Görögország három évre 110 milliárd eurós készenléti keretre szorult az EU-tól és az IMF-től, utána a dél-európai euróövezeti tagok számára az EU és az IMF sommásan 750 milliárd eurós garanciakeretet hirdetett a görög „fertőzés” tovaterjedését megelőzendő.

Hogyan lesz most már ezután? „Görögország kész katasztrófa” – írta a Financial Times, és a német sajtó is hangos mostanában az aggodalomtól: csak nem olyasmivé alakul át Európa, ahol a takarékos, mértéktartó „szegény gazdagok” pénzét automatikusan elveszik, és odaszórják („transzferálják”) a felelőtlen, pazarló „gazdag szegények” elé?

Nem kell „transzfer-Európa! Egy eleve rossz modell – az egységes európai állam megteremtése – helyett mind az EU, mind a tagországok figyelmét arra kellene összpontosítani, hogy miként lehetne megfelelően működtetni egy olyan monetáris uniót, amely mögött nem áll közös költségvetés az aszimmetrikus sokkhatások ellensúlyozására” – írta például Leszek Balcerowicz volt lengyel jegybankelnök és pénzügyminiszter sok európai lapban megjelent cikkében.

A „transzfer-Európától” ódzkodók valójában az „Európai Egyesült Államok” víziójától tartanak, amelyet nyilván közös költségvetés alapozna meg és tartana fenn. Jelenleg ilyet javasolni hiábavaló: az európai nemzetek még messze nem tartanak ott, hogy effélét önként elfogadjanak. Másfelől viszont a jelenlegi struktúrákat erősíteni, a kölcsönös ellenőrzést, beleszólást, felügyeletet javítani akaró szakértők és politikusok szemlátomást megkerülik azt a problémát, hogy a jelenlegi szerkezet alapjában vallott kudarcot, tehát nem biztos, hogy javítható.

Mindenekelőtt tudni kell, hogy transzferek márpedig vannak és eddig is voltak az EU-ban. Ezek közül egyesek jól láthatók, mások kevésbé. A szegények felé áramlik a pénz az EU közös költségvetéséből az elmaradott térségek felzárkóztatása végett. Csakhogy amit az EU-ban közös költségvetésnek neveznek, az igazából nem az a szó valódi értelmében, hanem csupán közös gazdaságfejlesztési alap, szubvencióalap, amely a tagállamok habár egyezményes, de önkéntes adományaiból áll össze. E közös pénzalap bevételei az idei költségvetési évben összesen is csak az EU becsült összesített nemzeti jövedelmének az 1,04 százalékát érik el, de szabály szerint nem is haladhatnák meg az 1,24 százalékot. Ez édeskevés gazdasági lejtmenetek vagy megrázkódtatások kezelésére, és jogilag sem használható arra.

A pénz azonban az ellenkező irányba is folyik. Például a német export Görögországba 2000-től a 2008-as csúcsévre 71,4 százalékkal nőtt, 7,993 milliárd dollárra, miközben a német behozatal Görögországból csak 24,7 százalékkal bővült, 2,065 milliárd euróra a 2007-es csúcsévre. Ebben sok tényező mellett az eurónak is szerepe lehetett. Az euró gyengébb, mint a német márka lenne, ez támogatja a német kivitelt, és főleg olyan országokba, mint Görögország, amelyeknek viszont az euró drága ahhoz képest, amennyit saját valutájuk érne, ha lenne. Nem indokolatlan hát a segítség Görögország számára. Ráadásul a mostani segítség keretében az euróövezeti országok általában 3 százalék körüli kamatra veszik fel azokat a kölcsönöket a piacon, amelyeket 5 százalék körüli kamatra adnak tovább Görögországnak.

Ám az alkalmi segítség igazi ára Görögország és az egész EU számára a gazdasági visszaesés lesz a feltételül szabott megszorítások miatt. Ezek jóval súlyosabbak, mint például Kaliforniában, amelynek pénzügyi mérlegei semmivel sem jobbak, mint Görögországéi. Csakhogy Kalifornia lakosai mindenképp megkapják a szövetségi egészségügyi és más szolgáltatásokat az Egyesült Államok központi költségvetéséből, így a lakossági fogyasztás kevésbé csökken. Európában ilyen központi támogatásra senki sem számíthat, mert nincs igazi közös költségvetés.

Az európai vezetők most a tagországi költségvetések szigorúbb ellenőrzésén gondolkodnak, hátha úgy megelőzhetők a megrázkódtatások. A helyzet jelenleg úgy áll, hogy - az 1997-ben elfogadott Stabilitási és Növekedési Paktum keretében – az EU szuverén tagországai „becsszóra” megígérték egymásnak: felelős gazdaság- és költségvetési politikát folytatnak. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az önkéntesség és a kölcsönös tisztesség nem elegendő, ha állami pénzügyekről van szó különböző gazdasági erejű országok között. Ezen nem segít a brüsszeli büntetésekkel való fenyegetőzés, annál is kevésbé, mivel a mostani gazdasági helyzetben pénzbírságokat kiszabni a szabályszegő országokra valószínűtlenebb, mint valaha.

Az Egyesült Államokban csak alapítása után több mint száz évvel, alkotmánymódosítás után, 1913-tól lehetett bevezetni a modern értelemben vett közvetlen központi – szövetségi – adórendszert és a valódi, uniószintű állami költségvetést. Addig a jövedelmek szövetségi központosítása rendszerint a gazdaság 1 százalékát sem érte el – mint az EU-ban jelenleg. Nem oktalan észrevenni az időbeli egybeesést az amerikai szövetségi költségvetés megalkotása és az Egyesült Államok világhatalmi felemelkedésének kezdete között.

A görög segítség és a garanciakeret arra vall, hogy a makroszintű transzfereket úgysem lehet elkerülni vészhelyzetben. Egy valódi közös költségvetés arra lenne jó, hogy a szükséges kiegyenlítések ne legyenek alkalmi szenzációk, ne okozzanak legalább akkora sokkot és felfordulást a piacokon, mint az általuk kezelt problémák.

Mészáros György, MTI