A természeti katasztrófák miatt elmenekülni kényszerült emberekről az IMDC szokott minden évben egy jelentést készíteni. A 2014-es összefoglalójukban az áll, hogy 1970-től napjainkig folyamatosan növekedett a természeti csapások miatt hontalanná vált emberek száma: míg 1970-ben ez a szám még 5 millió körül mozgott, addig 2010-ben kiugróan sokan, összesen mintegy 42 millióan voltak kénytelenek elhagyni a lakhelyüket. A 2008 és 2013 között számolt éves átlag pedig 27 millió fő.

Az összefoglaló szerint a hetvenes évekhez képest a ma élő embernek átlagosan kétszer nagyobb az esélye arra, hogy valamilyen természeti csapás miatt majd egyszer el kelljen hagynia a lakhelyét. A világ népessége mindeközben folyamatosan növekszik, ami pedig egyre nagyobb népsűrűséget, tehát egyre több veszélyeztetett embert jelent. A természeti csapások ráadásul legnagyobb részt a fejlődő országokat sújtják. A már említett, 2008 és 2013 közötti időszakban átlagosan 97 százalékban a fejlődő országok lakosai közül kerültek ki a menekültek.

Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy nem ártana, ha lennének olyan építészeti módszerek, melyekkel az újjáépítés a mostani megoldásoknál olcsóbban, esetleg biztonságosabban is megoldható. Míg a jövőbeli épületekkel foglalkozó sorozatunk első részében még a környezetüket aktívan tisztító épületekkel foglalkoztunk, addig a második részben a közlekedés szempontjából forradalminak számító megoldásukat vettük át, aztán a harmadik részben az esetlegesen a vízre költöző emberiség úttörő koncepcióiból válogattunk. A mostani, immár negyedik részben olyan megoldásokat fogunk bemutatni, amelyek vagy rendhagyó építőanyagaikkal, vagy katasztrófavédelmi szempontból, de enyhíthetnek majd a jövőben a hontalanná vált emberek sorsán.

1. Logikai játék a lombok között – Bamboo Hotel

A pekingi székhelyű Penda mérnökei rendhagyó koncepciójukhoz a rendkívül rugalmas, olcsó, és megújuló építőanyagnak számító bambuszt választották. Az egyelőre öko-hotelként beharangozott projekt egyik legmeglepőbb tulajdonsága, hogy az üvegen kívül csak természetes anyagokkal, egyszerű módszerekkel készült, olyannyira, hogy még a bambuszok összeillesztését is kötözéssel oldanák meg. A piramisszerűen elhelyezkedő rácspontok közé 12 négyzetméteres egyszemélyes helyiség, 20 négyzetméteres mellékhelyiség, 100 négyzetméteres közös társalgó, valamint 62 négyzetméteres, kétszintes családi modulokból lehetne építkezni, csaknem tetszőlegesen kombinálva ezeket. A tervezők szerint az épület ráadásul nemcsak teljesen átépíthető és moduláris lenne, de akár szétszedhető és szállítható is.

2. Eldobható épület – Bamboo Living Pod

Az indiai mérnök, Vasanth Packirisamy és csapata lakóparkja első ránézésre talán nem tűnik olyan égbekiáltóan furcsának, azonban a hétköznapi építészeti megoldásokhoz képest bőven tartogat meglepetéseket. A félig bambusz, félig pedig hagyományos betonalapú épületeket ugyanis szánt szándékkal úgy tervezték, hogy csak az elektromos hálózatot, valamint az egyéb közműveket tartalmazó lépcsőházaik legyenek földrengés- valamint cunami-biztosak, míg az épületek kvázi-lépcsőházához kapcsolódó lakásokat már bambuszból akarnák elkészíteni. Ennek a látszólag kontraproduktív eljárásnak azonban egy katasztrófáktól sújtotta vidéken bőven hasznát lehet venni, ugyanis egy kisebb, központi épületrészt valószínűleg sokkal kisebb költségen lehet ellenállóvá építeni, mint egy egész épületet. Ezen kívül a bambusz olcsó, egyes helyeken gyakran előforduló építőanyag, így az átmenetileg fedél nélkül maradt emberek valószínűleg könnyebben talpra tudnának állni, ha téglaház helyett egy ilyen lakást kellene csak újjáépíteni.

3. Bambuszszivar – Bamboo Housing

A francia Laurent Saint Val terve szintén a bambuszt használná elsődleges építőanyagként különleges koncepciójához. A hernyók bábjaira emlékeztető négyemeletes épület csaknem teljes egészében megújuló építőanyagokból áll, leszámítva az üvegeket, illetve a bambuszrudak végeit összekapcsoló, fémből készült idomokat. A tervező szerint az épület földszintjén kapna helyet a fürdőszoba és a konyha, míg további hármat hálószobaként képzel el, a legfölső szintnek pedig minden bizonnyal érdemes lenne szabadon maradnia, hogy a felszálló hő egyenletesen oszoljon el az építményben. Azonban az ötletgazda szerint ezt a helyiséget is szabadon fel lehetne használni bármire. Az épület fala bambuszon kívül még falécekből és szövetből állna. A rendhagyó házikón egyébként mintha érezni lehetne, hogy a tervezőjét a kosárfonás tudománya ihlette meg.

