„Hetek óta hangos a magyar közbeszéd az új népszavazási kezdeményezéstől, amely a gyermekeinket hivatott megvédeni a nyugatról begyűrűző, dekadens, erőszakos meleglobbitól. Úgy tűnhet, ez minden idők legnagyobb veszélye” – kezdi a Szemléleken megjelent írását Hodász András, de a katolikus pap gyorsan hozzáteszi szerinte „van valami, ami sokkal nagyobb baj, rengeteg gyereket érint, és nem nyugatról jön, hanem itt van már évek óta, csak nem vesszük észre”.

Ez pedig a kiégés, az elmagányosodás, a szorongás, az alacsony önbecsülés és a depresszió. Hodász András azt írja, papként sokat foglalkozik fiatalokkal, plébánosként beszélget hitoktatókkal, iskolai órákra jár és megdöbbenve látja, hogy mennyi fiatal, tehetséges, jó képességű lány és fiú hiszi magát tehetségtelennek, gyenge képességűnek, haszontalannak.

És lehet, hogy mi megvédjük őket a nemátalakító műtétektől, de úgy tűnik, hogy nem tudjuk megvédeni őket saját életük sötétségétől. Ha szélsőséges akarok lenni, olyan, mintha azt gondolnánk, hogy nem baj, ha felvágják az ereiket, csak a születési nemükben haljanak meg!

Hosszan ír ennek lehetséges okairól, szerinte „feláldozzuk a boldogságunkat a teljesítménykényszer oltárán, és ebbe neveljük bele a fiataljainkat is: elhitetjük velük, hogy csak akkor szerethetőek, ha ötösöket hoznak haza, ha sikeresen szerepelnek az iskolai versenyeken, és ha menő egyetemre jutnak be”.

A teljesítményelvű társadalom – jegyzi meg – viszont mindenképpen depresszív, kudarcot valló embereket hoz létre, akik meg vannak győződve arról, hogy értéktelenek és nem szerethetőek.

„Nem kell nemzeti konzultáció, nem kell népszavazás. Egy dologra van szükség: mondjuk el nekik, hogy akkor is szeretjük őket, ha nem ötössel térnek haza! Hogy a teljesítmény fontos, de nem minden. Nem azon múlik a boldogság. Mondjuk el nekik, hogy értékesek, függetlenül a fizetésük összegétől és a diplomáik számától! Hogy csinálhatják azt, amit szeretnek, akkor is, ha nem kapnak érte milliós juttatást. És ne mondogassuk nekik, hogy tökéletesek! Mondogassuk azt, hogy szerethetőek! Tanítsuk meg őket, hogy az élet velejárói a bukások, a sikertelenségek – ezekkel együtt kell elfogadnunk magunkat, és ők nem ezek ellenére, hanem ezekkel együtt méltók a szeretetre! És hogy lehetnek olimpiai bajnokok, de tényleg csak akkor, ha ők akarják, és szívesen dolgoznak érte. Mert máskülönben megfosztjuk őket a legfontosabbtól: az önfeledt, boldog gyerekkortól. És ez sokkal rosszabb, mint egy nemátalakító műtét” – zárja gondolatait Hodász atya.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: