Ha egy traumatikus tapasztalat szétzúzza a világunkat, és nekiállunk összeszedegetni a darabjait, elképzelhetetlennek tűnhet, hogy a szenvedésből felgyógyulhatunk, sőt az eredményeképpen átalakulhatunk. Éppen elég nehéz magunk mögött hagyni a történteket, és megbirkózni az élet napi realitásaival, nemhogy még továbblépnünk.
A helyzet azonban az, hogy a nehézséggel való szembenézés és a fájdalom tudatos feldolgozása révén igenis megtölthetjük jelentéssel az élményt. Képesek vagyunk növekedni a traumáinkból, mi több, teljesen meg is változhatunk. Ezt jelenti a poszttraumás növekedés.
Sokat beszélünk az átalakulásról. Rendszeresen halljuk másoktól, hogy teljesen megváltoztak, „jobbak lettek”, erősebbnek és rugalmasabbnak érzik magukat, kedvesebb, figyelmesebb személyiséggé váltak. Mindez csodálatos. Valóban az. A poszttraumás növekedés következtében végbemenő átalakulásról szólva azonban teljesen másról beszélek.
Gondoljunk csak egy hernyóra
Ahhoz, hogy ez a kis teremtmény (amelyet hivatalosan lárvának neveznek) pillangóvá váljon, minden „hernyóságát” le kell vetkeznie. Szét kell bomlania; mindentől meg kell szabadulnia: az alakjától, az addigi ökoszisztémájától, a korábbi mozgásformájától. A világon mindentől.
Olyannyira, hogy ha az átalakulási időszak közepén bekukkantanánk a gubóba, nem félig kialakult pillangót vagy félig átalakult lárvát látnánk, hanem - Lindsay VanSomeren biológus szavaival - „rózsaszín ragacsot”, tápanyagokban gazdag masszát. A hernyónak nyoma sem marad.
Másképp fogalmazva, el kell pusztulnia, hogy valami egészen más teremtménykéntszülethessen újjá. VanSomeren ugyanakkor hozzáteszi – és ez nagyon fontos –, hogy a pillangó sem lehetne az, ami, a hernyóság nélkül, a lárvától örökölt enzimek, idegrendszer és légzőcsövek nélkül.
A hernyónak még úgynevezett „imaginális korongjai” is vannak: „ezek kis sejtcsoportok, amelyek megfelelnek a kifejlett rovar számára szükséges struktúráknak”, például a szárnyaknak, szemeknek, csápoknak és egyebeknek. Továbbá a pillangó születését nem lehet sem megszakítani, sem siettetni. A szárnyas rovarnak teljesen kialakult formában kell kiküzdenie magát a gubóból, különben elpusztul. Ez az átalakulás meglehetősen drámai példa a természettől.
Arannyal történő javítás
Visszatérve az emberi átalakuláshoz, mindig is a törött cserépedények javításával foglalkozó kincugi, vagyis „arannyal történő javítás” nevű ősi japán művészeti formát tekintettem a poszttraumás növekedés tökéletes szimbólumának. A kincugi a vabi-szabinak nevezett japán világszemléletből ered, amely a tökéletlenségben és mulandóságban rejlő szépséget is tiszteli.
Amikor például a művész megjavítja egy kerámiatál repedéseit, vagy összeilleszti az összetört edény darabkáit, nem a hibák elrejtése a célja, hanem porított arannyal (néha ezüsttel) kevert lakk felvitelével kiemeli, és ezzel új, egységes, egyedi és sokszor az eredetinél sokkal szebb alkotást hoz létre.
Mindannyiunkban vannak törött darabok, sebek; ezek olyan élményekre emlékeztetnek, amelyeket legszívesebben elfelejtenénk. A sebeink azonban, ahogy a költő Rúmi írja, repedések, amelyeken át bejut a fény, ahol a bölcsesség, a kapcsolódás és az együttérzés behatol a lelkünkbe. A lakk sebeink értékét mutatja. A vabi-szabi arra biztat, hogy fogadjuk el a tökéletlenségeinkben rejlő szépséget, hogy ünnepeljük egyediségünket és sérültségünket.
Ahogy Ernest Hemingway fogalmazott: „Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet.”
Erről szól a poszttraumás növekedés
HVG Könyvek
A poszttraumás növekedés lehetővé teszi, hogy egyszerre legyen jelen bennünk a trauma és a gyógyulás, hiszen mindkettő igaz. Sérült voltam, most egész vagyok. Ám ebben az egészben benne vannak a sérült darabok is, amelyeket teljesen másképp raktunk össze, így az egész tartósabb, szebb lett, és végső soron jobban használható.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a poszttraumás növekedésben, a kincugihoz hasonlóan, nem egyszerűen megjavítjuk, ami eltört; ez csak egy része a folyamatnak. Újragondoljuk, újraalkotjuk és újraírjuk a teljes történetünket. És ez a történet nem megtagadja a múlt sebeit, hanem a „tápanyagmasszánkkal” megízesíti saját magát.
A traumára szakosodott klinikai pszichológusként immár közel harminc éve a poszttraumás növekedés áll munkám középpontjában. Ez idő alatt ilyesfajta kérdéseket tettem fel: Mi van akkor, ha lehetséges, hogy valaki trauma átélése után a gyógyulásnál is messzebbre jusson? Mi van akkor, ha az egészségének visszanyerése után tovább is mehet, és átalakulhat?
Ez valójában nem csupán lehetséges, hanem meg is valósítható. A poszttraumás növekedés az a fázis, ahol a valódi átalakulás végbemegy, ám ennek eléréséhez gyakran nehéz út vezet. Az általam összeállított ötfázisos modell a folyamat, amellyel megtehetjük ezt az utat. Ez az a terv, amelynek segítségével eljuthatunk a traumától a bölcsességhez és a növekedéshez.
Az öt fázis – amelyeket A trauma váratlan ajándéka című könyvben részletesebben is kifejtek – a trauma teljes elfogadásától a biztonság kereséséig, a perspektívaváltásig, addig a képességig, hogy a régi létezési módokat integrálni tudjuk az új megértéssel, végül pedig a növekedésig és a nagyobb bölcsességig vezet.
A fenti cikk Edith Shiro amerikai traumaterapeuta A trauma váratlan ajándéka című könyvének szerkesztett részlete.
A több mint 25 éve praktizáló szerző poszttraumás stressz zavarban szenvedőkkel, szexuális bántalmazás áldozataival, háborús menekültekkel végzett munkájának tapasztalatai alapján bemutatja, hogyan gyógyítsuk lelki sérüléseinket, teret engedve a traumával való megküzdés nyomán kialakuló pozitív változásoknak. A kötetet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
