Alapjáraton nem vetne túl nagy hullámokat egy volt elnök portréjának a leleplezése. A Smithsonian Intézet részeként működő Nemzeti Portrégaléria minden egyes volt elnökről őriz képet, de mivel a kollekció az elmúlt évtizedekben kifejezetten unalmas alkotásokkal bővült, egy újabb portré bekerülése nem hozta lázba sem a politika, sem a művészet világát. Egészen mostanáig.

A gyűjteménybe a héten került be Barack Obama és Michelle Obama portréja. Nemcsak azért volt különleges ez az alkalom, mert Barack Obama az Egyesült Államok történetének első fekete elnöke volt, hanem azért is, mert a galéria 56 éves történetében először bízott meg afrikai-amerikai művészeket azzal, hogy elkészítsék egy leköszönt elnök és first lady portréját.

Obamáék csaknem húsz művész portfolióját tanulmányozták, végül két olyan kortárs festőre bízták a képek elkészítését, akikkel valamiféle kapcsolódást is éreztek. Ráadásul olyan művészekre, akik a múltban is foglakoztak politikai és faji kérdésekkel a műveiken keresztül. A volt elnök portréját készítő Kehide Wiley és a first ladyét jegyző Amy Sherald is arról ismert, hogy hátrányos helyzetben lévő, marginalizált embereket visz vászonra, és a művészeten keresztül olyan tiszteletet kölcsönöz nekik, olyan jelképekkel ruházza fel őket, amelyek hagyományosan a kivételezetteknek járnak. Ahogy Wiley fogalmaz: lehetővé teszi, hogy más szemszögből nézzünk azokra az emberekre, akik gyakran láthatatlanok.

Barack Obamával természetesen nem ez a helyzet, az övé az egyik legfelismerhetőbb arc szerte a világon. Mégsem utolsó szempont, hogy afrikai-amerikai művészek festhették meg az Egyesül Államok első afrikai-amerikai elnökházaspárjának a portréit. A jelentősége akkor lesz mindennél nyilvánvalóbb, amikor a fehér elnökök képeinek tengerében egyszer csak felbukkannak Obamáék a falon. Nehéz figyelmen kívül hagyni azt is, hogy a korábbi elnökök közül többen rabszolgatartók voltak, Michelle Obama felmenői pedig rabszolgák. A leleplezésnek így most valóban súlya volt.

Saul Loeb

A történelem a tekintetekben

Az Amerika Elnökei című kiállítás az egyetlen tér a Fehér Házon kívül, ahol George Washingtontól Barack Obamáig minden volt amerikai elnök portréja megtalálható. Bár ma már számtalan fotó őrzi az elnökök vonásait, a portrék azért különlegesek, mert megpróbálják valamilyen módon megragadni nemcsak az elnököket, hanem az elnökségeiket is, kontextusba helyezni azokat az éveket, amelyeket a Fehér Házban töltöttek. A festmények egyszerre próbálják megörökíteni a vonásaikat és a személyiségüket.

George W. Bush lelepzi önmagát

AFP / Saul Loeb

A folyamat részeként általában maguk az elnökök választják ki a művészt, aki aztán a hivatalos portrét festi, de nyilván ez a személyes bevonódás sem mindig garancia a sikerre vagy a modellek elégedettségére.

Theodore Roosevelt például különösen nehéz modellnek bizonyult. Az első portréját látni sem akarta, mert szerinte úgy nézett ki rajta, mint egy nyávogó macska. Konfliktusa volt a következő művésszel is, aki a portréjával próbálkozott. Azzal vádolta a festőt, hogy nem tudja, mit akar, aki cserében azzal vádolta az elnököt, hogy nem tud pózolni.

Nem volt könnyű Lyndon B. Johnsonnal sem. Az első portréjáról azt mondta, „a legcsúnyább dolog volt, amit valaha láttam”. Amikor a festő megint próbálkozott, Johnson elaludt modellkedés közben. A kapcsolatuk annyira elmérgesedett, hogy az elnök portréját végül egy másik művész festette meg.

Az elnöki portrék azért is tudnak érdekfeszítőek lenni – még akkor is, ha a legtöbb hagyományos, már-már unalmas pózban és környezetben ábrázolja őket –, mert sok esetben a művészek valami személyes utalást is elrejtenek a képen. John F. Kennedy hátproblémáiról például nem sokat tudtak az amerikaiak, a művész mégis egy láthatóan kényelmetlen pózban ábrázolta, kicsit azt üzenve, hogy az elnök is ember.

