Idén 10 éves a TEDxYouth@Budapest, az április 13-ai konferencia a Miért? Miért nem?! örök kérdéseit fogja körüljárni. A TED-del szoros kapcsolatot ápoló, mégis különálló új platform olyan fiatalokat mutat be, akinek különleges látásmódjuk, érzékenységük, nyitottságuk segíthet más szemszögből látni a világot és magunkat.

Tíz év alatt sokat változik a világ, és benne mi is. Azok a kérdések viszont, amelyekre az idei konferencia választ keres, valahol örökérvényűek, és a korábbi előadásokból ítélve az eddigi előadókat is komolyan foglalkoztatták:

Mi hajt? Mi mozgat? Mi visz előre?

Mi pedig kíváncsiak voltunk, hogy ma is foglalkoztatják-e őket, ezért megkerestünk közülük néhányat, és feltettük nekik ugyanazokat a kérdéseket, hogy képet kapjunk az elmúlt tíz évükről:

• Milyen kihívásokkal néztek szembe tíz évvel ezelőtt és néznek szembe most?
• Mit gondoltak a világról tíz évvel ezelőtt és mit gondolnak róla most?
• Mit gondoltak magukról tíz évvel ezelőtt és mit gondolnak most?

Dr. Márky Ádám 2015-ben volt a TEDxYouth@Budapest előadója, akkor még végzős orvostanhallgató volt, ma már orvos, vezetői tanácsadó, mindfulness szakértő. Hisz abban, hogy a rendszeres meditációval nemcsak magunkkal, a környezetünkkel is csodát művelhetünk.

A legnagyobb kihívás tíz éve?

Sikerüljön megfelelni az orvosi egyetem által állított követelményeknek, a mentális egészségem megőrzése mellett

A legnagyobb kihívás most?

Fenntartani egy egészséges dinamikát a bűvös család-munka-sajátmagam hárömszögön belül, a lányaim lelki egészsége megőrzése mellett.

Mit gondolt a világról tíz éve?

Ahhoz, hogy sikeres legyek, alkalmazkodnom kell a világhoz.

Mit gondol a világról ma?

Nem akarok sikeres lenni olyan értelemben, mint tíz éve, és főleg azon ügyködöm, hogy változtassam a világot, mintsem alkalmazkodjak hozzá

És magáról?

Tiz éve fontos szerettem volna lenni. Manapság inkább értékes.

Hajnóczy Soma bűvészvilágbajnok 2011-ben varázsolta el a TEDxYouth@Budapest közönségét, akkor azt osztotta meg, hogy mi rejtőzik az illúziók mögött, és azt is, hogy milyen a bűvész, ha az életet varázsolja.

A legnagyobb kihívás?

Tíz évvel ezelőtt nyertem meg a bűvészvilágbajnokságot Pekingben. Akkor nyílt ki számomra a világ. Az azt követő néhány évben az utazás és a nemzetközi műsorok dominálták az életem. Több, mint negyven ország, több száz fellépés. Mára ezeket tudatosan visszaszorítottam, mert az utóbbi pár évben a fókuszom inkább Magyarország lett. Többek között az éves bűvészgálasorozatunk, az Illúzió Mesterei, a YouTube csatornám és a videózás, az önálló műsoraink a Dumaszínházban és a Showder Klub szereplések. Itthon is rengeteg lehetőség van, és így a barátok és család is szervesebb részét tudja képezni az életemnek, ami a világbajnokságot követő utazós időszakban nem volt meg, és nagyon hiányzott.

Mit gondolt a világról?

Tíz évvel ezelőtt is érződött a világ felgyorsulása, de ez mára még sokkolóbb. A közösségi média és okostelefonok jelenléte, a világ technológiai fejlődésének üteme, vagy az, hogy mennyire mások a prioritások a fiataloknál, mint az én gyerekkoromban voltak, egész hihetetlen. Nem rossz vagy jó, csak más. Nekik más fajta, új dolgokkal kell szembenézni fiatalként, mint nekünk kellett. Az utóbbi években, ami talán legjobban izgat és aggaszt, az a mesterséges inteligencia fejlesztésének üteme. Nem gondolnám, hogy holnapután skynet lesz, de mindenképpen érdemes lesz vigyázni.

Mit gondolt magáról tíz évvel ezelőtt, és mit gondol magáról most?

Tíz éve épp kinyílt a karrierem a világbajnoksági győzelmemmel. Még minden új volt, sokkal impulzívabb, tapasztalatlanabb voltam. Annak ellenére, hogy még mindig tombol bennem a alkotás vágy és a kreativitás, mára kicsit megnyugodtam. Kiegyensúlyozottabb vagyok, mint tíz éve, felnőttem, nagyobb a teherbírásom is. Szeretem amit csinálok, de a munka mellett igyekszem tudatosan helyet biztosítani, a pihenésnek, a családnak, a párkapcsolatnak és a rekreációnak is az életemben. Hiszem, hogy a hosszú távú boldogság titka az életünk különböző területei között létrehozott, és tartósan fenntartott egyensúly megléte.

