szerző:
Vándor Éva

Csángó Dániel egy 13 évvel ezelőtti baleset után egyszer csak kerekesszékben találta magát. Az új élete nemcsak a világát, hanem a világnézetét is felforgatta. A most éppen a metró akadálymentesítéséért kampányoló aktivistával a sztereotípiák rabságáról, a nemi szerepek egyensúlytalanságáról, a panelekben gondolkodás kockázatairól beszélgettünk, és szó volt arról is, hogy milyen a szőke nős viccek országában élni.

Szőke nős viccel indítani egy olyan konferencián, amelynek a nevében is benne vannak a nők, nem is szólva a nézőtérről, ahol úgy 90 százalékos arányt képviselnek, legalábbis vakmerő. Az viszont már meglepő, hogy egy ilyen közegben is reflexszerűen jön a nevetés, mintha a nézőtéri udvariasság vagy a kulturális rögzülések felülírnák a szövegértelmezést és a józan észt. A budapesti TEDxWomen színpadán előadó Csángó Dániel aktivista a dramaturgiailag telitalálatnak bizonyuló felvezetése után ezért is tette fel rögtön a költői kérdést:

Szerintetek ez vicces?

Ez az egy jelenet visszaigazolta mindazt, amiről aztán az előadása szólt: hogyan működik, és hogyan tartjuk fenn a láthatatlan elnyomások rendszerét? Például azt a rendszert, amelyben Csángó nem finomkodó szavai szerint a férfiak többsége – nyilván nem minden férfi – valójában lenézi a nőket, és amely kitermelt egy olyan kulturális közeget, ahol külön viccműfaj alapoz a nők ostobaságára, de közben magától értetődően mellőzi azt a műfajt, amely a férfiak butaságát emelné ki.

Csángó Dániel
©

„A férfiak azt gondolják, hogy ők többek a nőknél, hogy ők a világ hajtóerői, hogy a nők nélkülük nem is lennének képesek élni. A mai társadalmi norma az, hogy a nők szüljenek gyerekeket, dolgozzanak, vezessék a háztartást és neveljék is fel a gyerekeket. A férfiak meg legyenek macsók, és hozzanak haza egy csomó pénzt. Ez nem egy túl fair felállás” – foglalja össze a nemi szerepekbe beleragadt társadalom minden baját és nyűgét.

„Nem vagyok nő, nem tudom beleélni magam a nők helyzetébe, de találtam egy saját magam által is hitelesen képviselhető megközelítést, amelyen keresztül érthetővé válik az elnyomás” – mondja Csángó, aki nemcsak férfiként, hanem mozgáskorlátozottként is érzi, hogy nagyon nincsenek rendjén a dolgok, hogy az elnyomás beszivárog a mindennapjainkba és a személyiségünkbe is. És ebben szerepe van annak, hogy megtanultuk, és elhittük, hogy a szőke nős vicceken nevetni kell. „Azt se tudjuk, hogy mit csinálunk, nem is látjuk át, hogy sokszor olyat teszünk, amivel gyakorlatilag szembeköpjük magunkat.” Mert azt szoktuk meg, hogy ha vezetés közben felbosszant a másik autós, akkor az apánk is csak annyit mond: ja, nő! Az anyánk meg hallgat. „Nem tudom, hogy ezek generációs különbségek-e, de ezzel nem tudok azonosulni” – avat be a motivációjába.

Csángó Dániel eltökélt abban, hogy ráébressze az embereket arra, hogy olyan minták tartják fogva őket, amelyek sarokba szorítják az életüket, mégis, a minták létjogosultságát nem kérdőjelezik meg. Fel sem vetődik bennünk, hogy akarják-e a szerepet, amelyet játszanak, mert úgy gondolják, hogy az élet ezt osztotta nekik. Hogy mi a kockázata annak, ha panelekben gondolkodunk és skatulyázunk?

