Mit lehet tanácsolni, hogy a szülők ne verjék a gyereküket?

HVG: Ahhoz képest, hogy a gyermekvédelmi törvény már több mint 15 éve tételesen tiltja a gyermekek testi fenyítését, még mindig vita folyik arról, adhat-e pofont a szülő a gyerekének. Ma is általános vélekedés, hogy a „nevelő célzatú” még elmegy.

F. Lassú Zsuzsa: Tudjuk, hogy a mindennapokban ma is elcsattannak „atyai pofonok”, de erről is ki kellene mondani, hogy nem jó. Velem is megesett, hogy vészhelyzetben úgy éreztem, nem tudok másként reagálni, és rácsaptam a kisfiam fenekére. De a gyerek és én is tudtuk, hogy ez nem oké: sem az, amit ő tett, sem az, ahogy én reagáltam. Nagyon fontos lenne, hogy így kommunikáljuk. Megtörténhet, de semmiképpen sem szándékosan, „nevelő célzattal”.

HVG: Sokan úgy gondolják, le is írják, hogy kifejezetten jót tett nekik egy-egy kijózanító pofon.

F. L. Zs.: Nyilván előfordulhat bizonyos élethelyzetekben – például amúgy bensőséges szülő-gyerek kapcsolatban –, de mégsem lehet az ilyen mögé mint nevelési elv mögé állni. A pofon talán ritkább is, mint az elfenekelés, ami olyan gyakori, annyira természetes, hogy mindenképpen tudatosítani kell, mennyire helytelen nevelési módszer.

HVG: A most kisgyermeket nevelők jelentős része úgy nőtt fel, hogy gyermekkorában a testi fenyítés általánosan elfogadott volt. Honnan lenne más mintájuk?

F. L. Zs.: Megszépítő köd fedi a múltat, és gyakran mi sem emlékszünk arra, hogy gyerekként mennyire szenvedtünk bizonyos helyzetekben. Ha arra törekszünk, hogy kicsit tudatosabban kezeljük a konfliktushelyzeteket, mint a szüleink, és nem hagyjuk, hogy elsodorjanak minket az indulataink, akkor megszakíthatjuk ezt a generációs láncolatot: attól, hogy más példát mutatunk a gyerekünknek, mint amiben mi felnőttünk, máris javulni fog a helyzet. Igazából arra kellene törekedni, hogy minden generáció legalább kicsit jobban csinálja, mint az előző. Nem úgy, hogy leverjük a gyerekünkön, amit mi is kaptunk, mondván: ember lettem, pedig engem is vertek. Valóban ember lett belőle, és ha van pénze és ideje, ott sírja ki magát nekem a rendelőmben.

F. Lassú Zsuzsa. Nem az áldozat a hibás

Fazekas István

HVG: A kutatások mit mutatnak: mi játszódik le a gyerekben, ha mégis pofozzák?

F. L. Zs.: Az egészen biztos, hogy egy kisgyermek megütésének az égadta világon semmi haszna sincs. Serdülőkorban pedig még olyan megalázottságérzést is kivált a pofon, ami rombolja az önképet és az önérzetet. Egyetlen pofon valószínűleg nem fog életre szóló traumát okozni, de ha rendszeresen adják, akkor már egyértelműen rombol. A kutatások szerint nem az ütés súlyossága a kritikus, hanem a rendszeressége és az, hogy a szülő elvet csinál belőle. A leggyengébb rácsapás is kárt okoz, még ha a nadrágra, pláne ha pelenkára adják. Ne szépítsük: az is veri a gyerekét, aki „csak” indulatosan rácsap a pelenkás fenekére.

HVG: Sokan viszont már a problémafelvetést sem értik: a szülők többsége még mindig elfogadhatónak tartja a gyermek megverését, sőt minden második gyerek maga is azt gondolja, hogy ez természetes.

