Szeretnénk mi párkapcsolatot, de csak olyat, ami jó: amitől jobb, mint egyedül
– fogalmazza meg rengeteg ma harmincas-negyvenes szingli élettapasztalatát Lola a HVG-nek nyilatkozva. Őt is, mint még huszonnégy másik embert (összesen kilenc férfit és tizenhat nőt) arról kérdeztünk a szinglik világnapja alkalmából: miért élnek huzamosabb ideje párkapcsolat nélkül, és inkább az előnyeit vagy a hátrányait érzik-e a szingliségnek. Beszélgettünk az életformát tudatosan választókkal, olyan emberekkel, akik hiába szeretnének társat találni, és olyanokkal is, akik nagyon jól érzik magukat így is, de ha megfelelő kapcsolat kopogtatna be hozzájuk, szívesen ajtót nyitnának – de finoman szólva sem bármi áron.
A szinglik világnapját bő harminc éve „ünneplik” november tizenegyedikén kínai kezdeményezésre, ugyanis a 11. 11. az a dátum az évben, amelyben négy egyes áll egymás mellett. Ahogy az már lenni szokott a hasonló ünnepekkel, manapság már leginkább a termékeiket eladni kívánó cégek örülnek a világnapnak, amelyek erre hivatkozva (is) akciókat hirdetnek. Arra mindenesetre jó ez az alkalom, hogy a legkülönbözőbb hozzáállású válaszadók révén megpróbáljuk feltérképezni, milyen hozzáállások jellemzőek ma a szingliség témájában.
Nem mindenáron
„A párkapcsolatokban annyi rossz működés, a gyerekkorból hozott diszfunkciónk tud előbújni, ami miatt olyan lehetőségek nyílnak a személyiségünk fejlesztésére, terápiás töréseink gyógyítására, amilyenek egyedülállóként nem nagyon. A szingli élet csodásan békés és kiegyensúlyozott tud lenni, részben épp azért, mert nincs mellettünk senki, aki a piros gombjainkat nyomogassa” – fogalmaz Lola, aki egy hosszú, 12 éves párkapcsolat lezárása óta, két éve szingli. Ő is egyike azoknak, akik azt mondják:
Mivel alapból is jó az életem, nehéz jobbat mutatni.
Shutterstock
Tény ugyanis, hogy a 21. századi Nyugaton, a modern társadalmakban nagyrészt megszűntek a párkapcsolatok gazdasági kényszerítő tényezői, azaz a nők szabad oktatásával és relatíve szabad munkaerőpiaci helyzetével nincs feltétlenül szükség egy párkapcsolat fenntartására, még gyereknevelés esetén sem. „A legutóbbi párkapcsolatom volt az utolsó, amiről még azt gondoltam, hogy erőltetni kell: én legalábbis egész életemben azt láttam mindenhol, hogy a párkapcsolat az ember természetes állapota, arra mindenképpen szükség van, és ha megvan, akkor mindent meg is kell tenni, hogy benne maradjunk” – mondja a HVG-nek Dia, aki a Facebookon ZalaiZug néven ír rendszeresen az életéről 55 ezer követőjének. Dia néhány éve költözött egyedül egy kis zalai faluba, ahol azóta is „félnomád” életet él, műveli a kertjét, és már csak nevet a „téged szívesen hazavinnélek, mert látszik, hogy dolgos menyecske vagy” tartalmú, rendszeres hozzászólásokon.
Az a kapcsolata azért ért véget, mert döntenie kellett, hogy a saját választása szerinti életet élje, vagy a másnak való megfelelés oltárán folyamatosan kompromisszumokat kelljen kötnie – és mivel felismerte, hogy nem kötelező párkapcsolatot fenntartania, azóta is egyedül él. Pontosabban az állataival, és ha kapcsolódásra van szüksége („így szoktam finoman megnevezni a szexet”), olyan párt keres, aki szintén elfogadja ezt a felállást. Lola erről a témáról azt mondja: „Az érintésdeficit ellen heti többszöri csoportos szabadtánccal védekezem. És kiváló szexjátékszereket lehet kapni. Nem mondom, hogy ezek a játékok kiváltanák egy szenvedélyes, valódi, hús-vér együttlét élményét, mert nyilván nem, de egy-egy rossz szexnél azért sokkal, sokkal jobbak, egy szexuális értelemben huzamosabb ideig nem kielégítő párkapcsolatnál meg pláne.”
