Minden változik, csak egyvalami a régi: a Gallagher fivérek. Liam és Noel 2026-ban is hűek önmagukhoz. Senkit sem lepett meg, hogy az egymással sokáig hadban álló testvérek nagy ívben tettek a hivatalos velencei programjukra, és nem jelentek meg a Don’t Look Back in Anger című dokumentumfilm sajtótájékoztatóján. Miért is jelentek volna meg, amikor a film róluk szól?
Igen, ez az igazi, hamisítatlan Gallagher-stíl. Rosszul vette volna ki magát, ha jól viselkednek.
Az Oasis-sztori fényében már az is valami, hogy partra szálltak a Lidón. Ugyanennek a sztorinak igen fontos állomása, hogy 15 évnyi sárdobálás és kitartó ellenségeskedés után tavaly turnéztak egy nagyot, és ez idő alatt egyszer sem estek egymásnak. Gallagheréknél persze sosem lehet tudni, az sem lepett volna meg senkit, ha a fesztivál felé tartva összeverekednek a vízitaxiban.
Noel és Liam Gallagher
AFP / Tiziana Fabi
Ha Liam és Noel gyepálni kezdik egymást, abban lett volna izgalom, és ez jól jött volna, mert az a helyzet, hogy a róluk szóló koncertfilmből fájóan hiányzik a feszültség. Ha tartogat is meglepetést a mű, az csak annyi, hogy mennyi szó esik a megbocsátás fontosságáról és a nosztalgia igenléséről. Ezt valószínűleg nem egy Oasis-dokutól várta a világ.
Rég láthattunk ennyi könnyező rajongót, mint amennyi Dylan Southern és Will Lovelace rockumentary filmjében a kamerába mondja, miért változtatta meg az életét az Oasis. Talán azért is szerepelnek ennyien, mert maguk az istenek – ahelyett, hogy megnyílnának a kamerának – a saját mítoszuk gyártásával vannak elfoglalva. Hiába káromkodnak teliszájjal, mint a manchasteri kocsisok, hiába repkednek alacsonyan a levegőben a „fucking twat”-ok, két gazdag rocksztár veregeti egymás vállát csaknem két órán keresztül. A nép egyszerű gyermekei pedig megveszik a koncertjegyet és könnyeznek. Ez a leosztás.
Koncertbejátszás – fucking twat – koncertbejátszás – fucking twat. Ez a film kissé monoton menete. Koncethelyszín követ koncerthelyszínt, folyik a Best of Oasis válogatás. A Wonderwalltól a Don’t Look Back in Angerig.
https://hvg.hu/360/20260616_hvg-oasis-britpop-konyv-john-robb
Már megint (és még mindig) rohad a média
Robert Pattinson fesztiválviselkedését nem érheti panasz, a két Gallagherrel ellentétben ő nagyon is jelen volt saját filmje, a Primetime sajtótájékoztatóján. Rendes tőle, miként az is, hogy már jó ideje mindent megtesz azért, hogy ne csak címlapsztár mosolyát, hanem a komoly és kísérletező művészt is lássuk benne. Meg persze Batmant, mert valamiből élni kell.
Robert Pattinson
AFP / Hans Lucas / Laurent Hou
A komoly és kísérletező kedvű művész ezúttal egy Chris Hansen nevű tévés alak eljátszásában látta meg a színészi továbblépés lehetőségét. Hansen, a műsorvezető azzal lépett be az amerika tévés mennyországba – a hőn áhított főműsoridős sávba –, hogy pedofilokat csalt elő a chatszobák árnyékából, hogy aztán rejtett kamerái előtt leleplezze őket. Műsora To Catch a Predator címen futott, Pattinson pedig most eljátssza nekünk, miféle ember is ez a Hansen.
Hát, nem egy gáncstalan lovag, az biztos, sokkal inkább egy nárcisztikus, a nézettségért bármire képes törtető – erről tájékoztat a játékfilmes feldolgozás.
Néhány nappal azután, hogy Danny Boyle filmjéből (Ink) kiderült, a brit bulvár is bűnben fogant, Lance Oppenheimer filmjéből megtudhattuk, hogy az amerikai tévéipar is tele van borzalmas alakokkal. Úgy látszik, sosem lehet ezt elégszer elmondani, ezért a sok médiaipari tantörténet. Boyle-hoz hasonlóan Oppenheimer is szórakoztatóan jut el a nagybetűs mondanivalóhoz, a Primetime élvezeti értékét pedig Pattinson játéka is növeli. Az egykori vámpírfi olyan amerikai pszichósra veszi a figurát, de Nosferatu is elégedett lenne az alakításával. Kísérletező fázisában a színész éppen oda jutott, ahol Jake Gyllenhaal tartott néhány éve az Éjjeli féregben.