F. L. Zs.: Eufemizmus, amikor azt mondjuk, hogy a nevelési célzatú testi fenyítés, elfenekelés nem ugyanaz, mint a verés. Persze súlyosságában nem mérhető ahhoz, mint fakanállal vagy szíjjal verni egy gyereket. És ettől nem feltétlenül lesz bűnöző a gyerek – bár van összefüggés a két dolog között –, de a kutatások arra is rámutatnak, hogy az emiatt megromló szülő-gyerek kapcsolat mennyire ártalmasan hat a gyermek társas kapcsolataira. Ráadásul azok, akiket vertek, maguk is hajlamosabbak lesznek arra, hogy ők is azt tegyék. A testi fenyítéssel pedig megágyazunk a testi erőszak elfogadottságának is. Így felnőttként – főleg a nők – nagyobb eséllyel válnak családon belüli erőszak áldozatává is. Hiszen ők is attól kapták, akit szerettek, és ezért gondolják, hogy ez természetes.

HVG: Mit lehet tanácsolni, hogy még véletlenül se járjon el a szülő keze?

F. L. Zs.: Az a minimum, hogy – a klasszikus recept alapján – elszámolunk tízig. Ez mindenképpen jó arra, hogy az ember elkezdjen lenyugodni. Veszélyes helyzetben evidens, hogy a veszélyt próbáljuk elhárítani, de a gyerek verés nélkül is egy életre meg fogja tanulni, milyen helyzeteket kell a saját biztonsága érdekében is kerülnie. Egy kisgyermek esetén a feszültséglevezetés legegyszerűbb módja, ha jó szorosan átölelem. Prédikálni – olyan szavakkal és terjedelemben, amit az adott gyerek be tud fogadni – csak akkor kezdjünk, ha nincs már gőz egyikünk fejében sem. Így lehet építeni már egészen kicsi kortól az empátiát is.

A gyerekre amúgy leginkább a minta hat. Ha azt látja, hogy én nem teszem azt, amit ő a testvérével, akkor megtanulja, hogy az erőszak nem megoldás. Ritkán látják a felnőttek, hogyan viszik át a saját frusztráltságukat a gyerekre, ők már csak az látják, hogy a nagyobb veri a kicsit, a legkisebb pedig jobb híján a macskát, ha van. Holott a konfliktus sokszor épp a szülő feszültségéből indult.

Verekedő német diákok. MIntakövetés

AFP / DPA / MArcus Fphrer

HVG: Az iskolában eltöltött idő – ami több, mint az otthoni – legalább ilyen frusztráló lehet a gyerek számára. Még jó nevű budai iskolákban is gyakori, hogy a tanár üvölt a gyerekkel. Olyanról is tudunk, ahol a néptánctanár a furulyával veri a „rendetlenkedőket”, és a szülők nem is balhéznak emiatt

F. L. Zs.: Pedig a tanár semmilyen fenyítést nem alkalmazhat. Ez egyértelmű a gyermekvédelmi és a köznevelési törvény alapján is. A pedagógus feladata a személyiség fejlesztése. A renitens diákot nem állíthatja falhoz, nem zavarhatja ki az óráról, hiszen felügyelet nélkül egy diák sem tartózkodhat a folyosón. A pedagógusnak meg kell találnia a módot arra, hogy a  „rosszalkodó” gyereket bevonja, megtalálja vele a hangot, rávegye arra, hogy legalább a többieket ne zavarja. Ezek persze komoly pedagógiai feladatok.

HVG: Erre mondja azt az évtizedek óta pályán lévő pedagógus, hogy a mai gyerekek mások, csődöt mondtak a nevelési technikák.

F. L. Zs.: Nyilván minden változik, ahogy 20 vagy 30 éve interaktív tábla sem volt. De a legtöbb tanár annak a használatát is megtanulta. A pedagógusé olyan hivatás, amelyben folyamatosan meg kell újulni. Mindig új gyerekek jönnek, új kihívásokkal, új társadalmi helyzetekből, új élettapasztalatokkal. Nem a harminc évvel ezelőtti gyerekek ülnek ma az iskolapadban, hanem az ő gyerekeik. Vagyis az idősebb pedagógusokról elmondható, hogy a most nevelhetetlennek tartott gyerekek szüleit is ők nevelték. Ideje lenne elgondolkodni azon, hogyan nőnek fel generációk, és aztán hogyan rontják el a gyerekeiket. De nem érdemes egymást hibáztatni: együttműködésre van szükség. Ha nagyobb lenne a pedagógusok és a szülők között az együttműködés a magyar iskolákban, akkor többre jutnánk.

Az interjú a HVG 2018/11. számban jelent meg.