A Bill Clinton portréját készítő művész is megpróbálta beemelni a második mandátumának egyik legmeghatározóbb incidensét a képre: egy árnyékkal jelezte azt, hogy a Lewinsky-botrány milyen foltot hagyott az elnöki örökségén. Az árnyék annak a kék ruhának az árnyéka, amely Monica Lewinskyé volt, és amely Clinton spermájának a nyomát őrizte.

And here's Nelson Shanks' portrait of @BillClinton and him discussing it 2015 @SXMPOTUS 124: https://t.co/LDD2VbE0Qd pic.twitter.com/XrSGtL7pyh

— Michael Smerconish (@smerconish) February 13, 2018

Az elnök még mindig figyel

Barack Obama portréjának legmeghökkentőbb része a háttere: buja zöld néhány virággal tarkítva, ebből bújik elő a (kicsit trónra emlékeztető) széken ülő, előrehajló Barack Obama alakja, mintha csak nagyon figyelne.

A képen használt virágnyelvet már dekódolták: a zöld levelek között megbújó afrikai kék liliommal Obama apjának a hazája, Kenya előtt tisztelgett a művész. A krizantém Chicago hivatalos virága, és mivel ez az a város, ahol Obama találkozott a feleségével, és itt indult be a politikai karrierje, utalásként a kezdetekre ez a virág is ott van a festményen. A jázmin pedig Hawaiit hozza be a képbe, ahol az elnök a fiatal éveinek jó részét töltötte. A virágokkal felidézett helyszínek nem feltétlenül predesztinálták Barack Obamát arra, hogy olyan magasságokba eljusson, mint az elnökség – utal a kép az előtte tornyosult akadályokra.

Nem egy felszabadult, hanem sokkal inkább egy gondolatokba mélyedő arcot látunk. Semmi kedélyes mosoly, a volt elnöknek még itt is mintha problémákat kellene megoldania. Furcsa látványt nyújt az is, hogy az egész alak mintha lebegne a zöldben.

Saul Loeb

Ben Davis művészetkritikus szerint Wiley elnöki portréjában pont az a szerethető és különleges, amely elsőre összezavarja a nézőt: attól lesz emlékezetes, hogy alapvetően fura. A szokatlan részletek pedig alkalmassá teszik az alkotást arra, hogy azonnal mém váljon belőle. Davis szerint ekkor izgalom elnöki portré körül akkor alakult ki, amikor a Clinton-kép festője 2015-ben elárulta, hogy titokban elrejtett egy utalást Monica Lewinsky ruhájára. A szakértő szerint ugyanakkor Wiley-nak nem igazán sikerült megragadnia Obama karakterét: az elnök elegáns és magabiztos ugyan a képen, de a tekintete inkább a magazinok divathirdetéseiben szereplő modellek „homályosan parázsló” nézését idézi.

Barack Obama a képek leleplezésekor elismerte, hogy nem volt tökéletes modell, türelmetlenkedett, unatkozott és gyakran nézte az óráját. Wiley egyébként figyelmesen meghallgatta Obama minden javaslatát, aztán figyelmen kívül hagyta a legtöbbet. A volt elnök például kevésbé ősz hajat és kisebb füleket kért, de a művész hallani sem akart erről.

A first lady szürke árnyalata

Az elnök és a first lady portréinak a stílusa talán ütközik, de a galériában nem egymás mellett lesznek kiállítva. A Michelle Obamáról készült kép a galéria többi festményéhez képest szintén meghökkentő. Amy Sherald nem távolodott el a védjegyének számító megoldásoktól, monokróm háttér előtt festette meg a tőle megszokott szürkés árnyalatban a modelljét.

Saul Loeb

A first lady a festményen tartózkodó, titokzatos, nyugodt és magabiztos. A kép egyik legfontosabb jelképét nem lehet szem elől téveszteni: a ruha, amely piramisként veszi körbe Michelle Obamát, nemcsak a first lady divatérzékenységére utal. A Michelle Smith 2017-es Milly kollekciójából való alkotást a tervező elmondása szerint a egyenlőség iránti vágy és az emberi jogok előtti tisztelgés ihlette.

Obamáék egyébként is a kortárs művészet rajongóiként költöztek be 2009-ben a Fehér Házba, ahol többek között Ed Ruscha és Glenn Ligon műveivel díszítették a falakat. A modernitást most a Nemzeti Portré Galéria falai közé is becsempészték.