Gondolhatnánk, hogy leginkább azon múlik az altatás, hogy a gyerek álmos-e, de még ezt a sejtést sem sikerült teljes mértékben bebizonyítani. Tudja ezt mindenki, akinek a gyereke hullafáradtan sem alszik el, és tudja ezt mindenki, akinek a gyereke teljesen meglepő időpontokban és/vagy helyzetekben viszont elalszik. Arról nem is beszélve, hogy bármelyik gyerek képes radikális változásokra, mely radikális változások radikális rugalmasságot is követelnek.
Rá kellett tehát jönnünk, hogy fogalmunk sincs, mitől alszik el egy gyerek.
A végigaludt éjszakától az óránkénti ébredésig mindenre volt már példa az elmúlt másfél évben, függetlenül attól, hogy milyen altatási heurisztikát alkalmaztunk. Hosszú ringatás kendőben, kézben, vállon, ágyban, óvatos lóbálás a mózeskosárban, éneklés, éjjeli játék, hajnali olvasás, sírok, fojtott hangon káromkodom, nyakamon kidagadnak az erek, fogam az alsó ajkamba mélyed, arcizmaim görcsben, hát így tényleg nem lehet altatni.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20210704_Hogyan_szeressuk_a_gyerekunket
Nem kell és nem is lehet tökéletes szülőnek lenni, írja Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyvében. Szabad hibázni, és bőven jó, ha az ember megpróbál elég jó lenni. De mi még ettől is bőven messze érezzük magunkat, miután szűk tizennyolc hónap alatt nem sikerült rájönnünk, mitől alszik egy gyerek, amikor például én bármikor és bárhol képes lennék elaludni. Ülve, állva, buszon, sőt akár gépelés közben is.
Nem értem, hiszen esténként mindig mindent ugyanúgy csinálunk. A lefekvés előtti rutinhoz már-már kényszeresen ragaszkodva vacsorázunk, aztán egy kis játék, fürdetés, átöltözés, mese, hálózsákba be, villanyleó, ringatás, kijövünk, pár perces magány, aztán visszamegyünk, hogy álomba ringassuk. Fél kilenckor már alszik is. Minden éjszaka tökéletesen indul.
Aztán viszont azt se tudjuk, hol vagyunk, hány óra van, amikor először felébred. Ha azt hiszem, tök sokat aludt, kiderül, hogy még egy óra sincs, máskor meg majdnem átaludta az éjszakát. Visszaaltatni néha két perc, néha másfél–két óra; olykor négy–öt órára is képes visszaaludni, de volt már olyan is, hogy a komoly küzdelem eredménye egy erős hatperces alvás lett. Visszaosontam a szobánkba, betakaróztam, átmelegítettem magam alatt a kihűlt lepedőt, helyreállítottam a szinuszritmusom, majd felkeltem újrakezdeni.
A tanult tehetetlenséget rólunk lehetne mintázni: egyszer felkelünk vele játszani, máskor folyamatosan, felváltva altatunk, megint máskor pedig, teljes kétségbeesésünkben, még az alvástréninget is kipróbáljuk, de persze húsz percig is alig bírjuk. Pedig – megbízható szakemberek ajánlásával a hátlapjukon – remek kézikönyvek segítenek bennünket.
A stratégia a legegyszerűbb
Tedd le a gyereked az ágyba, köszönj el, majd gyere ki. Ha sír, öt perc után menj vissza, vedd ki az ágyból, tedd vissza, köszönj el, gyere ki. Ha még mindig sír, amire azért van esély, ne öt, hanem tíz perc után menj vissza. Aztán ha továbbra sem alszik el a gyerek, akkor növeld a terhelést tizenöt, húsz, huszonöt, harminc, harmincöt percre. És így tovább, egészen addig, amíg el nem alszik.
Hogy ezt hány percig, hány éves korig érdemes próbálgatni, arról nem írnak ezek a könyvek, mint ahogy azt az evidenciát is kiválóan a szőnyeg alá söprik, hogy minél több időt sír egy gyerek, annál nehezebb megnyugtatni, arról a horrorról pedig, amit a gyerek ezalatt feltehetően, a szülő pedig garantáltan átél, pláne hallgat a tudomány. Szóval szülő és gyerek legyen a talpán, aki ezt végig tudja csinálni, de kísérletező kedvűek kipróbálhatják.
