Romantikus szerelem után kemény menet – egy hét Izlandon hátizsákkal
Nem elrugaszkodott ötlet egyedül kirándulni Izlandon, de azért jó sok szerencse kell hozzá. Például, hogy ne vigyen el az özönvíz. Viszont olyan a természet, amilyet el sem lehet képzelni.
„Egyedül, idegen helyre nem megyünk, ez alapszabály” – nézett szigorúan egy barátom, mikor kiböktem, hogy az ötnapos, kötelezőket érintő, buszos túrás április végi villámkör után megyek vissza Izlandra, de most már hátizsákkal és egyedül. Lassan 10 éve járom a hegyeket, de ilyen korábban meg sem fordult a fejemben. Expedíciózásnak hívva végül is egész vállalható ötletnek tűnt, odakint senki nem volt ezen megütközve.
A táj már az első úton első pillantásra berántott: végtelen lávaföld, izgalmas formájú hegyek, nyers és durva táj, béke és nyugalom, vízimádóknak óceán és végtelen mennyiségű vízesés. A lávaköves táj olyan, mint az Alpokban 2 ezer méter felett, csak sokkal színesebb, nagyobb, és nem kell hozzá annyit menni felfelé. Arra vágytam, hogy leverjem a sátram az egyik lábánál, és el se mozduljak két hétig. Éreztem, ahhoz, hogy igazán ott legyek, muszáj lassítani és belemenni a sűrűjébe.
Buli is van azért, hétvégente, meg múzeumok, templomok és koncertterem. Külön lenyűgöző a Parlament apró épülete a csodálatos, nyitott kis kerttel, ahová bárki bemehet és leülhet a padra, sehol egy őr, aki kitessékeljen. A humor egyik csúcspontja Az aktatologató című, kockafejű szobor, szemben a városházával. A statisztika mindent elbír-alapon azzal is büszkélkednek, hogy ÉVES átlagban Reykjavíkban többet süt a nap, mint Floridában. Azt a pár hónapot, amikor meg pont nem, valahogy kibírják. Sokat edzenek és elég sok a gyerek. A főváros látványos részei egyébként egy kellemes, laza sétával nem túl sok idő alatt bejárhatóak, az viszont innen nézve megmosolyogtató, mikor a 180-200 ezres fővárosban a nagy forgalomra panaszkodnak az emberek, vagy a zaj és zsúfoltság miatt kiköltöznek vidékre.
Izland a világ legbiztonságosabb országa, állítólag volt olyan év, hogy két rendőrt kitüntettek a közlekedésbiztonság terén végzett kiemelkedő munkájukért. Lefordítva: megtanítottak két amerikait, hogyan boldogulnak automata sebváltó nélkül.
Az áprilisi hazaúton csak onnantól voltam elviselhető, hogy eldöntöttem, kerül, amibe kerül, ide még visszajövök. Majd jövőre, gondoltam még odafönt, de 10 napon belül már a kezemben volt a repülőjegy júniusra, végigfoglalt szállásokkal és buszjegyekkel.
A leghíresebb – és mint később kiderült, a világ egyik legszebbjének tartott –, csaknem 80 kilométeres túraútvonalukat választottam Skogar és Landmannalaguar között, azon az alapon, hogy ha sokan mennek rajta, csak normálisan jelzett az út, és valaki majd csak szembe jön, ha történik valami. Ez aztán igazolódott is, leszámítva az egyik kulcshelyet. A sok amúgy is relatív, csúcsidőre mondanak napi száz embert, a szezon kezdetén egész napra 30 volt a maxiumum.
Április végén kis híján elkéstem: a hegyi házak egész júliusra és augusztusra tömve voltak, néhány kósza dátum maradt június végére. Röviden: akinek a sátorcipelés nem opció, ébredjen fél évvel korábban. A szabad helyeket és az elfogadható áru repülőjegyet (feladott csomaggal, oda-vissza 108 ezer) kombinálva raktam össze a túrát június végére, a három nap hátizsákos menetelés mellé befért még ugyanannyi lazulás is. Remekül működött a kommunikáció: nemcsak a szállásadókkal, hanem a busztársaságokkal is simán lehetett levelezni, eligazítottak, mit hol találok, és megakadályozták, hogy a Keilir nevű hegy helyett az ugyanolyan nevű egyetemhez vegyek buszjegyet. Azt is simán veszik, ha az ember odatelefonál, hol a menetrend szerinti busz, amire 10 perce vár egy vidéki szálloda előtt. Hívják a sofőrt, majd visszaszólnak, hogy úton van, kis türelmet kérnek. A megállóban üldögélő turistához pedig leszáll a kísérő, hogy nem ezt a járatot várja-e.
Bár busszal nem lehet mindenhova eljutni, autót bérelni egyedül húzós, de egy vonaltúránál logiszitkailag sem túl jó ötlet, plusz elmondások alapján nagyon kell vigyázni, hogy sérülésmentesen vigyük vissza a kocsit. Itt viszont vannak kifejezetten kirándulóknak szóló jegyek.
A túracégek zöme is igen rugalmas, egy gyorsan tisztázott kavarás miatt e-mailben lemondtam az egyik vezetett túrát, mire 5 percen belül visszautalták a pénzt, további jó szórakozást kívánva.
A jobban rákészülők az esős napok statisztikáját böngészve választanak időpontot, de mázlim volt: a június ebből a szempontból sem rossz, régi tendenciákat alapul véve átlagosan 12 nap esik az eső, ami a legkevesebbnek számít. Akár annyi eső is eshet minden nap, amitől Buda pár hónapja elesett, vagy még annál is több. Lestem az előrejelzést, és örültem minden esős napnak a túra előtt.