Galambősz sztár galambbal
Ezek után már-már felüdülés, hogy Mundruczó Kornél nem a média sötét oldalával jön, hanem egy galambbal. Meg Ellen Burstynnel. És mindketten nagyon jók: a színésznő és a madár is.
Pamela Anderson, Mundruczó Kornél és Taika Waititi a Place to Be világpremierjén
La Biennale di Venezia
Jean Renót lejátszhatta egy pingvin, Sally Fieldnek feladhatta a leckét egy polip, de nem ismer olyan lényt az állatvilág, amely komoly kihívást jelenthetne Ellen Burstynnek. Ő az amerikai film Molnár Piroskája: mindent jobbá tesz, amiben feltűnik, a gyengébb produkciókat is. Szinészi csodafegyver, és még csak 93 éves.
Mundruczó forgatott már az Oscar-díjas színésznővel (Pieces of a Woman), és dolgozott állatsereglettel is (Fehér Isten), ennyit az előzményekről. A Place to Be a magyar rendező harmadik angol nyelvű filmje, a kérdéses galamb egy idős asszony ablakán át repül be a történetbe, és ott is marad mindvégig. Nemcsak egy madár ő, hanem szárnyas dramaturgiai eszköz, célja, hogy Burstyn özvegyasszonya és Taika Waititi megfeneklett életű ingatlanosa lelki társakká váljanak. És ha fene fenét eszik, akkor is azzá válnak, ezek az édesbús történetek már csak ilyenek.
Ellen Burstyn és Taika Waititi
Simon Harsent / Venice International Film Festival
Mundruczó és Wéber Kata forgatókönyvíró közismert műfajjal kísérleteznek, tesznek is egy cinkos kacsinttást Miss Daisy (és a sofőrje) irányába: igen, tudjuk, miben utazunk. Galambhoz azonban csak kevesen nyúltak ezen a léleknemesítő úton, ami oly könnyen válik szirupossá. Furcsa is, hiszen kevés állat jelképezi jobban a leláncolt lélek sóvárgó vágyát, hogy béklyóinkat levetve szabadon szárnyalhassunk.
A galamb Mundruczóék műfaji újítása.
Madarat ilyen közelről ritkán láthatunk szentimentális road movie-kban – ez a közelség David Attenborough arcára is mosolyt csalna. Hogy rajta kívül még hány embert tesz boldoggá a Place to Be, az attól függ, ki mennyire nyitott arra, amit Koltai Lajos csak úgy hív: embermese.
Bardem a bunkerben
Horvát Lili a Marsot is bevonta a házassági drámájába, Az apával Oscar-díjat nyert Florian Zeller nem megy ilyen messzire: a filmessé vált színházi ember egy előkelő londoni ingatlan belső tereiben ereszti egymásnak Penélope Cruzt és Javier Bardemet.
Penélope Cruz és Javier Bardem
Blue Morning Pictures / Mod Producciones / Path Films
A világhírű házasfelek fiktív házasfeleket játszanak. A férj díjnyertes építész, a feleség a könykiadásban jeleskedik, gyermekeik is szépen cseperednek.
Van még egy fontos szereplője a Bunker című filmnek: egy tűzpiros konyhabútor.
A Velencei Filmfesztivál híresen piros vetítőterme, a Sala Giardino is elhaloványulna a pazar bútordarab mellett. Más funkciója ugyan nem nagyon van, de az idei versenyfilmek mezőnyében egy lakberendezési győzelemnek is örülni lehet.
A Velencei Filmfesztivál legpirosabb vetítőterme: a Sala Giardino
HVG / Köves Gábor
Drámai funkciója nem a konyhabútornak, hanem egy nyílászárónak van. A szegényesen élő szomszéd ablakot épít a tehetősek telkére néző falba, azzal érvvel, hogy egy kis napfény neki is kijár. A jómódú világpolgárok ezt másképp látják, a nap valóban mindenkié, de senki ne kukkoljon át a szomszédból. Márpedig az ablak egyenesen a családi szentélyre néz.
