Gyakran jut eszembe, hogy évtizedeken át ritka és boldog pillanat volt, ha egyedül lehettem. Gyerekkoromban mindig boldogított a két kisebb testvérem, hárman egy szobában laktunk, a születésükig pedig édesanyám nemigen hagyott egyedül. Később, amikor a fiaim kicsik voltak, sokszor vágytam arra, hogy édesapjukkal kettesben, illetve néha egyedül lehessek. Aztán kamaszkorukban, az életkoruknak megfelelő önállósággal ki-be jártak az életünkben, nagy baráti társaságuk tagjai is nálunk érezték a legjobban magukat.

Idővel négygenerációs család lettünk. A fiaim párjaikkal (és első kis unokámmal) nálunk laktak, amíg önálló otthonukat építették, és a férjem édesapja is hozzánk költözött betegsége miatt. Békében – megoldható kisebb konfliktusok mellett – éltünk együtt, sokat fejlődtünk egymás által, de egyre nehezebben teremtettünk magunknak egyedüllétet.

Tudatosan megélni az egyedüllétet

Szeretett férjem halálával hirtelen egyedül maradtam. Apósom is elment, a fiaim családjaikkal új otthonaikba költöztek. Tudatosan éltem meg az egyedüllétet, hagytam, hogy kezdetben fájjon a hiány. Rettenetesen fájt. Nemcsak a társamat, a szerelmemet, a barátomat kellett elengednem, hanem a közösen szőtt álmainkat is. Gyászoltam hónapokig, megengedtem magamnak. Megálltam, befelé fordultam. Sajnáltam, hogy egyedül maradtam.

Mikor tisztult a lelkem, kezdtem elfogadni a helyzetet, és néha már éreztem a magamban levés pozitív oldalát is. Már nem gyötört annyira, hogy senki nem akar tőlem semmit, hogy azt csinálok, amit akarok, valami szabadságcsíra kezdett felszínre bukkanni bennem – és persze a bűntudat, hogyan érezhetem jól magam szeretett társam nélkül.

Mégis, egyre határozottabban éreztem, hogy még azonosabb vagyok önmagammal, és valahogy a világgal is. Megváltam a közös otthonunktól, visszaköltöztem kamaszkorom kedvelt helyszínére. A gyász, a veszteség megtanított elfogadni a valóságot úgy, ahogy van, és az új életemet dinamikusabbá, élvezhetővé tenni. Dolgoztam a rendelőben, írtam, tanítottam, festettem. És vártam az unokáimat, a gyerekeimet, a barátaimat…

Az élményekre való készülődés kapott újra nagyobb jelentőséget az életemben. Ahogy gyerekkoromban vártuk a karácsonyt, édesanyámmal díszeket, sokszor szaloncukrot is magunk készítettünk, számoltuk, mennyit kell még aludni, hogy megszólaljon a csengettyű, ami jelezte a Jézuska érkezését. Gyermekkoromban izgalommal vártuk az évi egyetlen balatoni nyaralást is, előtte napokig készültünk, pakolgattuk a pár darab ruhánkat, tervezgettünk. Kamaszként feszült, örömteli izgalommal lestük a postát, a sokszor egy hétig úton lévő szerelmes levelek megérkezését udvarlóinktól.

Ma a gyerekeimet és az unokáimat várom nagy izgalommal, és a készülődés önmagában boldoggá tesz. Ha valamire, valakire várnunk kell, lehetünk türelmetlenek, de örülhetünk, amikor megérkezik. Várakozáskor erős érzéseket élhetünk meg, hiszen nemcsak mi várjuk a másikat, hanem a másik is minket, ami jó érzés. Ám a várakozás korlátozhat is bennünket, csalódást okozhat, ha nem azt kapjuk, amire számítottunk. Feleslegesnek pedig akkor érezhetjük magunkat, ha már senki sem vár tőlünk semmit.

Nemrég a legidősebb, focista unokám meccsén voltam. Izgalommal vártam, és bár kikaptak, ami mostanában nem sűrűn fordul elő, a várakozás és az együttlét boldogságát mégsem tudta semmi felülírni. A mérkőzés előtt megígértette velem, hogy nem „égetem” azzal, hogy kiabálva szurkolok. Persze izgalmamban elvitt a hév, megszegtem az ígéretem, hangosan szurkoltam, így büntetésként az unokám „eltiltott” tíz mérkőzéstől. Most arra várok izgalommal, hogy ez leteljen. Amikor e sorokat írom, nyolcnál tartunk. Boldoggá tesz, ahogyaz unokám mesél azokról az élményeiről, amelyeken nem „vehettem részt”, ahol nem láthattam őt játszani. Mélyen megérintenek lelkes szavai, kamaszos mozdulatai, csillogó szeme, mosolya.

"Akkor van boldogság, ha szabadnak érezzük magunkat"

Akkor lehetünk boldogok, akár egyedül is, ha naponta tapasztalunk olyasmit, ami mélyen megérint bennünket. Örülhetünk annak, hogy tudunk figyelni egymásra, hogy jól végezzük a munkánkat, hogy átéljük a meghallgatott zenét, a sportolást, vagy akár csak egy sétát, ha bele tudunk feledkezni abba, amit éppen csinálunk. Ha eggyé tudunk válni a zenével, kedvenc sportunkkal, a sétálás közben látott csodaszép tájjal.

Akkor van boldogság, ha szabadnak érezzük magunkat, ha nyitottak vagyunk mindarra, ami körülvesz, és mélyen át is éljük élményeinket. Ha bele tudjuk élni magunkat az életünk minden pillanatába, ha figyelünk a légzésünkre vagy a lépteinkre, ha evés közben érezzük az étel ízét. Ha a figyelmünkkel kapcsolódni tudunk a velünk történtekhez, az érzéseinkhez, ha a jelenben, az „itt és most”-ban maradunk, ahelyett, hogy a jövőn szoronganánk vagy a múlton rágódnánk.

Aggodalmaskodásunk gyakran meghamisítja a valóságot. Ha az életünket negatívan ítéljük meg, például unalmasnak és tehetségtelennek látjuk magunkat, azzal jelentősen meghatározzuk, hogyan viszonyulunk a környezetünkhöz, és milyennek éljük meg a napjainkat. Ha a valóságot reálisan szemléljük, akkor láthatjuk, mi tesz éppen abban a pillanatban teljes egésszé.

S ne feledjük: a nagy utakra mindig egyedül indulunk – egyedül küzdjük át magunkat a szülőcsatornán, és halálunk órájában is egyedül megyünk tovább…

A fenti cikk L. Stipkovits Erika Még közelebb önmagunkhoz című könyvének szerkesztett részlete.

A népszerű klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta önismeretünk, belső harmóniánk összefüggéseiről és fejlesztésének módszereiről beszél a következő HVG Extra Pszichológia Szalonon. Az előadásról részleteket itt talál.