Ha egy férfi már viszonylag tisztába került önmagával, akkor jöhetnek a további kérdések, melyek komolyan befolyásolják a családalapítást. A probléma csak ott van, hogy tökéletesen készen úgysem leszünk sosem - mutat rá Szél Dávid gyakorló pszichológus Apapara című könyvében. Szerkesztett részlet.
Folyamatosan abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy a jövőnk egyre csak jobb és jobb lesz. Ha pedig elfogadjuk, hogy ez így van, akkor mindig mondhatjuk azt, hogy majd inkább akkor szeretnénk csak gyereket, amikor:
Csakhogy: mivel mindent kipipálni úgysem lehet, amit meg mégis, abból pedig úgyis többet, jobbat, nagyobbat, szebbet szeretnénk, érdemes a tökéletes/ideális állapot illúziójának igényét eleve feladva elgondolkodni génállományunk továbbörökítésén.
Ebben sokat segíthet, ha az ember a globális tökéletességre való törekvését úgy cseréli lokálisra, hogy közben azért megmaradnak a közép- és az igazán hosszú távú tervei. Amellett viszont, hogy tudjuk, sosem fog eljönni a „tökéletes” pillanat, érdemes néhány dologra mégiscsak felkészülni.
A legfontosabb talán, hogy abból a komoly hátrányból, amiből indulunk, lehetőség szerint minél hamarabb kovácsoljunk előnyt. Ne a párunkkal szemben, hanem a magunk számára. Persze, dunsztunk sincs arról, hogy mit jelent valójában a terhesség, a szülés vagy a szoptatás, viszont ennél jobb mentalizációs terepgyakorlat és empátiafejlesztő tréning nincs a világon.
Fontos továbbá – és ez is empátia és tolerancia a javából –, hogy a terhesség, szülés és szoptatás idejére el kell felejteni az intimitást, át kell engedni mindent nemcsak a születendő gyereknek, hanem a szélesebb publikumnak is. Fel kell ugyanis készülni arra, hogy először a növekvő has válik közkinccsé, aztán a szülés körül a méh is kilép az intim zónából, a szoptatás alatt pedig az anyatej és annak forrása, a mell lesz közbeszéd tárgya.
Megszűnő test- és énhatárok, kollektív terhesség, szülés és szoptatás dívik. Van, akinek ez teljesen természetes, van, akit feszélyez. Én csak azt tudom, hogy nekem mi komfortos, és engem igenis zavar, ha a feleségem hasát vadidegen emberek simogatják, és azt látom, hogy ez neki sem a legjobb. Éppen ezért én sem fogom meg vadidegen emberek hasát, de még a közeliekét is csak akkor, ha engedélyt kapok rá.
Ezzel együtt azt hiszem, nem kell semmit sem tabusítani. Csak hát diszkréció is van ám, meg az is, hogy ugyanezek a testrészek talán mégsem tartoznak mindenkire. De nincs mese, fel kell készülni disszonáns érzésekre is: ami korábban a nő magánélete vagy a párkapcsolati intimitás része volt, egy időre diszkrét publicitást kap.
Aztán érdemes már előre felkészülni a legkülönbözőbb állagú kakák és taknyok, a pisi, a bukás, majd a hányás, illetve a megcsócsált, majd kiköpött ételek, no meg persze a habzó nyál érintése által kiváltott toroktáji érzésekre. Öröm ugyanakkor, hogy az anyatejes kaki egyáltalán nem büdös, az anyatejes böfögés pedig kifejezetten érdekes szagú.
A magánélet megmaradásával kapcsolatban megemlíteném, hogy a vécén egész jól lehet olvasni, az altatás pedig remek alkalom arra, hogy elmerüljünk a gondolatainkba. Vagy mély álomba. A szépirodalom-olvasás viszont már problémásabb, mert pont mire megtaláljuk, hogy hol tartottunk, addigra el is alszunk.
Izgalmas a sírás kiváltotta érzelmi és fiziológiai reakció. Egyrészt pontosan tudjuk, hogy mi a gyerek célja a sírással: az, hogy megszüntessük. Tehát a sírás direkt rossz. A probléma ott van, hogy nem mindig tudjuk, mit kell megszüntetni, ezért aztán érdemes már jó előre edzeni a fület a zajhatások elviselésére, egy kisgyerek is képes ugyanis olyan erős kiabálásra, hogy attól bevérzik az ember füle.
Aki azt hiszi, tudja, hogyan kell elaltatni egy gyereket, az vagy blöfföl, vagy naiv. Az egész sokkal kevésbé a szülői stratégiákon, mint a szerencsén múlik - írja Apapara című könyvében Szél Dávid gyakorló pszichológus. Szerkesztett részlet.
Öltöztetni sem könnyű egy gyereket. A négy végtag szinte mind a húsz ujja képes bármibe beakadni. Aztán egy arányaiban óriási fej sem fér át könnyen bármelyik trikócskán, bodycskán, és ott van még a szem, száj, fül, orr: ezek is meglepően külön életet tudnak élni öltöztetéskor. Arról nem is beszélve, hogy egy gyerek a törzsét is úgy és olyan erővel tudja tekergetni, mint egy óriáskígyó.
További izgalmak jönnek, amikor a gyerek elkezd járni. Egy autó-, lépcső-, társadalom- és állatmentes övezetben, a tér-idő kontinuumon kívül, természetesen semmi gond nem lenne. A valóságban viszont sétálni egy másfél évessel inkább olyan, mint követni egy flippergolyót minden centiméteren. Mindezt kiegészítve azzal, hogy időnként ennek a golyónak – akárhogy nyomod is a gombokat – semmi kedve kilövődni, elindulni, bármerre menni, csak a nyakadban/karodban akar ülni.
Érdemes arra is felkészülni, hogy egy gyerekkel másképp néz ki egy beszélgetés, mint azt az ember korábban megszokhatta. Nem is feltétlenül azért, mert más szavakat kell használni, hanem azért, mert mindent százszor, illetve százféleképpen kell elmondani. Ha nem érti, nem csinálja, akkor azért, ha meg igen, akkor azért. Arról nem is beszélve, hogy egy jó mesét, dalt, esetleg valami vicceset rengetegszer kell majd elismételni, a kisgyerekek repetíció iránti igénye ugyanis határtalan.
Átalakul a koszhoz és a rendetlenséghez, no meg persze az étkezésekhez való viszony is – mindre igaz, hogy minél nagyobb a gyerek, annál nehezebb észnél maradni. Az pedig alapszabály, hogy a munkába indulás előtt csak az utolsó pillanatban öltözz fel, mert bár egy gyerekpszichológus ingére száradt nyál vagy tejfolt egész jó beszédtéma lehet a terápián, egy öltönyös tárgyaláson már nem biztos, hogy olyan jól veszi ki magát.
Fontos még arról is tudni, hogy gyerekkel közlekedni sem utolsó élmény. Az autóban a legtöbb gyerek gond nélkül bealszik, probléma csak akkor van, ha nagy a dugó. Olykor mégis javasolt a közösségi közlekedés adta lehetőségek használata. Nem csak környezettudatossági szempontból. A tömegközlekedésnél nincs jobb szocializációs terep. A vonaton lehet járkálni, ismeretlenek ölébe ülni, tőlük mosolyokat és ingyenkajákat begyűjteni, de persze azt is be kell vállalni, hogy esetleg más családok is ezt a stratégiát választják. Simán feleszik az otthon gondosan elkészített uzsonnánkat.
Összességében tehát, ha egy felső vezető hatékonyságát összeadjuk egy reklámszakember kreativitásával és egy problémamegoldó guru slágfertigségével, akkor nagyjából ott tartunk, ahol egy kezdő szülőnek tartania kell. Mindemellett legyen bennünk legalább annyi érzelmesség, mint James Bluntban, annyi erő, mint a Metallica James Hetfieldjében és Fekete Lászlóban együttvéve, és tudjunk legalább úgy improvizálni, mint egy középszerű dzsesszzenész.
Ja, és végezzünk el a CIA-nál egy alapfokú kódfejtő kurzust. Szükségünk lesz rá, hogy kiigazodjunk a sírások, mutogatások között. De lehet az ember bármennyire felkészült, bármennyire olvasott is, a túlcsorduló cukisággal úgysem fog tudni mit kezdeni.
A fenti cikk Szél Dávid Apapara - bővített, átdolgozott kiadás című könyvének szerkesztett részlete. A gyakorló pszichológus Apapara című blogja alapján készült nagy sikerű könyvének bővített, átdolgozott kiadásában szülőként, férfiként, szakemberként és gondolkodó emberként járja körül a gyereknevelés kérdéseit. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
