A konvergenciaprogram elé írt cikkünkben nem vállaltunk nagy kockázatot, amikor azt feltételeztük, hogy az elmúlt egy év minden harcossága és különutassága feloldódik majd a Brüsszelnek megküldött dokumentumban, amelyben nem lesz semmi kurucos, semmi újabb „nem szokványos” elem, sőt, a kormány hivatalos csomagja nagyjából úgy néz majd ki, mint a manapság általánosan elfogadottnak tartott liberális stabilizációs programok többsége.

Ugyan mi mással állhatott volna elő Orbán és Matolcsy, amikor éppen egy ilyen programot várt tőlük a piac, ahonnan az országot finanszírozzuk; amikor ezt várta tőlük az Európai Unió, ahonnan a fejlesztési forrásaink zöme származik, s ahová termékeink javát eladjuk; amikor a bruttó hazai termékünk (GDP) növekedését éppen ez a piac szavatolja; és amikor ezt várta tőlük a hazai üzleti élet és a közgazdasági szakma szinte minden ága és orientációja? De még a józan ész is.

NGM

A konvergenciaprogramban tehát a kormány megígérte Brüsszelnek, hogy az egyensúlytalanságot újratermelő rossz gazdasági struktúrán is változtatni fog, és hiába is sértenek majd számos érdeket az intézkedések, nem fogják őket elodázni, lezárják a „húzd meg – ereszd meg” gazdaságpolitika évtizedeit, s végre tartós növekedési pályára állítják az országot. S ez a növekedés, ha a dinamikus pálya válik valóra, akkor igen gyors is lehet, ami egyöntetű boldogsággal töltené el az összes érintettet: az állampolgárokat, akik persze munkaadók és munkavállalók is, a befektetőket, az EU-t és az olyan nemzetközi szervezeteket, mint az IMF, amelyek a fiskális fegyelem és a kiszámítható lépések csodatévő erejének újabb bizonyítékát fedezhetnék fel Magyarországon. Mellesleg ez a „dinamikus” siker – amelynek azért elég csekélyek az esélyei – igen jól jövedelmezne Orbánnak is, hiszen kompenzálná a tegnap elfogadott, igen kétséges minőségű és hatású alkotmány elleni berzenkedést, s jó adukat helyezne a kezébe a következő választások idejére. Mindazonáltal, ha a kilátásba helyezett intézkedéseknek csak a 60 százaléka válna valóra, piaci elemzések szerint az is elegendő lenne ahhoz, hogy a GDP-arányos államadósság rátáját stabilizálja, s az ország finanszírozási költségei ne növekedjenek.

A konvergenciaprogram legszembetűnőbb eleme, hogy a GDP-növekedést a konzervatív pálya szerint csak 3,0 százalékosra teszi, és a prognózis szerint még 2015-re is csak 3,5 bővülés várható. Igaz, a dinamikus változat jövőre 3,6 százalékos, 2015-re pedig már 5,5 százalékos GDP-növekedést irányoz elő. Az inflációt a konvergenciaprogram a Magyar Nemzeti Bank inflációs jelentésében közölttel középtávon azonos szinten, 3,0 százalékon jelölte meg. Az GDP-arányos államadósság jövőre 75,5 százalékra, 2015-re pedig már 64,1 százalékra mérséklődik.

Ebben a konvergenciaprogramban talán nem is a szigorúan vett számok a legfontosabbak, hanem annak a határozott jele, hogy a kormány bizonyos mértékig hajlandó a hibáit korrigálni. A korábbi – és mostanra nyilvánvalóan megbukott – adócsökkentős növekedési fétispolitikától (amelynek hatása a strukturális egyenleg gyors romlásában is megmutatkozott) a hivatalos program már elég messzire távolodott. Alighanem a gazdaságpolitika új pozicionálását hivatott jelezni, hogy a dokumentum (a táppénz és rokkantnyugdíjazási szabályok megváltoztatása révén) már idénre 15 milliárdos egyenlegjavulást irányoz elő. A konvergenciaprogram által hét fő területen (lásd a mellékelt kördiagramon) megjelölt változásokhoz mérve ez az összeg jelentéktelen, ám látható jelzés a haladéktalan munkálkodásra.

Foglalkoztatás. Az első és egyik legfontosabb terület a foglalkoztatásé. Az egymillió új munkahelyről szőtt álmok világából (különösen, hogy a kormány jelenleg több mint mínusz százezernél tart) a program visszatért a rögvalósághoz. Kibontakozik belőle többek között egy kétszintű közfoglalkoztatási rendszer. Ebben a helyi önkormányzatok, egyházak és civil szervezetek az alacsonyabban képzetteket rövidebb munkaidőben kevesebb támogatásért, illetve hosszabb munkaidőben hozzáadott érték alapú munkára alkalmazhatnák. Az állástalank nagy többségét, mintegy 190 ezer embert az első formula alapján foglalkoztatnának, a második alapján pedig 15-20 ezer fő kaphatna munkát, a kormány szándéka szerint a következő évtől. Emellett megszüntetik az álláskeresési segélyt, és példátlanul rövidre, 90 napra csökkentik az álláskeresési járadék folyósítási idejét. A családtámogatásokat nominálisan befagyasztják, a több jogcímen igénybe vehető szociális tranfszerek értékét pedig maximálják. Ez az intézkedéssorozat önmagában a terv teljes hatásának közel negyedéért felelős.

