"Hogyan magyarázod meg a gyerekednek, hogy hazugságból született?”
A transz- és interszexuális emberek helyzete a legnehezebb, ha a mesterséges megtermékenyítés kerül szóba. A jogi akadályok mellett gazdasági akadályokkal is szembe kell nézniük: a legtöbb állami egészségügyi rendszer csak a költségek egy részét fedezi, vagy nagyon hosszú a várólista, illetve a hozzáférés is korlátozott.
Európában a heteroszexuális párok az állami egészségügyi rendszereken keresztül vagy saját zsebükből fizetve vehetnek részt mesterséges megtermékenyítési eljárásban. Ez legális és csak néhány helyen szabályozzák azokat az eseteket, amikor a párnak donor petesejtekre vagy embriókra van szüksége.
Nőnemű párok vagy egyedülálló nők esetében nehezebb a helyzet, vagy még inkább a transz- vagy interszexuális személyek esetében. Még azokban az országokban is, ahol azt gondolnánk, hogy nincs megkülönböztetés: Franciaországban is csak idén júniusban engedélyezték, hogy ezek a csoportok hozzáférjenek az asszisztált reprodukciós technológiához (ART, azaz a mesterséges megtermékenyítéshez), de Norvégia is csak nemrég, 2020-ban tette ezt lehetővé az egyedülálló nők számára.
A mesterséges megtermékenyítés vagy méhen belüli megtermékenyítés olyan eljárás, amely során a spermát egy kanülön keresztül juttatják a méhbe. Az in vitro megtermékenyítés ezzel szemben olyan módszer, amely során a laboratóriumban vonják ki a petesejtet, és a méhen kívül juttatják be a spermiumot. Az embriót ezután helyezik vissza a méhbe. |
A helyzet rosszabb a női párok esetében: 24 ország egyenesen tiltja számukra az ART-t lehetőségét, így kijelenthető, hogy Európában az LMBTIQ+ közösség nehezen tud gyereket vállani az ART segítségével.
„Ahol a legnehezebb az LMBTIQ+ közösség számára munkát találni, vagy ahol a legnehezebb nyíltan vállalni identitásukat, vagy ahol a legnehezebb házasságot kötniük, vagy ahol a nemüket jogilag elismertetni, ott a legnehezebb az asszisztált reprodukciós technológiákhoz való hozzáférés is”
– mondja Cianan Russell, az ILGA Europe, az európai leszbikus, meleg, biszexuális, transz- és interszexuális jogvédő csoportok szövetségének képviselője. Szerinte Magyarországon és Lengyelországban a legrosszabb a helyzet, de a probléma egész Európában létezik. Russell szerint még ott is, ahol az emberek papíron legálisan juthatnak reprodukciós segítséghez, a valóságban „diszkriminációval, zaklatással vagy akár erőszakkal” kell szembenézniük. A legnagyobb problémával a transz- és interszexuális emberek néznek szembe.
A megkülönböztetéssel szembesülőknek komoly alternatívákat kell mérlegelniük. Az LMBTQ+ közösség esetében – mondja Russell – három is van. Az első, hogy hamis identitást tüntetnek fel, például a női párok, akik azt hazudják, hogy csak az egyikük kér kezelést egyedülálló nőként, ha ez engedélyezett számukra. Hasonlóan a nem bináris emberek vagy transz férfiak, akik azt mondják magukról, hogy nők. A második alternatíva, hogy külföldre utaznak és egy másik országban keressenek megoldást. A harmadik lehetőség pedig, hogy a barátokkal vagy megbízható emberekkel fogantatnak gyereket, még akkor is, ha nem vonzódnak hozzájuk.
Bár ez nem gyakori, mégis sok gyermekre vágyó ember választhatja ezt az utat, ha az akadályok egyébként leküzdhetetlennek tűnnek. Az egyedülálló nők esetében Izaskun Gamen, a Single Mothers By Choice (MSPE) egyesület szóvivője azt mondja, hogy a saját, évekig tartó gyermekvállalási kísérletei során többen is azt javasolták neki, hogy egy éjszakai kaland után, egy idegentől essen teherbe, és ne mondjon neki semmit. Ezt nem tudta elképzelni:
„Hogyan magyarázod meg ezt később a gyermekednek? Hogyan magyarázod meg neki, hogy ő hazugságból született?”