„A mi generációnkban nagyon magas az elvált szülők aránya, ami arra utal, hogy kevesen láttunk igazán jó kapcsolódási módokat a szüleinktől, és úgy látom, olyan emberből is kevés van, aki komolyan foglalkozott volna a saját vagy az öröklött traumáival” – fogalmaz Bence. Van, aki háborúban megerőszakolt dédnagymamáról, egész életében a férje alkoholizmusát elviselni kényszerülő nagymamáról beszél nekünk, és a szülők rossz házassága is visszatérő eleme az arról szóló magyarázatoknak, miért gondolják sokkal jobbnak az egyedüllétet.
Miguel MEDINA / AFP
Egy párkapcsolat akkor működik, ha abban két felnőtt, boldog, szabad ember van
– így foglalja össze a családállítással foglalkozó szakember, szintén szingli Lukács Tünde a saját, több ezer ember beszámolói alapján szerzett tapasztalatát arról, milyen elakadásokat fedez fel a hozzá fordulók esetében a leggyakrabban. Ő úgy fogalmaz: az általa megismert szinglik egyik fele azért él egyedül, mert a gyerekkori traumái miatt vannak problémái a kötődéssel, a másik fele pedig azért, mert ezt felismerve többé már nem akar traumakötéssel kapcsolódni. „Nem akarunk olyan kapcsolatban élni, ahol alá-fölérendelt viszony van, vagy ahol játszmázás folyik. Sokan már nem elégszünk meg azzal, hogy legyen valaki mellettünk, aki biztonságot ad, vagy hogy legyen valaki, aki apja lesz a gyereknek. Nekünk már fontos, hogy a társ szellemi partner is legyen.”
Nóra úgy fogalmaz a transzgenerációs traumákról: „Amikor még gazdasági okokból kellett feltétlenül házasságot kötni, mindenki számára előnyösebb lett volna, ha a kapcsolat gyümölcse nem gyermekáldás, hanem egy közös cég létrehozása lett volna. Azért nyögjük annyian az örökölt múlt traumáit, mert ez nem így lett.”
Nagymamám mondta
A feminista rádióműsort vezető, régóta szingli Orsolya szintén nem kizárólag saját tapasztalata alapján, de a műsorba betelefonálók történetei miatt is állítja: a párkapcsolatok nagyon gyakori kerékkötője az, hogy az egyik fél – jellemzően a férfi – nem foglalkozik önismerettel, a saját lelkével.
Rengeteg férfi zárja el magát az érzéseitől, így nem tudnak fejlődni, ezáltal pedig nehéz kapcsolódni hozzájuk.
Orsolya hozzáteszi: úgy véli, „a férfiak egy része lemaradt a nőktől. A nők nagy harcok árán szavazati jogot szereztek maguknak, majd jogot az iskolába és a munkába járáshoz – míg a férfiak hozzászoktak ahhoz, hogy ez nekik születési jogon jár. A férfiak szeretnék fenntartani a status quót, amihez sok nő már nem hajlandó statisztálni, és inkább választja az egyedüllétet, mint hogy a nyakába vegye egy férfival való együttélés nyűgjeit. Hiszen sok férfi még ma is úgy gondolja, hogy ha ledolgozta a napi penzumot, őt aznapra már hagyják békén, és a láthatatlan munka, a gyereknevelés továbbra is a nőkre marad – pedig a világ már nem itt tart.”
