Hogyan örököljük azokat a traumákat, amiket nem mi éltünk át?

HVG Könyvek

A pszichoanalitikusok közvetlenül a második világháború után kezdték el tanulmányozni a traumák következő nemzedékre gyakorolt hatását. A témával foglalkozó analitikusok között sok Európából menekült zsidó volt. Holokauszt-túlélők, majd később az ő leszármazottaik fordultak hozzájuk, akik magukban hordozták az őseik fájdalmának tudattalan lenyomatát.

Az 1970-es évektől kezdődően az idegtudomány igazolta azt a pszichoanalitikus megállapítást, hogy a túlélők traumája – még a legsötétebb titkok is, amelyekről soha nem beszéltek – valós hatást gyakorol a gyerekeik és az unokáik életére. Ezek a viszonylag új kutatások az epigenetikára, a nem genetikai hatásokra és a génkifejeződés módosulásaira összpontosítanak.

Azt tanulmányozzák, hogyan alakulnak át a gének a traumák túlélőinek leszármazottaiban, és miként tud a környezet – és különösen a trauma – olyan kémiai nyomot hagyni az egyén génjein, amely a következő nemzedékre is átöröklődik. Az empirikus kutatásokból kiderül, milyen fontos szerepet játszanak a stresszhormonok az agy fejlődésében, így azokban a biológiai mechanizmusokban is, amelyek által az egyik nemzedék átadja a másiknak a traumát.

Egy nagyszabású kutatás, amelyet a Mount Sinai Kórház Icahn Orvosi Karának traumatikus stresszel foglalkozó kutatócsoportja végzett dr. Rachel Yehuda vezetésével, megállapította, hogy a holokauszttúlélők utódainak vérében kevesebb a kortizol. Ez a hormon segít a testnek visszatérni a kiinduló állapotba a trauma után. Kimutatták, hogy a holokauszttúlélők leszármazottainak stresszhormonprofilja eltér a kortársaikétól, ami azt jelenti, hogy hajlamosabbak lehetnek a szorongásos zavarokra.

A kutatások szerint a holokauszt-túlélők, valamint a rabszolgaként tartott emberek, a háborús veteránok és a súlyos traumát átélt szülők egészséges utódai nagyobb valószínűséggel mutatják a poszttraumás stressz zavar (PTSD) tüneteit traumatikus események után, vagy ha erőszakos eseménynek voltak tanúi.

Ezeknek az epigenetikai módosulásoknak evolúciós értelemben az lehet a céljuk, hogy biológiailag felkészítsék a gyerekeket egy ahhoz hasonló környezetre, amilyenben a szüleik átélték a traumát, és így segítsék a túlélésüket. Valójában azonban gyakran sérülékenyebbé teszik őket, és megnövelik a valószínűségét, hogy egy olyan traumának a tüneteit mutassák, amelyet nem is ők éltek át.

Ez nem újdonság azok számára, akik az emberi elmét tanulmányozzák. A klinikai munka során látjuk, hogyan telepszik rá a traumatikus élmény a következő nemzedék lelkére, és hogyan jut rejtélyes, sokszor meglepő módon kifejeződésre. Bennünk élnek az emberek, akiket szeretünk, és akik felneveltek minket. Átéljük a fájdalmaikat, álmodunk az emlékeikről, és tudjuk, mi az, amit nem közöltek velünk egyértelműen, mindezek pedig úgy formálják az életünket, hogy azt nem mindig értjük. Megörököljük a családi traumákat, még azokat is, amelyekről nem beszéltek nekünk.

Két magyar származású pszichoanalitikus, Török Mária és Ábrahám Miklós Párizsban dolgozott holokauszt-túlélőkkel és a gyerekeikkel. A fantom szót használták, amikor arról beszéltek, milyen módokon érzik át a második nemzedék tagjai a szülők sorscsapásait és veszteségeit még akkor is, ha soha nem hallottak ezekről. A szülők feldolgozatlan traumáinak örökölt érzései fantomként, a kimondatlan és kimondhatatlan dolgok szellemeiként éltek az érintett gyerekekben. Ezek a nem igazán élő, de nem is halott, „szellemszerű” élmények azok, amelyeket örökül kapunk.

Láthatóan és kézzelfoghatóan tolakodnak be a valóságba, felderengenek és nyomokat hagynak. Tudunk és érzünk dolgokat, de nem mindig ismerjük fel a forrásukat. Érzelmi örökség című könyvem a pácienseim elbeszéléseit és a saját – szeretetről, veszteségről, személyes és nemzeti traumáról szóló – történeteimet fésüli össze a pszichoanalitikus nézőponttal és a legújabb pszichológiai kutatásokkal.

Bemutatja, mennyiféle eszközünk van, hogy megtaláljuk a múlt szellemeit, amelyek visszatartanak bennünket, és akadályokat gördítenek elénk. Mindent újraélünk, amivel nem vagyunk tudatosan tisztában. Ott lapul a lelkünkben és a testünkben, és tünetként jelentkezik: a fejfájás, a kényszer, a fóbia, az álmatlanság mind annak a jelei lehetnek, amit az elme legsötétebb bugyraiba száműztünk.

Hogyan örököljük, őrizzük meg és dolgozzuk fel azokat a dolgokat, amikre nem emlékszünk, vagy amiket nem mi magunk éltünk át? Mi a súlya annak, ami jelen van az életünkben, de nem vagyunk teljesen a tudatában? Valóban el tudunk titkolni dolgokat egymás elől? És mit adunk át a következő nemzedéknek? Ezekre és más kérdésekre keressük a választ, miközben felszabadítjuk önmagunk azon részeit, amelyeket a múlt titkai fogságban tartottak.

A fenti cikk Galit Atlas Érzelmi örökség című könyvének szerkesztett részlete. A neves pszichoanalitikus könyvét itt rendelheti meg kedvezménnyel.