Csire Géza előadása 2012-ben hangzott el. Akkor a fotelágya történetét mesélte el – első terméke fél év alatt Ázsiától Amerikáig 11 ország piacán lett sikeres. A Műegyetemen ipari terméktervező szakon végzett, a Maform design stúdió alapítója és terméktervezőjeként tárgyakat alkot.

A legnagyobb kihívás?

Tíz éve az volt, hogy mivel foglalkozzak egyáltalán. Most a legnagyobb kihívás, hogy hogyan foglaljam ezt rendszerbe.

Mit gondolt a világról tíz éve?

Nem gondolkoztam a dolgokról világ szinten 10 éve, ha valamilyennek, talán véletlenszerűnek tűnt; azóta úgy látom, hogy lehet céltudatosan és módszeresen építkezni.

És magáról?

Tíz éve is és most is azt gondolom, hogy bőven van miben fejlődnöm.

Barta Nikolett az Edisonplatform és a Bridge Bizniscool projektek vezetőjeként adott elő 2016-ban, Értékteremtő közösségekről, inspiráló történetekről mesélt, valamint arról, hogy a felnőttek mivel segíthetik a fiatalabb generációt álmaik megvalósításában, tehetségük kibontakoztatásában.

A legnagyobb kihívás?

Tíz évvel ezelőtt, 17 évesen az volt a legnagyobb kihívás az életemben, hogy kiválasszam azt a szakmai irányt, amerre szeretnék elindulni és elfogadtassam a családommal azt, hogy az orvosi pálya nem nekem való. Minden erőmmel azon voltam, hogy bekerüljek a Corvinusra és felköltözhessek Budapestre. Éjt nappallá téve tanultam, készültem az érettségire és keményen küzdöttem, hogy elérjem a célom.

A célokért való kitartó küzdés ma sem változott, csak a miért lett más. Úgy érzem, az elmúlt években sikerült megtalálnom önmagam és a helyem a világban, jól érzem magam a bőrömben és azok közé tartozom, akiknek a munkája a szenvedélye is. Szeretem a projektjeimet és az embereket, akikkel együtt alkotok. A legnagyobb kihívást jelenleg az egyensúly megtalálása jelenti a munkám és a magánéletem között – gyakran zsonglőrködöm az idővel és próbálok balanszírozni a különböző szerepeim, projektjeim között.

Mit gondolt a világról tíz évvel ezelőtt, és mit gondol a világról most?

Válogatott kerettag sportoló voltam, így a versenyeknek, edzőtáboroknak köszönhetően már fiatalon sok lehetőségem volt utazni és világot látni. Ráadásul a szüleimmel is sokat utaztunk, kirándultunk. Már akkor azt gondoltam, hogy a világ egy nagy és izgalmas hely, tele számtalan felfedezni váró csodával, sok érdekes emberrel és történettel. Ez a nézet ma sem változott, amikor csak tehetem, utazok és szeretek megismerni más kultúrákat, nyelveket, kapcsolódni más emberekkel.

Mit gondolt magáról tíz évvel ezelőtt, és mit gondol magáról most?

Ha a világról alkotott képem kevésbé, az önmagammal való kapcsolatom nagyban változott az utóbbi 10 évben. 17 évesen nem igazán volt reális énképem, ritkán foglalkoztam azzal, hogy én ki vagyok valójában és mi érdekel engem. Hétköznapi kamasz voltam, a maximalista fajtából, akit általános iskolában feltettek az élet képzeletbeli biztonságos, kiszámítható futószalagjára és nekem csak tennem kellett a dolgom – élsportolónak és kitűnő tanulónak lenni.

Teljesítményorientált környezetben nőttem fel, ahol csak és kizárólag a „rendszer” szabályainak akartam/kellett megfelelni. Mindent mindig azért és úgy csináltam, mert mások azt mondták. A hibázásaimat büntették és a kereteken kívüli gondolkodásmódért sem járt köszönet. Aztán teltek az évek, elköltöztem Budapestre és szembe találkoztam saját magammal.

Ami az igazán nagy változás a 10 évvel ezelőtti önmagamhoz képest, az a saját magammal való kapcsolatom minősége – nagyon sokat foglalkoztam az elmúlt években önismerettel, elkezdtem tudatosan figyelni a saját miértjeimre, megtanultam emberektől és helyzetekből tanulni tankönyvek helyett. Ma már elsősorban magamnak szeretnék megfelelni, a saját magamnak kialakított keretek között élek. Már nem haragszom magamra, amiért merek megkérdőjelezni és újragondolni, segítséget kérni, vagy akár a megérzéseimre hallgatva döntéseket hozni.

Pásztory Dóra 2011-ben lépett a TEDxYouth@Budapest színpadára. Akkor örök optimistaként mutatták be. A kétszeres paralimpikon úszó születésétől fogva végtaghiányos, de szerinte a fogyatékosság nagyon relatív dolog.

A legnagyobb kihívás?