Nem tudunk egyénként gondolkozni az emberekről. Ahol panelek vannak, ott sztereotípiák vannak, ahol csak a tömeget látjuk, ott kizárjuk a személyiséget. Csak sémákat látunk, de hát nincsenek sémák, az emberek nem sémák mentén léteznek.

Kizárjuk az embereket bizonyos szerepekből

A skatulyák rabsága egy elsőre talán meglepő helyszínen, pont a szabadságot hirdető Sziget Fesztiválon öltött konkrét formát előtte, ahol az egyik szervezettel legitimmé és kivitelezhetővé próbálta tenni a mozgássérült fiatalok bulizását. Ehhez viszont önkéntes segítőkre van szükség, a jelentkezők pedig rendre tökéletesen visszaigazolták a sztereotípiát, hogy a segítség a nők feladata. „Abból indultam ki, hogy kerekes székeseket tologatni olyan kis nőies dolog – mondja.

©

Így aztán, amikor nyáron történetesen egy fiatal férfi jelentkezett önkéntesnek a szigetes csapathoz, még Csángóban is az vetődött fel először, hogy biztosan van valami kattanása. Utólag jött rá – Heuréka-pillanatnak nevezi –, hogy bár korábban is minden erejével az önkéntesség nagyszerűségét hirdette, valójában kizárta belőle a férfiakat, mert természetesnek vette, hogy ez a nők dolga. „Miközben rohadtul nem az, csak rendszerszinten így van programozva az agyunk. Kizárjuk az embereket bizonyos szerepekből, és éppen ezért a különcöknek tűnő emberek lesznek azok, akik ezzel szembeszállnak, és ilyen értelemben nyernek.”

A skatulyák azért is trükkösek, mert nem lehet kikerülni őket. „Én is egyike vagyok azoknak, akik sokáig egy rájuk osztott szerepben élték az életüket” – ismeri el Csángó Dániel, és azt mondja, a 13 évvel ezelőtti balesete előtt maga is az elnyomás oldalán állt, a bulizás és csajozás közben kevesebbre tartott mindenkit, aki kicsit is más volt, mint ő. Igen, a mozgássérülteket is: „Amikor megláttam egy mozgássérült srácot egy buliban, azt gondoltam, nagyon gáz, hogy ő itt van. Konkrétan elrontja a hangulatomat azzal, hogy a nyomorát idehozza elém”.

©

„Hosszú idő kellett ahhoz, amíg eljutottam oda, hogy forr a vérem, ha azt látom, hogy kisebbségeket elnyomnak” – avat be a folyamatba, amely ma már abban kristályosodik ki, hogy életcélja lett az, hogy egy egyenlőbb társadalom felépítésében segítsen. Ebbe a gondolatmenetbe és feladatlistába csatlakozott be az elmúlt hónapokban a #metoo kampány is, amelyhez férfiként is tudott kapcsolódni – „Mi is a szereplői vagyunk, nehéz nem résztvevőnek lenni” –, és amely önreflexióra is késztette.

Túl azon, hogy úgy gondolta, itt volt az ideje, hogy egy ilyen tabusított téma a felszínre kerüljön, a saját múltjából is előjöttek helyzetek, amikor egy lánnyal, nővel szemben azt érezte, hogy a határon van. „Amikor picit vicces vagyok, picit nem. De az sosem érdekelt, hogy ő hogy érzi magát ebben a helyzetben, sosem gondoltam bele abba, hogy visszaélek a fizikai fölényemmel – mondja. – Nagyon fontos, hogy ezek a jelenségek a felszínre kerüljenek és beszéljünk róla, mert ha nem tesszük, akkor nem változik semmi.” És hogy miért kell szembeszállni ezekkel a mintákkal? „Mert, ha ez sikerülni fog, én kevésbé fogom magam fogyatékos embernek érezni, a nőknek pedig nem kell több szőke nős viccet hallgatni.”