Shutterstock
Az érzelmekről való nyílt kommunikáció, pontosabban előbb azok felismerése ugyanakkor a témáról való beszélgetéseink alapján ez a „nem kívánt” szingliség elviselésében is sokat segít. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy az embernek romantikus párkapcsolat nélkül is megtartó közege, a párkapcsolat bizonyos részeit helyettesíteni képes baráti köre legyen. Beszéltünk olyan férfival is, aki kialakított ilyen baráti kört, és már nyaralni is együtt járnak. A színházi szakmában dolgozó Fodor Orsi, aki tudatosan döntött a szingliség mellett, úgy véli:
a nem romantikus kapcsolatokat nyugodtan helyezhetnénk akár ugyanarra a polcra is, ahol a romantikus kapcsolatok vannak,
hiszen csak társadalmi konvenció, hogy a párkapcsolatot tartjuk az emberi kapcsolatok csúcsának. Hozzáteszi: néha egyenesen sajnálatot lát azok szemében, akiknek „életformájáról” beszél; azt is megemlíti, ha ugyanezt vallási okokra hivatkozva tenné, mint egy cölibátust fogadó pap, sokkal könnyebben elfogadnák a döntését.
Az is biztos ugyanakkor, hogy a férfiak önismereti fejlődése sem egyértelmű út a működő párkapcsolatok felé: Péter és Csaba is épp arról számolnak be a HVG-nek, hogy azért hagytak fel a párkapcsolatokkal, mert az önismereti útjukon rájöttek, hogy nem fair a nőkkel szemben, ha jelen állapotukban összekötik az életüket mással. „Olyan puttonyokkal, amiket én hordozok, nem lehet párkapcsolatot működtetni, mert mások életét tenném tönkre. Ezen nincs mit szépíteni, ezt ki kell mondani, épp ezért dolgozom magamon a pszichológusommal” – mondja Péter. „Az ismerkedés eleje még jól megy, de aztán a saját reakcióimból ébredek rá, hogy itt még van meló bőven. Ezért hagytam fel az egésszel, és nem tudom, mikor leszek készen arra, hogy jól csináljam. Ha nem akarom áltatni magamat, szembe kell néznem azzal, hogy ez már örökké így marad, hiszen közeledem az ötvenhez. És ez szar. Szinglinek lenni nem jó. Biztos van, aki nem így van vele, de én nem tartozom közéjük.”
Csaba pedig azt mondja:
Én is folyton sérültem, másoknak is folyton fájdalmat okoztam. Ezért felmerült bennem a kérdés, hogy muszáj-e ezt újra és újra megpróbálni, csak azért, mert a társadalom és a nagymamám szerint az embernek valakivel együtt kell lennie.
„Úgy döntöttem, hogy nem muszáj. Ez persze nem jelenti azt, hogy szerzetesnek álltam. Néha vannak nők az életemben. Olyanok, akik nem akarnak közös jövőt tervezni, vagy egyszerűen elfogadják, hogy én nem szeretnék párkapcsolatot. Nem ígérünk egymásnak olyasmit, amit nem biztos, hogy be tudunk tartani. Ez szerintem tisztességes, és van benne valami felszabadító. Szeretem ezt a szabadságot.” Hozzáteszi: „Persze ennek ára van. Vannak napok, amikor az embernek nem szabadságra lenne szüksége, hanem valakire, aki megkérdezi, hogy mi történt. Vagy csak leül mellé, és átöleli. A szingliség egyik legnagyobb hátránya, hogy gyakran éppen akkor nincs melletted senki, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.”
AFP / Brendan Smialowski
A súlyos családon belüli bántalmazásban felnövő, egy bántalmazó kapcsolatot is túlélő Zsófia a terápiával kapcsolatban egy másik aspektusról beszél. Ő jó másfél évtizede jár terápiába, és azt mondja, mostanra sikerült meghaladnia minden rossz, tanult mintát, folyamatosan egyre jobbá váltak a párkapcsolatai, a szakember is megerősítette, mennyit fejlődött. Az utolsó párkapcsolata hat éve ért véget.
