladnunk, hogy az ember nem egyszer elveszik benne.”Réka szerint nem véletlen, hogy a magyar orvos eleve defenzív politikára kényszerül, mert félve a konfliktusoktól és az orvosi perektől, már öntudatlanul is túlbiztosítja magát.
„Doktornő, adjon már három beutalót!”
Rékát, Annát és Krisztinát is nagyrészt ez a szabadság fogta meg és viszi vissza Afrikába: mint mondják, a magyar orvos sokszor másból sem áll, mint papírokból, receptekből, adminisztrációból, és olyan betegekből, akik egy kiló lelettel érkeznek. Afrikában viszont megszabadultak ettől a blokkolástól, és végre magával a gyógyítással törődhettek: nem arra használták őket, hogy „doktornő, adjon már három beutalót.” Réka szerint ez a szárnyalás hihetetlen kreativitást és magabiztosságot adott: Afrikában a mostoha körülmények ellenére ezerszer jobban működtek orvosként, diagnosztaként, mint itthon valaha. „Elképesztő volt, ahogy az afrikai betegek, akikből naponta 80-at is elláttunk, fel sem tételezték rólunk, hogy nem fogunk segíteni. Sokszor már-már varázslószámba vettek bennünket. Ettől a feltétel nélküli bizalomtól is csak a legjobb formánkat hoztuk.”
Réka csak az egy hónapos misszió végére fogta fel a maga mélységében, hogy az afrikai betegek sokkal hálásabbak, boldogabbak, kedvesebbek és türelmesebbek. „Ráadásul több bennük a béke, és azt a picit, amit kapnak, elképesztő, hogy mennyire meg tudják becsülni. Magyarországon a betegnek bezzeg azonnal meg kell kapnia, amit akar. Ha kénytelen fél órát várni, ne adj isten, másfelet, már kitör az elégedetlenség. A magyar ember már eleve negatív és semmi sem jó neki, a pozitív gondolkodást pedig különböző személyiségfejlesztő tréningeken tanulja meg, méregdrágán, és ha ügyes, az évek alatt talán eljut valahova.
Az afrikaiakon viszont azt vettem észre, hogy tényleg szívből nevetnek. Aki látott már igazi fekete mosolyt, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.
Egy adott ponton elkezdett derengeni bennem: lehet, hogy ők tényleg boldog emberek, miközben mélyszegénységben élnek, nincs víz, se élelem, elhanyagolt és krónikus betegségekkel küzdenek, továbbá a lakosság több mint 10%-a AIDS-es? Mi a fenének örülnek? Az a durva, hogy tényleg boldogok, ha már 8 gyerekükből 5 életben marad. Két gyerekes anyaként fogalmam sincs, mi lenne velem, ha elveszíteném valamelyik gyerekemet” – mondja Réka. A budapesti háziorvos azt is hozzáteszi, hogy legalább annyit kapott az ugandai betegektől, mint amennyit ő adott nekik.
„Az afrikai orvosmisszió távolról sem arról szól, hogy mekkora hősök vagyunk. Az ember nem ezt viszi haza, hanem ezt a semmihez sem hasonlítható afrikai életérzést, amelyből időről-időre újabb dózisokat akar kapni.
Ez van, Afrika függőséget okoz.
Azért is írtam könyvet az ugandai élményeimről, hogy annak bevételéből, amikor megint elég szabadságom gyűlik össze, vissza tudjak menni gyógyítani.”
Magyar Afrika Társaság |
A Magyar Afrika Társaság a kormánytól független nonprofit szervezetként 2009 óta indít orvosmissziókat a Kongói Demokratikus Köztársaságba, Maliba, Malawiba, Madagaszkárra, Guineába és Ugandába. A jótékonysági programban eddig több mint 40 orvos és egészségügyi szakember vett részt, több mint 30 000 betegen segítve. Ők mind tiszteletdíj nélkül, szabadságuk terhére vállalják a munkát, a költségeket pedig a Magyar Afrika Társaság adományokból, az orvosok által beérkezett felajánlásokból és szponzoroktól fedezi. Egy-egy orvosi misszió 4-5 hétig tart és olyan, külvilágtól elzárt területekre koncentrál, ahol az alapfokú általános egészségügyi ellátás sem megoldott. (Ugandában például 1 helyi orvos jut 100 ezer emberre.) |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