Gyógyszerkassza. A gyógyszerkassza is nagy tétel, de az előbbinek csak körülbelül a bő felét teszi ki. A terv szerint 2012-13-ban összesen 120 milliárd forintos megtakarítást kíván elérni, ami meglehetősen kemény utat ígér, hiszen a gyógyszerkassza 340 milliárd forintos bevételi oldalán hatalmas vágásokat helyez kilátásba. Megemelik a 12 százalékos adót és az orvoslátogatói díjat, illetve a támogatásvolumen-szerződéseket is felülvizsgálják. A kiadási oldalon pedig elindítják a generikus gyógyszereket támogató programot, bevezetik a „betegegyüttműködést” támogató rendszert, egyes készítményeket pedig kórházi finanszírozásba sorolnak át.

A gyógyszerkasszát érintő intézkedéseket elsősorban azért érték bírálatok, mert a gyógyszeripar Magyarország egyik húzóiparága, igen fontos innovatív exportra is alkalmas termékeket állítanak elő, s a barátságtalan intézkedések kiszámíthatatlan hatásokat hordoznak magukban. Márpedig ezek a tervezett lépések nem barátságosak. A kormány azt reméli, hogy 2013-ban 25 milliárd forintos megtakarítást érhet el a „támogatáspolitikai hatékonyságjavító intézkedésektől”, ellenkező esetben ezt a pénzt a gyógyszergyártóktól fogja beszedni.

Nyugdíjreform. A kormány nyugdíjterveinek fogadtatásából már kaphattunk egy kis ízelítőt a hétvégi egyenruhás tüntetés alkalmával. De a rendvédelmisek kedvezményeinek eltörlése csak aprópénzt hoz. Az igazán nagy tétel a rokkantnyugdíjazási rendszer átalakításából jöhet. Idén még csak 12 milliárd, jövőre 88 milliárd, és 2013-ban már 117 milliárd forint. Hogy a kormány által becsült 100 ezer embert valóban vissza lehet-e terelni a munkaerőpiacra, az erősen kérdéses még a közmunkaprogramok hatékony beindítása esetén is. Az intézkedés majd minden harmadik korhatár alatt lévő nyugdíjast érintené.

Egyéb tételek

A maradék tételek közül az állami és önkormányzati finanszírozáson kívánják megtakarítani a legtöbbet, jövőre 32 milliárd, 2013-ban pedig már 122 milliárd forintot. A felsőoktatáson ebben a két évben 12, illetve 38 milliárd forint, a közösségi közlekedésben pedig 45, illetve 60 milliárd forint az alappályához képest tervezett javulás. A teljes hatásból pedig majdnem 25 százalékkal veszi ki a részét az államadósság-csökkentő alap bevétele, amely jövőre a tervek szerint 90 milliárd forint, 2013-ban pedig 220 milliárd.

Összességében így idén 15 milliárddal javítjuk a helyzetünket az alappályához képest, jövőre már 550 milliárddal, s 2013 végére elérjük a Széll Kálmán-tervből is ismerős 902 milliárdot.

Az euróbevezetés lehet az áldozat

A konvergenciaprogram furcsasága, hogy az euró bevezetése a távoli jövő homályába vész. Orbán Viktor egyáltalán nem titkolta, hogy a közös európai valuta adaptációja egyáltalán nem foglalkoztatja. A kormányból egyedül Martonyi János külügyminiszter jelentette ki, hogy „még akarjuk az eurót”. A helyzet ilyen fordulata nem meglepő, hiszen az Orbán-Matolcsy kettős mindent megtett, hogy a gazdasági mozgásterét bővítse, márpedig az euró bevezetése ebbe a filozófiába (legalábbis egyelőre) nem fér bele.

Így aztán a meglehetősen sajátos íze van a magyar konvergenciaprogram esetében arról beszélni, hogy a maastrichti kritériumok teljesítése miatt van szükség rá - e kritériumok célja ugyanis a tagállamok közötti túlságosan nagy gazdasági eltérések kialakulásának megakadályozásán kívül éppen a közös valuta bevezetésének megalapozása. A mostani konvergenciaprogramban mindenesetre az szerepel, hogy „Magyarországnak jelenleg nincs céldátuma az euró bevezetését illetően”.

NGM

Ez szép, de vajon igaz is?

A konvergenciaprogram és közvetlen előzménye, a Széll Kálmán-terv nyilvánvalóan elnyerte a piacok tetszését, s valószínűleg az Európai Bizottság sem fog kifogást emelni ellene. A program bejelentése a piacokat gyakorlatilag teljesen hidegen hagyta, a forint árfolyama és a CDS-felárak is szinte változatlanok maradtak, azaz a piac már beárazta az intézkedéseket. A legnagyobb hiba, hogy a kormány csak egy év tévelygés után volt hajlandó elfogadni (beismerni talán még mindig nem), hogy vannak megkerülhetetlen és szükségszerű lépések és a cselekvésünket korlátozó tényezők a gazdaság stabilizációjában. Ez a késlekedés nagyon sok pénzébe került a magyar polgároknak. Nem véletlen, hogy a közgazdászok – köztük olyan, inkább a konzervatív oldalhoz kötődő nagyágyúk, mint Mellár Tamás, Chikán Attila vagy Csaba László – is bírálták és érthetetlennek, rögtönzésektől terheltnek nevezték az eddigi gazdaságpolitikai irányvonalat, vagy a Széll Kálmán-terv intézkedéseit helyes irányúnak, de elkésettnek minősítették. A helyzetet jól szemlélteti, amit Chikán Attila mondott: „távol került a szakma a politikától”. Így nincs kitől megkérdezni – a szóvivők erre nem igazán alkalmasak –, hogy a gazdasági intézkedések mögé nekik célt és értelmet adó társadalmi megalapozást is elképzelnek-e.