„Most döbbentem rá, milyen rossz, hogy minden hasonló helyzetben lévő embernek azt a mítoszt ismételgetik, hogy ha dolgozunk magunkon, megtörjük a mintákat, megismerjük a valódi személyiségünket, akkor fogunk megfelelő társat találni.
Na én ezt mind végigcsináltam, de nem jött a társ.
„Pedig én is elhittem, hogy ha megteszem a megfelelő lépéseket, az szinte garantálja, hogy az embernek lesz egy normális párkapcsolata, de ez nem így van. Még azok is nehezen találnak társat, akik nem ilyen nehezített pályán indulnak, ezért sokkal inkább azt kellene hangsúlyoznunk, hogy saját magunkért dolgozzunk magunkon. Hogy ez után beleragadunk-e a szingliségbe, az már más kérdés.”
Ezt Lola is megemlíti: „A tudatos szingliség kicsit félrevezető kifejezés, mert olyan, mintha az én döntésem lenne, hogy akkor mostantól párkapcsolatban fogok élni. Nemhogy tartós kapcsolatra, még valami lazábbra is nehéz méltó partnert találni – már ha van hangsúly a méltón.”
Egy vagy egymillió
„Elbírom az életem, de sok minden lenne könnyebb, ha nem kellene egyedül csinálni” – teszi hozzá az egyedüllét árnyoldalairól Lola, aki pedig egyébként boldog egyedül. Zsófia úgy fogalmaz: „Most kezdem érezni, hogy a magány öl. Járok koncertre, színházba, előadásokra egyedül is, mindezt ugyanúgy lehet élvezni társ nélkül is, de volt, hogy sírógörcsöt kaptam egy koncerten, mert azt láttam, hogy mindenkinek van valakije, akit ölelgethet, csak én vagyok egyedül.”
Erik, aki utolsó párkapcsolatának vége óta a helyzet pozitívumaira való tekintettel – miszerint nem felel senkinek a szabadidejéért, nem kell alkalmazkodnia és általában is szabad – már megbékélt a szingliséggel, azt mondja: pusztán azért nem akar teljesen felhagyni a párkereséssel, mert fél, hogy végleg elszokik a valakivel való együttéléstől, pedig nem célja így megöregedni. „Nemrég nálam aludt egy barátom, és nehéz volt elviselni, hogy valaki itt szuszog és mocorog. Nem akarok annyira kiesni ebből, hogy ne legyek képes egyszer ezt újra megszokni.”
Abban mindenesetre minden egyes nekünk nyilatkozó egyetért, hogy
az online társkeresés az elmúlt években a pokol egyik bugyrává változott,
és szintén többen is nagyon pozitívan említik meg az olyan „offline” találkozási lehetőségeket, mint a RapidRandi, a Just Connect, az akár csak barátkozásra is jó Havervagy, a párkereső túrák, a társasjátékklubok vagy akár az improvizációs színházas események. Fodor Orsi azt is megemlíti: nem ördögtől való barátkozásra használni a társkereső appokat sem, ő például ha új városban dolgozik, van, hogy csak beszélgetés céljából keres új ismerősöket, ezt nyíltan kommunikálva az appon is.
Shutterstock / Nikita Burdenkov
Az online ismerkedésről a HVG-nek nyilatkozók megemlítik a ghostingot mint népbetegséget (amikor a másik fél minden előjel vagy rossz esemény nélkül, egyetlen indoklást adó szó nélkül eltűnik és többé nem válaszol semmire, akár le is tiltja a másikat, ezzel akár traumát is okozva neki), de arról is többen beszélnek, hogy ezeken az appokra vagy az itt szervezett randikra sokan kész listával érkeznek, hogy milyen rubrikákat ikszelhetnek ki a másikkal kapcsolatban, a valós ismerkedés helyett. „Az online ismerkedés gyorsasága egyszerűen nincs szinkronban azzal, hogy mennyi idő az érzelmek feldolgozása” – fogalmaz Györgyi. Sok női nyilatkozó tér ki arra, hogy a férfiak azonnal szexet keresnek:
Én is szeretem a szexet, de azért ne az első randin kérdezze már meg, hogy melyik a kedvenc pózom
– fakad ki Réka. Noémi hozzáteszi: ő úgy tapasztalja, kevesen akarnak megállapodni a társkeresőkön, mert „ha egyet választasz, azzal lemondasz egymillióról”.
