Magyarországon az NSSZ adatai szerint több mint egymillió ember vett részt valamilyen sportrendezvényen 2008-ban, s ez a szám azóta valószínűleg nem változott jelentősen. Ugyanebben az esztendőben a magyar sportgazdaság árbevétele körülbelül 350 milliárd forint volt. A szektor méretét a sporteszköz-kereskedelem (ide tartozik a sportruházat kereskedelme is) határozta meg, amely nagyjából 320 milliárd forintos árbevételt ért el. A szűken vett „élő” sport mintegy 18 milliárdot forgalmazott. Azonban – a kereskedő és gyártó cégeket is idevéve – a sportvállalkozások több mint 25 ezer embernek adtak főállásban megélhetést, ami a hazai gazdaság összes foglalkoztatottjának kevesebb mint 1 százaléka. A sport iránt érdeklődők felnőttek köre legalább 2,5 milliós, s a tábort bővíti a diákok milliós tábora.

Az Üllői úti Albert Stadion. Hátat fordított a pénz?

Fazekas István

Azaz a magyar sportnak elég széles bázisa volna, de valahogy a klubok nem jutnak egyről a kettőre, s még az olyan sikersportágakban, mint a vízilabda és a kézilabda is állandó nehézségekkel küzdenek. Az állam ugyan szóban elkötelezett a sport támogatása mellett, de valójában csak pár milliárdos alamizsnát juttatnak annak az ágazatnak, amelyhez milliók kötődnek, legalább is az érdeklődés szintjén. (Az olimpiai felkészülésre idén például 2,1 milliárd forintot különítettek el, holott egy korábbi felmérésből tudható, hogy az olimpiai sikerek a magyar emberek identitásának igen fontos részét képezik.) A legnagyobb támogatást az önkormányzati juttatások jelentik, amelyeknek elsősorban a sport vidéki „fellegeváraiban” fontos szerep jut. A városok támogatják például a létesítmény fenntartást, vagy egyenesen maguk a sportpályák, csarnok és uszodák tulajdonosai, és más támogatások forrásai is. Budapesten ez a jótékony hatás kevésbé érvényesül. Összességében azonban – Berkes Péter sportközgazdász adatai szerint – ez arányaiban még mindig elmarad a nyugat-európai szinttől. Így az állami támogatás megközelíti a sportegyesületek finanszírozási forrásainak 50 százalékát.

A futballszurkolók a Sport Business International adatai szerint Nyugat-Európában 50 és 110 euró közötti havi összeget költenek el kedvenc csapatukkal kapcsolatos kiadásokra. Ez a vásárlóerőt is figyelembe véve azt jelentené, hogy a magyar drukkernek durva becsléssel mintegy 8 ezer forintot kéne fordítani ilyen célokra. Félő azonban, hogy erre – mivel a jövedelmüknek csak kisebb részét költhetik el szabadon, mint a nyugat-európaiak – egy átlagos magyar család tagjainak nincs lehetőségük.

A klubok mit tehetnek ilyen helyzetben, amikor nincs vásárlóerő, kevés állami- és önkormányzati támogatás, a szponzori háttér bizonytalan, a nagybefektetők (lásd Kevin McCabe ingatlan-befektető esetét a ferencvárosi labdarúgással) nem találják meg a számításukat. Korábban a jéghokisok mögül még az ősszel a gyenge teljesítmények miatt hátrált ki a szponzor. A vízilabdázóknál decemberre jött meg a baj, amikor három meghatározó játékos Varga Tamás, Aljosa Kunac és Weszelovszky László fizetését álló szponzor szállt ki. Majd kiderült, hogy a női kézilabdacsapat névadó főszponzorát kezdték el felszámolni. Mire a pénzügyi nehézségek rendeződtek e szakosztályoknál, beütött a krach a focistáknál, ahol kiderült, hogy McCabe már nem akarja fizetni a költségeket, hiszen se plázát, se stadiont nem tudott építeni a gazdasági válság és az adminisztrációs huzavonák miatt, a csapat nem jutott ki a nemzetközi porondra, így a játékoskereskedelemből sem remélhetett jelentős bevételeket.

Nem marad más, mint az állam pumpolása, s a politikai kapcsolati háló felhasználása. Nem véletlen, hogy a klubok politikusokat igyekeznek megnyerni a vezetőségbe, sőt elnöknek. Két nagy fővárosi egyesületeknél már korábban megtették ezt a lépést. Az MTK elnöke Deutsch Tamás, fideszes EP-képviselő lett, a BVSC-é pedig Kulcsár József fideszes országgyűlési képviselő. A politikusok természetesen nem diszponálnak azonnal felhasználható összegek felett, de sokat segíthetnek a megfelelő finanszírozási utak megtalálásában, és a szponzorokkal való tárgyalásokon is. Kubatov Gábort, a Fidesz országos pártigazgatóját a Fradi nem véletlenül kínálta meg az elnöki címmel. Nyilván nem a politikai szimpátiájukat akarták emígyen kifejezni, hanem a pénzhez való vonzódásukat, amely nélkül igen bajos a működés.

Kubatov Gábor. Kell egy megmentő

szegedma.hu

A Fradi esetében a képet színesíti, amit Torgyán József – aki az előző Orbán-kormány idején maga is tevékenyen részt vett az egyesület irányításában – úgy fejezett ki, hogy „a Ferencváros nemzeti kincs!” A Fradit támogatni vagy nem támogatni egyaránt politikai üggyé válhat gazdaságiból. Nem csoda, ha Kubatov nem adott azonnal választ a felkérésre. A Kevin McCabe-bel – aki még mindig a főtulajdonosa a labdarúgó csapatot üzemeltető FTC Zrt.-nek – folytatott tárgyalásairól azonban annyit elárult, hogy megkérte: még 30 napig finanszírozza a társaságot, mert addigra rendeződhetnek az ügyek, s akkor könnyebben kiléphet e számára is kellemetlen helyzetből. Kubatov szerint akkora érdeklődés az FTC Zrt. iránt, az utóbbi időszakban nem volt, mint éppen most. Mintha a hatalom, vagy a hatalom vélt megjelenése máris vonzaná a pénzt. 

A magyar versenysport finanszírozási helyzete – elsősorban a fővárosban – szörnyű. Az egyesületeknél igen kevés a pénz, a létesítmények egyre leromlottabbak, a vagyoni helyzetük gyakran rendezetlen, a produkció minősége a mindinkább félamatőr és amatőr világ felé csúszó sportolókkal törvényszerűen romlik (hiszen edzés helyett és mellett dolgozniuk, tanulniuk kell), emiatt elmaradozik a közönség, és csökken a jegyárbevétel is. A helyzetet látva a szponzorok a mégoly patinás egyesületekkel is ódzkodnak összekötni a nevüket. A folyamat odáig jutott, hogy van olyan első osztályú sportrendezvény, amelyre azért lehet ingyen bejutni, mert a jegyek kinyomtatása és a jegyszedők alkalmazása többe kerülne, mint amennyi bevételt a belépti díjakból remélhetnének.