Elővigyázatosságból javaslom az ajtók hangszigetelését, az ágyak padlóhoz szögelését, és érdemes valamilyen tudatmódosítót is beszerezni a gyötrő bűntudat kezelésére. Amikor aztán felvesszük, vizet kér, majd pillanatok alatt megnyugszik (minket meg nyilván mardos a bűntudat), visszaejti fejét a vállunkra, majd ritmikus, alvásra utaló szuszogásba kezd, de közben nem tudhatjuk, hogy valóban alszik-e. Letesszük.
Néha simán ki tudunk jönni a szobájából, ilyenkor még arra se ébred fel, amikor a vaksötétben a konyhában véletlenül felrúgok egy széket. Olykor viszont az is hiába, ha milliméterenként emeljük fel a kezünket a hátáról, óvatosan csökkentve a nyomást. Mert aztán hol az első parkettareccsenésre ébred fel, hol arra a minimális légmozgásra, amit az ajtó hangtalan csukódása eredményez.
Akárhogy alakul is, másnap küzdünk az ébren maradásért (én meg a lüktető fájdalommal a lábujjaimban), ellentétben a gyerekünkkel, aki tökéletesen jól van akár nettó hat óra alvás után is. A legkiábrándítóbb, ha akkor ébred először, amikor mi még le sem feküdtünk, de azért ez szerencsére elég ritkán fordul elő.
Egyszer elkeseredettségemben még A suttogó mindent megold című könyvet is megvettem, de hát sajnos nem hiszek az olyan, túlontúl leegyszerűsítő technikákban, mint amilyen a 4É napirend (Étkezés, Ébrenlét, Édes álom, Én) vagy a „mindig működő” susog-ütöget módszer: fektesd a hasára, ütemesen ütögesd a hátát, mondd, hogy sssst, sssst, sssst, és akkor tuti elalszik. Aha, csak éppen nem marad a hasán, a sírástól meg még én sem hallom a saját sssstegésem.
Apapara
HVG Könyvek
Az egyetlen reménysugár a rosszul alvó, de optimális melatonin- és kortizolszintű (az egyik az alvásért felelős hormon, a másik pedig a stresszhormon) gyerekek szüleinek, hogy az első egy-két évben minden és folyamatosan változik. Így aztán ezek a gyerekek tényleg bármire képesek, még arra az abszurditásra is, hogy egyszer csak, váratlanul átaludjanak egy éjszakát, bár igaz, arra is, hogy a szülőknek biztosított többhétnyi paradicsomi állapotnak egyik pillanatról a másikra véget vessenek.
A Suttogó-módszert magasztalók számára a sírni hagyás – függetlenül attól, hogy mennyi időről van szó – egyenlő az emberkínzással, mert az elalvás nehéz és félelmetes egy gyerek számára, a sírás pedig hormonális, szocializációs szinten és a kötődési normákat tekintve is maradandó károkat okoz.
Borzalmas lenne, ha ez valóban így lenne, hiszen sem a sírást, sem azt nem lehet megúszni, hogy időnként magára hagyjuk a gyereket. Nem a prérin, farkasok között. Hanem mondjuk a kiságyában addig, amíg kimegyünk a vécére. Vagy lezuhanyozunk.
Nyilván mindenki a legjobbat szeretné a gyerekének, de egy szerető, értőn odafigyelő és biztonságot nyújtó család életébe belefér az időnkénti sírás, sőt rövid ideig akár a sírni hagyás is. A gyerekek ugyanis, még az egész kicsik is, minden látszat ellenére nemcsak elszigetelt eseményekre reagálnak, hanem észreveszik a kontextust. Abban pedig benne van a szülők ölelő visszatérése is.
A fenti cikk Szél Dávid Apapara - bővített, átdolgozott kiadás című könyvének szerkesztett részlete. A gyakorló pszichológus Apapara című blogja alapján készült nagy sikerű könyvének bővített, átdolgozott kiadásában szülőként, férfiként, szakemberként és gondolkodó emberként járja körül a gyereknevelés kérdéseit. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