Mind a férfiak, mind a nők egyetértenek abban, hogy a szépségideáltól eltérő testalkat nagyon komoly hátrányt jelent az ismerkedésben; „Mindenki a jó fizikumú embereket szereti, és az az igazság, hogy ezzel nincs is semmi baj” – mondja a magát kövérnek nevező Gergely, hozzátéve: a társkeresés olyan stresszel és szorongással járt számára – mit gondolhat róla a másik, miért nem válaszolt még az üzenetére –, hogy amikor kimondta magának, abbahagyja a dolgot, rengeteg energiája felszabadult, és jobban tud dolgozni magán.
Ugyanakkor az online offline-ra cserélése sem jelent garanciát a könnyű ismerkedésre: Ágoston például arról számolt be, annyira utálja az online párkeresést, hogy
az elmúlt hónapokban közel háromszáz nőt megszólított az utcán,
és bár van olyan barátja, aki ezt a zaklatással határosnak nevezte, elmondása szerint nagyon kevesen reagálnak eleve elutasítóan. Párkapcsolat azonban így sem alakult ki egyik, akár negyvenperces beszélgetésből sem, bár jelenleg egy olyan nővel tartja a kapcsolatot, akivel már ötször találkoztak, így úgy véli, ebből még lehet kapcsolat.
Esküszünk
A szingliséggel kibékült beszélgetőpartnereink egyike sem aggódik a jövője miatt: mind úgy vélik, a baráti kapcsolataik révén idősebb korukban is kiválóan fogják érezni magukat. „Elteszem takarékba azt a pénzt, amit a gyereknevelésre költöttem volna, tehát lesz a nyugdíjam mellett megtakarításom. Addig is szeretnék aktívan közösségi életet élni, és ha eljön az az idő, amikor már nem tudom ellátni magamat, akkor szépen beköltözöm egy otthonba.
És biztos vagyok benne, hogy lesznek ott hozzám hasonló vénkisasszonyok, akikkel majd lehet bulizni
– nevet Réka. Noémi nem megy ilyen messzire: ő negyvenévesen, négy gyerekkel egyedül úgy véli, most „nem számít piacképesnek” a társkeresésben, de el tudja képzelni, hogy ötvenévesen jön el az ő ideje, amikorra már a most még a családalapítással elfoglalt potenciális másik félnél is kirepültek a gyerekek. „Szerintem aki az öregkori magánytól fél, és ezért akar most belekapaszkodni valakibe, az valójában most magányos” – mondja ZalaiZug Dia.
Fazekas István
Zsófi pedig azt mondja: ahogyan nem a majd hátha az ölünkbe hulló párkapcsolatért, hanem saját magunkért kellene dolgoznunk a lelkünkön, úgy azt a mítoszt is át kellene értelmezni, hogy az embernek az esküvője élete legfontosabb napja.
Először saját magunkkal kellene összeházasodnunk.
„Azaz mindazt, ami benne van a házasságkötéskor az eskünkben, hogy a másikat el nem hagyom, vele megelégszem egészségben, betegségben, azt először saját magunknak kellene megfogadnunk, mielőtt bárkivel is összekötjük az életünket. Minden embernek az kellene, hogy legyen élete legfontosabb napja, amikor megígéri önmagának, hogy hű lesz magához, el fogja fogadni és szeretni fogja önmagát, és odafigyel a saját testi-lelki egészségére. Jó lenne szokássá tenni, hogy ehhez az önmagunknak tett eskühöz keressük az álomruhát és az álomhelyszínt.”