TÍz évvel ezelőtt az egyetem elvégzése utáni útkeresésben voltam és próbáltam megtalálni azt a területet, amiben igazán jó vagyok. Ez egy sportolónak különösen nagy kihívás, mert egyszer az életében már elég egyértelműen definiálva volt az erőssége és ezt újra kell fogalmazni. Én 20 évesen abbahagytam az élsportot, ami kicsit könnyítette ezt az utat, de így is elég rögös volt. Tíz éve a Gondolkodj Egészségesen (ma már Blum néven futó) alapítvány munkatársaként próbáltam elősegíteni az óvodás korú gyerekek holisztikus szemléletű személyiségfejlődését.

Most Londonban élek a családommal és a legnagyobb kihívás, hogy az 5 éves kisfiam holisztikus szemléletű személyiségfejlődését elősegítsem anyaként és hogy a családi harmónia fenntartása mellett járjam a saját utamat úszóedzőként és szabadúszó újságíróként.  Emellett pedig megőrizzem a Magyarországhoz sok szálon fűződő kapcsolatomat, de közben megtöltsem a londoni életemet is értelmet és perspektívát nyújtó tevékenységekkel.

Mi a helyzet a világgal?

Tíz éve sokkal optimistább voltam a világgal kapcsolatban és sokkal naivabban és felületesen tekintettem olyan problémákra, mint a környezetszennyezés, a globális felmelegedés vagy a szélsőséges politikai erők megerősödése. Az elmúlt tíz év politikai és közéleti eseményei pesszimistává és aggodalmassá tettek és sokkal borúsabban látom az emberiség  jövőjét, mint korábban.

Mit gondolt magáról tíz évvel ezelőtt, és mit gondol magáról most?

Azt gondoltam 10 éve, hogy valahogy túl kell élnem ezeket a 20-as éveket, mert ez még nem az „én korom”. Komolyabbnak gondoltam magam, mint a környezetem, és szerettem volna beleöregedni azokba az álmokba, amelyeket dédelgettem magamba. Most pontosan ezeket az álmokat élem tökéletes békében és egységben a korommal, az életszakaszommal és a lehetőségekkel, amiket kaptam a sorstól.

Haidegger Tamás 2012-ben és 2016-ban is előadója volt a TEDxYouth@Budapestnek. A doktori téziseit sebészrobotikából és távsebészetből írta, egy ideje pedig azon dolgozik – többek között a WHO-val együtt –, hogy megakadályozza a kórházi fertőzések terjedését, amelyek évente több százezer ember halálát okozzák a fejlett országokban.

A legnagyobb kihívás?

Tíz  évvel  ezelőtt  azon  kellett  a  legtöbbet  dolgozni, hogy itthon egyáltalán adottak legyenek a  feltételek magas színvonalú kutatás-fejlesztéshez orvosi robotikában,  vagy hogy, ha volt az embernek egy piacképes ötlete, akkor hogyan induljon el vele, kihez forduljon szakmai és anyagi támogatásért. Nem volt még nemzeti szinten kialakult innováció menedzsment folyamat, alig voltak  sikeres technológia transzferek IT területen, és gyakorlatilag  teljesen hiányzott a tőkefinanszírozás a projektek korai fázisában.

Jelenleg a legnagyobb kihívás – a források elnyerése mellett – a tehetséges emberek megtartása. Olyan dinamikusan változik a munkaerőpiac, olyan nagy a külföldi lehetőségek elszívó ereje, hogy komoly erőfeszítéseket kell tenni az okos hallgatók, kollégák megnyeréséért, itthon tartásáért.

Mit gondolt a világról tíz évvel ezelőtt, és mit gondol a világról most?

Korábban  azt  hittem,  hogy  az  információs  társadalom  előnyeit, a tudáshoz  való  hozzáférést sokkal többen ki tudják majd használni, és az  olyan  fantasztikus kezdeményezéseken keresztül, mint a TED vagy a MOOC  segítenek  majd  a  társadalmi  egyenlőtlenségek csökkentésében. Miközben valóban sok millió ember jut ma így tudáshoz és lehetőséghez, sajnos  globális  szinten  mégis  növekedett a szakadék a fejlett és a kevésbé   fejlett  társadalmak,  illetve  társadalmi  rétegek  között. Az információ és dezinformáció hatalmával megtanultak  élni  és visszaélni is egyes csoportok, és hihetetlenül hatékonyan tudnak egész nemzeteket manipulálni. Különösen  aggasztónak  tartom  az  ideológiai alapú  megkülönböztetés  térnyerését,  hogy a tudomány és a tények diadalmente helyett a politikai  indíttatású feszültségkeltésre használják ki a digitális technológiákat.

Mit gondolt magáról tíz évvel ezelőtt, és mit gondol magáról most?

Végtelenül hálás vagyok a tanáraimnak, kollégáimnak, családomnak, mert már 10 évvel ezelőtt is azt éreztem, hogy egy inspiráló, szeretetteljes környezetben tudok gyarapodni és kiteljesedni, és ez azóta is megvan.  A kihívások egyre nagyobbak, de egyre több erőt és segítséget is kapunk a megoldásukra.