Egyre idősebbek az anyák
A heteroszexuális párok számára az egyetlen jogi akadály a legtöbb esetben az életkor, az ART-t igénylő nők ugyanis pedig egyre idősebbek. Az elmúlt évtizedben Európa legtöbb országában ráadásul emelkedett az első gyermeküket szülő anyák átlagéletkora, akár természetes úton, akár művi úton fogantak meg. Spanyolországban és Írországban az átlagéletkor 2019-ben meghaladta a 32 évet.
Ez azt is jelenti, hogy sok nő később jut hozzá a művi kezeléshez, amikor életkoruk miatt a természetes úton történő fogantatás már nehezebbé válik. Sok országban a mesterséges megtermékenyítés felső határát 50 év körül húzzák meg. Görögországban például ez a maximális életkor, de a koronavírus-járvány miatt elhalasztott kezelésekre reagálva, a kormány 2023. június 30-ig a korhatárt 52 évre emelte.
Juana Crespo, egy spanyolországi, nehéz esetekre szakosodott, a saját nevét viselő termékenységi klinika igazgatója szerint páciensei számára a fő problémát az öregedés jelenti:
„Megöregszünk, és amikor a reproduktív rendszerünk megöregszik, az egész zenekar megöregszik.”
Ő ezt „új betegségnek” nevezi, mint fogalamzott, „a késleltetett anyaság történetét még nem írták meg.”
Carlos Calhaz-Jorge, a portugáliai Lisszaboni Egyetem termékenységi orvosa és kutatója, valamint az Európai Humán Reprodukciós és Embriológiai Társaság (ESHRE) elnöke szerint bár a reprodukciós nehézségek gyakori forrása a nők életkora, a művi megtermékenyítést igénylő párok problémáinak fele a férfi partnerhez köthető.
Pedig az életkor nem kizáró tényező a férfiak esetében, és általában véve az európai országokban sincsenek korlátozások ezen a téren. A 43 államból csak háromban van felső határ: Franciaországban 59 év, Finnországban 60 év, Svájcban 56 év, bár ez utóbbi két esetben ezek inkább ajánlások, nem pedig jogi tilalmak. Sőt, Svájcban azt ajánlják, hogy az apa lehetőleg a gyermek 18 éves koráig éljen, ami inkább társadalmi, mintsem orvosi ajánlás.
A leggyakoribb akadály: a pénzügyi források hiánya
A jogi akadályok leküzdése után a gazdasági akadályok is felmerülnek. Calhaz-Jorge szerint
„a lakosság nagy részének jelent problémát az állami finanszírozás hiánya. Még azokban az országokban is, ahol a heteroszexuális pároknak engedélyezett az ART, az nagyban függ az állami pénzügyi támogatástól”
Az előző eseteken túl van még egy diszkrimináció, a gazdasági: nem minden országban fedezik ezen az eljárások költségeit (Írország és Svájc például nem), és ott, ahol fedezik, csak egy részét fizetik, vagy évekig tartó várólisták alakulnak ki egy olyan területen, ahol minden késlekedés a siker ellen dolgozik.
Valójában az európai országok között óriási különbségek vannak. Még egy állam régiói között is vannak eltérések, például az Egyesült Királyságban, Olaszországban és Spanyolországban. Spanyolországban például az egyedülálló nők Navarrában hozzáférhetnek a mesterséges megtermékenyítéshez, de a méhen kívüli megtermékenyítéshez (in vitro) nem, még akkor sem, ha olyan egészségügyi problémáik vannak, amelyek miatt nem tudnak megtermékenyítéssel teherbe esni. Spanyolország más régióiban ez viszont engedélyezett. Eközben Németországban nem teszik lehetővé a leszbikusok és egyedülálló nők számára a méhen kívüli mesterséges megtermékenyítést.
Visszatérve a korhatárra: az állami egészségügyi rendszeren keresztül mesterséges megtermékenyítést igénylők esetében ritka a korhatár, a férfiak esetében nagyon kevés ország szab meg ilyet. A kivételek között van Portugália, ahol 60 évben, és Ausztria, ahol 49 évben húzták meg ezt a határt. A nők esetében is vannak korhatárok: a lettországi 38-tól az olaszországi 46-ig vagy a máltai 48-ig, de Európában a leggyakoribb érték a 40 év.