Egy ablak, aminek semmi keresnivalója a falban. Egy macska, aminek nyoma vész. Egy szomszéd, aki fényt akar, vagy valami mást. Egy házasság, ami már azelőtt léket kapott, hogy egy idegen bebámult a nappaliba. Zeller mesterien adagolja a feszültséget, mintha az anyatejjel szívta volna magába a hitchocki feszültségkeltést. Cruz és Bardem pedig – ez nem meglepetés – vérprofik. Öröm nézni, ahogy szorul a hurok a világhírű nyakak körül.
Nem minden vetítéshez jár égszakadás, de a premier közben kitört vihart mintha maga a rendező keverte volna a filmjéhez. A spontán időjárási esemény szépen simult Cruz és Bardem házassági thrillerének dramaturgiájához. Vihar nélkül is jó nézni a színészi mesterkurzust, egészen addig jó, ameddig Zeller be nem dobja a bunkert.
Az építész visszautasíthatatlan ajánlot kap; tervezzen luxusbunkert a világ urának, egy jóltáplált tech-milliárdosnak. És ezzel egész más fokozatba kapcsol a film. A kellemes drámázásnak vége, jöhetnek a kinyilatkoztatások.
Nem szerencsés, ha a szereplői szájába adja a szerző, hogy épp miért olyan a világ, amilyen. És Zeller bőkezű a bölcsességekkel. Mit ér az élet? Mitől rettegnek a szupergazdagok? Lehet, hogy nem minden a pénz? És miért az a címe egy feketére festett vászonnak, hogy „a gyermekkorom édenkertje”?
Javier Bardem és Penélope Cruz a vörös szőnyegen
La Biennale di Venezia
Pedig olyan szépen indult minden. Bardem és Cruz csinos garbókban forgatták a szemüket a szemkápráztatóan piros háttér előtt. De nincs az a konyhabútor, kredenc vagy almárium, ami ennyi bölcselkedést elbírna.
Reisz a lépcsőházban
Ami Florian Zellernél egy londoni luxusotthon, az Reisz Gábornál egy lift nélküli társasház. A lift, illetve annak hiánya vad dolgok elindítója lesz a jellegzetesen magyar lépcsőházban, de a földszinten lakó Kristóf számára a felvonó huszadrangú kérdés. Az ilyen és ehhez hasonló megfigyelésekért (is) szeretjük Reisz filmjeit. Úgy senki nem tud dialógust írni a magyar paradicsomról, mint aVan valami furcsa és megmagyarázhatatlan író-rendezője. Később kiderült az is, hogy a magyar valóság kevésbé primőr rétegeiben is otthon van.
A paradicsom nem jut szóhoz a Földszint című filmben, ellenben egy penészfolt igen. Ami Florian Zellernél egy falba vájt ablak, az Reisz Gábornál a szekrény mögött rejtőző penész. A folt, ami kafkai kalandokba sodorja a fiatal földszinti felnőttet, aki már nem is annyira fiatal, a fásultságban például már jó messzire jutott. Ráadásul nem csak a penész nyomja, még apa is lesz.
A Földszint Velencében
HVG / Köves Gábor
Reisz az abszurdig tolja hőse kényszerű ébredését, klasszik pokolraszállás ez, lift nélkül. A korszellem ott kísért a lépcsőházban, de a közélet ezúttal kívül marad a drámán. A végén egy poroltó is előkerül, új fordulat ez az életműben. Ilyen lett volna a Tűz van, babám!, ha nem egy cseh tűzoltóbálon, hanem egy magyar lakógyűlésen játszódik. De Scorsese korai abszurdja, a Lidérces órák is befigyel a lépcsőfordulóban.
Messzire kerültünk a magyar paradicsomtól, vészesen fogy a derű Reisz világából. Ilyenkor jól jön egy kis Znamenák, és a nagy színész jön is: most nem fideszes apát játszik drámaian, mint az előző Reisz-filmben, hanem részeg statikust dülöngélve. Nincs az az abszurd valóság, ragadós pesti szürkeség, amit az Örkény Színház művésze ne tenne viccesebbé.
PS. Mundruczó és Reisz filmje más-más uninverzumban játszódik, egyetlen körülmény köti össze őket, és ez nem a galamb. A hazai rendszeren kívül, távol az NFI-től született mindkettő. A Place to Be nagyrészt ausztrál produkció, a Földszint közösségi finanszírozásból, olasz segédlettel tudott elkészülni.
Korábbi helyszíni beszámolóinkat itt és itt olvashatják a 2026-os Velencei Filmfesztiválról.
Nyitókép: Tompa Ádám és Reisz Gábor Velencében Fotó: La Biennale di Venezia
