Új Szó: a magyar világszabadság és a nagy gazdasági durrantás

„Orbán Viktor kormányának nem kell új imázsközpont. Magyarországnak immár olyan nemzetközi sajtója van, amire Horn Gyula kerítésszagattása, a kelet-németek Ausztriába engedése óta nem volt példa. Az Orbán-kormány beletenyerelt egy olyan témába, amely sokak csőrét piszkálja. Válságkezelés Nemzetközi Valutaalap (IMF) módjára, bankok, hitelminősítők vesszenek” – írja Jarábik Balázs, politikai elemző.

Rámutat, hogy a Fidesz ezt röviden (spekulatív) világkapitalizmusnak, saját ellenállását szabadságharcnak titulálja. A harc lényege az állam nagyobb szerepvállalása a válság idején, míg az IMF és az EU által kedvelt jelenlegi módi éppen az állami kiadások csökkentése. Vagyis a megszorítás. Orbán és gazdasági csapata érthetően nagyobb teret és több stimulust szeretne.

„Helyesen, legalábbis számomra is szimpatikusan érvel, amikor a (hazai) kis- és középvállalkozások szerepét szeretné növelni a gazdaságban. Az is helyesnek hangzó érv, hogy hiába volt immáron négyéves megszorítás, Magyarország gazdasági helyzete nem lett jobb, államadóssága pedig sokkal nagyobb, mint a környező országoké. Ezért a magyar kormánynak minél nagyobbat kell durrantania saját mozgásterületét növelendő” – vélekedik Jarábik. Szerinte „ez sikerülni is látszik” a kezdeti kommunikációs nehézségek után, amikor „Magyarország rosszabb helyzetben van, mint gondoltuk” kijelentések után szépen zuhant a forint, vele meg az ország imázsa.

Magyar döntéshozók. Az Új Szó szerint vissza kéne venni a nagy arcból

Stiller Ákos

A szerző azt állítja, hogy a magyar „világszabadság” gondolatát kezdi is felkapni a világsajtó. „A brit baloldali Guardian a jobb-közép magyar kormány harcát ajánlja Európa (Görögország, illetve Spanyolország) szíves figyelmébe. Az időzítés remek: a három évvel ezelőtt kitört gazdasági válság következményeit az államok vették a nyakukba adósság formájában. Most viszont éppen ez a brancs minősíti az államadósságot, amely a legjobban profitált az államadósság növelésében és szerepet játszott a gazdasági válság kialakulásában. A brancs csendben visszatért, ha lehet, még nagyobb arccal, mint azelőtt” – mutat rá Jarábik.

„Ez a fajta magyaros világforradalom tovább is gyűrűzhet, ám több kell ehhez a Fidesztől. Elsősorban egy hiteles program, amely hosszú távon meghozhatja a ’reálgazdaság’ terén az eredményeket. Ám ahhoz, hogy a magyar többet és/vagy jobbat termeljen, elengedhetetlen a kádári rendszer forradalma, hosszú távon a magyar állam gazdasági és ellátó szerepének csökkentése és a magyar gazdasági gondolkodás reformja (aki nem lop az államtól...). Ezek közül semmi sem új, mindent kitaláltak, csak még nem találtatott magyar politikus, aki az egészet végig merte volna vinni. Majd most Viktor?” – így a szerző.

Jarábik úgy látja: a magyar szabadságharc szintén nagy arcot visel. Ebből vissza kellene venni egy csöppet. A bankokkal szemben lehet, sőt kell is harcot hirdetni, de a háború nem nyerhető meg. A bankok a folyamat részei (voltak), korántsem a válság (egyetlen) okozói. A bankokat inkább a tőkenövekedésre kellene
ösztönözni (vagy ha jobban tetszik, ostorozni), semmint hagyni a pénzüket bónuszokra herdálni. Viszont a magyar bankadó nem csak osztályharcszagú. Rövid távú intézkedéssel akar tartós deficitcsökkentést finanszírozni. Ez matematikailag nem áll össze.

„Nincs értelme azt játszani, hogy a Fidesznek kétharmados többsége van az IMF-ben vagy az EU-ban. Ám megfelelő harcokkal, hazai reformokkal, nagyobb alázattal és megfogható gazdasági programmal nemcsak szimpatikussá, hanem követhetővé is tehető a magyar gazdasági világszabadság eszméje. Le az (ál)arccal!” – záródik az írás.