A láthatatlanság fogságában

„A legnagyobb pofon akkor ért, amikor megérkeztem a rehabra, és közölték, hogy nem fognak meggyógyítani, hanem átnevelnek. Megtanítják, hogy tudok kerekesszékkel élni. És ez nem csak a közlekedést jelenti, hanem azt is, hogy mostantól egy kicsit kevesebb lettem, kevésbé vagyok ember, mint előtte, és a döntéseimet nem én fogom meghozni. Ápolók, orvosok osztották be minden pillanatát a napomnak, és egyszer sem mondhattam azt, hogy én ezt nem így akarom.” Két évre volt szüksége viszont csak ahhoz, hogy egyáltalán eldöntse, fel akarja számolni ezt a láthatatlanságot és elnyomást, amely kerekesszékesként körülvette.

A privát és a köztereink is úgy vannak összerakva, hogy a hátrányokkal élő embertársainkat láthatatlanná tegyük. Csángó Dániel most például épp azért küzd, hogy a 3-as metró felújításánál mindegyik megálló legyen végre akadálymentesítve. Szerinte egy társadalom mércéje, hogy hogyan bánik a legkiszolgáltatottabb rétegekkel, és ebben Magyarország nem áll túl jól. „Nem látják meg a bennünk lévő potenciált, pedig kiaknázhatnák a lehetőségeinket és képességeinket, ha olyan egyszerű dolgokban, mint a közlekedés, támogatnának minket. Ha segítenék például azt, hogy eljussak a munkahelyemre. De mi társadalmilag a nehéz helyzetben lévőket még nehezebb helyzetbe hozzuk, még inkább a partvonalra taszítjuk, és ez a legostobább dolog, amit tehetünk”.

©

„Élhetnénk olyan társadalomban is, ahol elfogadjuk, hogy a fogyatékosság is az emberi színesség egyik formája. Megpróbálhatnánk úgy közelíteni egymáshoz, hogy a másiknak mi az erőssége, miben tud kiteljesedni, és én hogyan tudok ebben segíteni neki” – mutat egy lehetséges irányt.

Ehhez képes Magyarországon a mintegy félmillió fogyatékossággal élőnek a társadalom azt üzeni, hogy „ti munkaképtelenek, és ezért életképtelenek és haszontalanok vagytok, csak a baj van veletek”. Miközben ennek a félmillió embernek a túlnyomó része amúgy munkaképes, de magától nem is tudja, hogy az, és persze a társadalom sem gondolja ezt róla – ezek a gondolatmintázatok pedig egymásra épülnek és erősítik a sztereotípiákat. Pedig Csángó Dániel szerint adott esetben ideális munkatárs lehet abból az emberből is, akit képtelennek tartunk bármire, ráadásul az ő életminősége is megváltozhat: „A munka olyan változást hoz ezeknek az embereknek az életébe, ami a különbség a boldogság és a boldogtalanság között”.

©

„Amikor a saját közegemben vagyok, azt érzem, hogy a mozgássérült emberek elnyomottsága olyan szinten rátelepszik a személyiségükre, hogy nincsenek is tisztában vele, hogy mennyi lehetőségük lenne, nem is veszik észre, hogy hány ponton kezelik őket birkaként, mert elfogadják, természetesnek tartják a helyzetüket.” Támogatók nélkül benne ragadnak ebben a szerepben, és nemcsak ők veszítenek a saját hátrányuk miatt, hanem az egész társadalom – állítja Csángó, akinek a világképén sokat alakított, hogy ma már szeret mindent relativizálni: „Nem hiszek abban, hogy van ideál. Amit annak gondolunk, az legtöbbször valamiféle fals ideál, és ha ezt megértjük, onnantól kezdve önkéntelenül is el kezdjük megkérdőjelezni a dolgokat.

Minél kritikusabban nézzük a világot, annál jobban megértjük, hogy hol helyezkedünk el benne.”

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!