Az időjárás egyébként abszolút szeszélyes: áprilisban, a nyár első napján még simán a semmiből lecsapott egy 10 perces hóvihar, majd nyomtalanul távozott. Most mázlim volt: egy félnapos, folyamatosan szemerkélő esővel megúsztam a kellemes 14-17 fokban.
A korábbi tapasztalatok alapján úgy gondoltam, a napi 25-30 kilométer nem árt meg, így a 4-6 napra javasolt túrát letoltam 3 nap alatt, ráadásul hegynek föl. A bevett útvonal az ellenkező irányba halad, ott ugyanis 400 méter szintemelkedés után Thorsmorkig lejt a pálya. Cserébe viszont a túra szebbik felén is túl vannak az elején. Egy útvonal, de nagyon sokféle táj: Skogartól indulva zöldben és vízesésben kezd, majd az európai közlekedést 2010-ben megbénító Eyjafjallajoküll közelében átcsap téli túrába, hogy utána megint váltson csupasz hegyekbe. Thorsmork kis oázis: Izlandon alig van fa és erdő, itt lehet tobzódni.
Később a kőtenger váltakozik patakokkal, hóolvadás függvényében kisebb vagy nagyobb folyókkal, hogy aztán színpompás hegyek és kigőzölgések mellett elérjük a célt, Landmannalaguart. De azért legszebb túraútvonal ide vagy oda, nagyjából a harmada kissé unalmas, amikor nyomja a vállat a hátizsák (az enyém például 13-14 kiló volt), vagy egyre többször hangzik el fejben a „mikor érünk már oda”. Másik oldalon meg jöttek az olyan hihetetlen közhelyek, mint hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét, vagy szenvedés nélkül nincs győzelem: olyan helyeken mentem, amit egy laza túrával nem lehet megközelíteni.
Azt is tudtam, lesz több folyó, ahol majd szandálban kell átkelni, csak azzal nem számoltam, hogy a legdurvább sodrásúról nem látszott, milyen mély. Ráadásul váratlanul is ért, az itthon olvasott leírások alapján azt hittem, azon már rég túl vagyok, még örültem is, milyen szépen megúsztam. Éjjel fél 11 körül járt, sehol senki, az utolsó dzsip másfél órája ment el mellettem, a másik irányba. Kicsit megálltak megnézni, akkor még nem értettem, miért.
A túlpart pár méterre volt. Végül egy combvégig érő vízzel megúsztam, erősen koncentrálva, hogy el ne csússzak valami kövön. Mentálisan ez volt a mélypont, még az is felmerült, kicsapom a hálózsákom, és megvárom a reggelt a parton, vagy fölhívom a házat, hogy kéne egy kis segítség. Az első – amúgy csak térdig érő víznél még bohóckodtam a fürdőruha átvétellel, itt már nem érdekelt semmi. Félig zombiként érkeztem meg a szállásra, ahol aztán láttam jó tanácsokkal teli táblát: a folyón párosával, szépen összekapaszkodva célszerű átmenni. Szuper.
Amúgy nem aprózták el: egy éjszaka (csupasz matracon) sokágyas szobában átszámolva 24 ezer forintba került. A sátrazás ennél olcsóbb, de azért is fizetni kell.
Itt a szállásokon áram és melegvíz csak pénzért volt – utóbbi egységesen 500 isk (izlandi korona), amit meghagytam inkább a kávéra –, főzni viszont lehetett gázzal. Az van, amit viszel vagy találsz a közösben – de arra nem alapoznék egy hetet –, Landmannalaguar kivételével a házak közelében nem lehetett ennivalót venni. Utóbbi helyen áll viszont három buszból álló boltocska. Kértem egy dupla presszót, a csaj nézett, áramuk nekik sincs, szóval van kávé a termoszból.
Ugyanezen az útvonalon vannak fullextrás túrák is – fullextrás áron –, ahol a teljes ellátás többek között a frissen sült rozmaringos bárányhúst jelenti vacsorára, amit a kísérő a házban prezentál. Jó volt arra az illatra kanalazni az ehetetlenség határát súroló zacskós kaját, valami krumpliszerűt. A vízzel viszont nem volt gond: olyan tiszta, hogy simán lehet bármelyik patakból kulacsot utántölteni.
A landmannalaguari kaland után még megnéztem a „szent hegyüket”, a Heklát, amely bármikor kitörhet, így nem is másszák. Igaz, már évek óta így élnek, meglepő módon műszerekkel nehezen tudják jó előre megjósolni a kitörést. Sokan hisznek még a tündérekben, főleg a farmerek. „Meg is értem, annyira kiszámíthatatlan a természet, valamiben muszáj hinni” – mondta egy fiatal izlandi lány. Találkoztam egy túravezetővel, aki amúgy énekes, és télen fellép Reykjavíkban, a térségben, egy lávamezőn minden útján elültet néhány facsemetét, ujjong, ha egy-egy túléli a telet. Ugyanő visszarántott a rögmagyar valóságba is: „ti barátkoztok az oroszokkal, ugye?”.
Keményebb volt a túra, mint amire számítottam, és a hazaút is egyre fájdalmasabb, de úgy tűnik, megvan a nyaralás utáni depresszió ellenszere: az egyedül utazás és egy könyv, 50 túraútvonal Izlandon címmel.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
