„Ebbe a tükörbe nehéz belenézni” – unokájuk fotózta végig Marika és Sándor tízéves búcsúját
Szajki Bálint fotóriporter éveken át dokumentálta, ahogy nagymamája otthon ápolja súlyos beteg nagypapáját.
| "Állom-e böcsülettel a sarat?" |
| „Ma már tudom, hogy engem odaföntről bíztak meg a mozgásrehabilitáció megreformálásával. Életem sok megpróbáltatása arra volt megméretés, hogy böcsülettel állom-e a sarat” – adott spirituális magyarázatot pályája buktatóira és sikereire a szülési károsodások gyógyításában és a baleseti sérülések gyors, minőségi helyreállításában kidolgozott módszerével széles körben ismert és elismert gyógytornász. Édesanyját korán elveszítette. Bár a Szilágyi Erzsébet Gimnázium után elvégezte az Állami Gyógytornászképzőt, később pedig a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát is, számára „E. Kovács Éva és Berczik Sára, e két nagyszerű mozdulatművészeti mester, majd később Jeszenszky Endre tanítása volt az igazi iskola”. 1957-ben indult pályája első húsz évében a Horányi-klinikán, majd a Tétényi úti kórházban dolgozott, és ezzel párhuzamosan művészi tornát tanított. „Ma már világos, hogy az embertelen strapa – munka reggel fél héttől este tízig, nap mint nap – edzés volt ahhoz, hogy meg tudjam mászni azt a kásahegyet, amit a módszerem elfogadtatásáért immár 37 éve folyó küzdelem jelent.” Mivel a hetvenes évek közepétől terápiás módszerével kilógott a sorból, 1990-ben létrehozta a Dévény Anna Alapítványt. A folyamatos gyógyítás mellett hivatásos balettosoknak is tartott foglalkozásokat. Idővel az elismerések is megtalálták: 2003-ban Batthyány-Strattmann-, 2010-ben Prima Primissima díjat kapott. |
HVG: Mikor hallotta a saját nevét először módszerként emlegetni?
Dévény Anna: Talán az 1980-as, Siker című Vitray-műsor után, amelyben elnyertem a legtöbb közönségszavazattal járó díjat. Na ezt nem kellett volna! Ami utána következett – a teljes szakmai kiközösítés –, arra nem szívesen gondolok vissza.
HVG: Terápiája ellentmond minden korábbi mozgásrehabilitációs szemléletnek és gyakorlatnak. Honnan tört elő önből a konvenciók elleni lázadó?
D. A.: Dehogy akartam én rebellis lenni! Két dolgot tudtam csak biztosan: ha nem tudom megszüntetni a bajt, az okot, az nem gyógyítás – a húsz év neurológiai munka e tekintetben mély nyomot hagyott bennem –, és hogy a gerincferdüléseket esztétikus testképzéssel korrigálni lehetne. Ezekkel a gondolatokkal indultam 1976-ban. Fogalmam sem volt, mibe nyúlok bele, mit zúdítok magamra.
HVG: Miből gondolta, hogy gyógytornászként többet tud a bajok gyökeréről, mint akiknek ez a tanult szakmájuk, az orvosok?
D. A.: Nem gondoltam én semmit. Csak azt tudtam, hogy nem gyógyítás azt erőltetni, amire valaki nem képes. Márpedig ez az erőltetés folyik itthon és világszerte, a csecsemőktől az aggastyánokig, minden korosztályban, a mozgássérülések valamennyi területén. Miután itt kórképekről van szó, a gyógytorna „hőskorában” a probléma átcsúszott az orvosok kezébe, akiknek a mozgásképzés nem szakmájuk. Olyan ez, mintha én, aki sajnos kottát sem tudok olvasni, meg akarnám mondani, hogyan kell muzsikálni.
HVG: Az évtizedek során láthatóan semmit sem csökkent a harci kedve.
D. A.: Nincs nekem harci kedvem, kicsit se. Amiket állítok, azért mondom és teszem, mert 55 év két mozgásos szakmában – a gyógytornában és az esztétikus testképzésben – szerzett tapasztalatai és felismerései ide vezettek. Tényekről beszélek, nem saját kitalációkról. Ezekről lehet vitatkozni, okoskodni, de attól azok még tények maradnak.
MTI / Zih Zsolt
HVG: Az alternatív gyógyászati módszereknek ma már széles tárháza ismert, viszont annál nehezebb kiszűrni a kóklerséget. Van olyan – mondjuk így, nem szokványos – technika, amelyikben ön is hisz, amit elismer?
D. A.: Azt mondja a kínai közmondás, hogy a tapasztalás a tudás első formája. Amit az igazi keleti gyógyítók csinálnak, az mind ősi tapasztalatokon alapul. Az akupunktúrát, az akupresszúrát mind hasznos dolognak tartom, de a mi kezelésünket azok sem váltják ki.
HVG: Nem gazdagodott meg, ugyanott lakik, mint régen, nincs autója, háza, nyaralója. Nem zavarja, hogy közben a „dévényes” gyógytornászok közt vannak, akik egész szépen profitálnak az ön találmányából?
D. A.: De igen, rettenetesen zavar. Megbocsáthatatlannak tartom a visszaélést mások kiszolgáltatottságával. A szülési sérült csecsemők előírt egyórás kezelési idejének önkényes félórákra csökkentése pedig kifejezetten fölháborít.
HVG: Könnyebb az élete, amióta a Dévény márkanév lett?
D. A.: Nem mondhatnám, mert amekkora öröm, hogy egyre több orvos küldi hozzánk a csecsemőket, akkora a nyomás is. Heti 250 gyerekre vagyunk hatan. És nemcsak a mennyiség, hanem a korai kezelés jelentősége is erőn felüli munkát követel. Óriási a felelősség. De ezzel együtt gyönyörű az egész.
HVG: Többször hívták külföldre. Mi tartotta itt?
D. A.: Röghöz kötött, honvágyas típus vagyok. Bár valóban sok helyre hívtak, meg sem fordult a fejemben, hogy elmenjek. Azt viszont nagyon szeretném, ha itthon megszűnne ez az örökös acsarkodás.
MTI / Bruzák Noémi
HVG: Munkatársai, ismerői szerint az élettempóját a fiatalok is megirigyelhetnék.
D. A.: A munkám nagyon sokrétű, és állandóan futok magam után. Ezzel együtt hálát adok, hogy még bírom.
HVG: Amihez nyilván a zene is ad erőt. Honnan a muzsika iránti vonzalma, ami abban is kifejeződik, hogy az alapítványához gyakran hív neves előadóművészeket koncertezni?
D. A.: A kvízmester Vágó István édesapja nagy műveltségű, polihisztor tanár volt a Szilágyiban. Angolt tanított nekünk, mellette karéneket vezetett, az énekeseit pedig rendszeresen bevitte zenekari próbákra. Előtte persze – részleteket bejátszva – alaposan átbeszélte velünk a műveket úgy, hogy nem csak a fülünket, a szívünket is meg tudta nyitni a zene felé. Örökké hálás leszek neki ezért.
HVG: Bár sejtjük a válaszát, mindent egybevetve: ha elölről kellene kezdenie, ugyanígy csinálna mindent?
D. A.: Nem kérdés. Bár nagyon nehéz volt és ma sem könnyű, mégis csodás ajándék az élettől, hogy a gerincem egyenes maradt, hogy másokon segíteni tudtam, illetve tudok.