Más országokban az államilag finanszírozott mesterséges megtermékenyítésnek további akadályai vannak, például az, hogy a nő ne lépjen túl egy bizonyos testsúlyt (Szerbiában, Romániában és néhány spanyol régióban), vagy az, hogy korábban még nem szült gyermeket, mint Dániában, Máltán, Portugáliában, Romániában, Spanyolországban, Svédországban és Törökországban.
A másik leggyakoribb korlátozás az, hogy csak bizonyos számú próbálkozást támogatnak. Kevés ország rendelkezik egyértelműen a megtermékenyítésről, vagy nem állapít meg korlátokat, de ha igen, akkor általában hat vagy három ciklusról van szó. Azok az országok amelyek egyértelműbbek az in vitro megtermékenyítéssel kapcsolatban, szinte mindegyik korlátozza a támogatott kísérletek számát. Belgiumban, Szlovéniában, Franciaországban és Olaszországban hat kísérletet finanszíroz az állam. 15 másik ország három kísérletet fizet. Románia, Moldova és Kazahsztán csak egyet. Ott vagy teherbe esik az első alkalommal a nő, vagy ha tovább akar próbálkozni, akkor azt saját zsebből kell fizetnie.
Irene Cuevas, a Valenciai (Spanyolország) Általános Kórház embriológiai laboratóriumának igazgatója szerint bizonyos számú próbálkozás után a siker valószínűsége nagymértékben csökken.
„Nagyon korlátozottak az erőforrásaink, és meg kell próbálnunk valamilyen módon optimalizálni őket.”
– érvel az igazgató.
Azután ott van még az önrészfizetés, amely azt jelenti, hogy a hozzáférés nem ingyenes. A leggyakoribb, hogy a gyógyszereket a leendő szülők fizetik, ami jelentős összeg. Az in vitro megtermékenyítéshez szükséges hormonális kezelés minden egyes ciklusa Spanyolországban például több mint ezer euróba kerülhet.
Ehhez jönnek még a hosszú várólisták, amiket Cuevas „alapvető problémának” nevez. Gyakori a hosszú várakozás például Magyarországon is, amiben szerepet játszott az is, hogy egy időben Magyarországon nem engedélyezték a nem magyar spermadonorokat. Sándor szerint még azután sem javult a helyzet, hogy megszüntették ezt a korlátozást. Tavaly nyáron Magyarország államosította az összes termékenységi klinikát.
„Mindenki tudja, hogy ez azt jelenti majd, hogy öt-tíz éves várólisták lesznek azok számára, akiknek nincs pénzük”
– mondja Sándor. Calhaz-Jorge szerint ez nemcsak jogi probléma:
„Szeretnék több támogatást kapni hazámban, Portugáliában, mert túlságosan hosszúak a várólisták, ahogy Európa többi részén is. A termékenységünk csökken. Az a szándékunk, hogy a Portugáliában született babák akár 5 százalékának reprodukciós segítséget nyújthassunk. Ez reális, de ehhez több pénzre van szükségünk.”
Spanyolország és Görögország az a két állam Európában, ahol arányaiban több gyermek születik a mesterséges megtermékenyítési eljárásoknak köszönhetően: 2017-ben az összes megszületett gyermek 7,9 százalékát érte el. Olaszországban, az Egyesült Királyságban és Portugáliában ez az arány 3 százalék körül van.
Mindezekkel a nehézségekkel szembesülve létre lehet-e hozni egy olyan közös európai szabályozást, amely mindenki számára egyenlő hozzáférést biztosít? Russell, az LMBTIQ+ szóvivő szerint ez nehéz. Nem az EU, hanem az európai országok jogkörébe tartozik ennek a kérdésnek a törvényi szabályozása, így az LMBTIQ+ jogok védelmében az egyetlen alternatívát a bíróságok jelentik. Calhaz-Jorge, az ESHRE elnöke azt mondja:
„Meggyőződésem, nem lehetséges, hogy hasonló szabályok legyenek. Ha egy országban nem legális az egyedülálló nők kezelése, akkor milyen szabályozás lesz, ha külföldre mennek ezért? A politikai nézetek és a kulturális érzékenységek nagyon eltérőek”.
Valóban.
A cikk az Európai Adatújságírók Hálózatán belüli együttműködés részeként készült. Szerzők: Eva Belmonte, María Álvarez del Vayo, Ángela Bernardo, Carmen Torrecillas, Antonio Hernández, Lucas Laursen
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