4. Vályogpanel – Cellular Clay Multifamily Habitation

A baráti Kazahsztán építésze, Saken Narynov egy szintén olcsó, és gyakran előforduló anyagot választott újszerű koncepciójához: a vályogot. Az építész a tervében egy modern trendeket idéző rácsos szerkezetet vesz alapul, melyet a lakók az igényeiknek megfelelően, végtelenül sokféleképpen építhetnének be. A vályog, illetve az agyag azon kevés építőanyagok közé tartoznak, melyek egyrészt gyakoriak, másrészt nem túl drágák, továbbá a megmunkálásukhoz sem szükséges komoly szaktudás. Ezen kívül a vályog, mint építőanyag mellett szól az is, hogy egészen energiahatékony épületeket lehet belőle építeni. Naryov épületének gyakorlatilag csak a vázát kellene szakembereknek felhúzniuk, magukat a lakrészeket már a közösség is fel tudná építeni. Ami az energiát illeti, a vályogpanel önfenntartóra lett tervezve, az alapot képező rácsozat egy napelemekkel borított tetővel is rendelkezne.

5. A süllyedő város – Liquefactower

Az új-zélandi Christchurch városa rendkívül laza és süppedős talajra épült. A helyzeten tovább ront, hogy a világ egyik legelszigeteltebb állama történetesen két kőzetlemez találkozásánál fekszik, így a földrengések itt csaknem mindennaposnak mondhatóak. Az ország második legnépesebb városát, Christchurch-öt legutóbb 2011-ben rombolta csaknem porig egy nagyobb erejű földmozgás. A helyi mérnök, Eric Nakajima épülete azonban nem igényel stabil alapokat, sőt, az épület egyenesen az instabil talaj adta feltételeket igyekszik maximálisan kihasználni. A Liquefactower fantázianéven futó koncepciója ugyanis arra lett tervezve, hogy folyamatosan süllyedjen.

Az épület a tervek szerint az alján elhelyezett víztározóból folyamatosan vízzel látná el az alatta található földet, ami ez által még képlékenyebbé válik, utat engedve az építménynek. A szintek egyre mélyebbre kerülésével párhuzamosan a föld felett maradó részhez mindig hozzáépítenének egy kicsit. A mélység adta lehetőségekkel élve, az épület geotermikus energiát használna, melyből az idő előrehaladtával - és a struktúra egyre mélyebbre kerülésével -  egyre több állna rendelkezésre. Ez a folyamatosan növekvő lakóközösség idővel egyre nagyobb energiaigényét is kielégítené. Persze, hogy ne kelljen mindig földrengésekre várni, ha esetleg tovább akarna lefele terjeszkedni a város, a csőszerű építmény körül mesterségesen tartanák folyamatos mozgásban a földet.

6. Bábel tornya – Sand Babel

Qui Song, Kang Pengfei, Bai Ying, Ren Nuoya és Guo Shen kínai tervezőmérnökök abszolút a sivatagos területek lakóinak akartak kedvezni, amikor előálltak a Sand Babel koncepciójával. A futurisztikus, formájában a fákra hasonlító építmény elsődleges építőanyaga ugyanis a tervek szerint a homok lenne, melyet egy 3D nyomtatóhoz hasonló elven működő, ám a napfény erejét használó eljárással alakítanának át egy üvegszerű anyaggá. Napfényből és homokból pedig a sivatagokban van bőven. A módszer már létezik is, ám egyelőre még csak egy kaspót készítettek vele eddig.

A Sand Babel épülete ezzel szemben egy körülbelül 350 méter magas, spirális vázra épülne, mely egy tölcsérszerű tetőszerkezetben ér véget. A csavart felépítés a tervezők szerint nemcsak az épület teherbírását, de a szellőzését is javítja, a magasban szerteágazó tölcsérben pedig lecsapódás segítségével jönne létre hasznosítható víz. A torony alapzata egy fa gyökeréhez hasonlóan ágazna szét, körülbelül 200-250 méterrel a föld alá. Az épületre így abszolút nem lenne hatással a környező homokbuckák állandó helyváltoztatása, mivel azok csak szépen átcsorognának az épület szerteágazó, rácsos alapzata között.

7. Sonkaház – Meat House

Az amerikai Mitchell Joachim szintén a megújuló építőanyagok híve, azonban a fenti koncepcióknál egy kicsivel tovább megy: az építész nem az építőanyagokat szeretné termeszteni, hanem magukat a házakat. Joachim olyannyira belevetette magát a megvalósításba, hogy nem egyszer meg is hívták a jövő hírnökeit tömörítő TED konferenciáira. Joachim egyik meglepő kísérletében sertésből származó bőrsejtekből növesztett egy furcsa, egyelőre még csak menedékhelynek is alig alkalmazható furcsaságot, ami azonban könnyen lehet, hogy a jövő szerves épületei felé jelenti az első ugródeszkát.

8. Saláta-lak – Living Prefab Home

Joachim egy másik, a témába vágó koncepciójában szintén inkább növesztené a házakat, mintsem építené. Az előző koncepciójával ellentétben itt azonban nem állati eredetű szerves anyagból növesztene fedelet emberek feje fölé, hanem fásszárú növényekből. A struktúra alapja természetesen fatörzsekből állna, az oldalfalakat pedig egy fonott rácsozatra felfutó kúszónövények sűrű hálózata alkotná. A vízhatlanságot és a szigetelést belülről felvitt agyaggal kevert szalmával biztosítaná a tervező, melyet végül legbelül még egy felvitt agyagréteg zárna. Az élő házban a lehető legtöbb olyan dolgot, amely manapság elektromossággal működik, Joachim igyekezett valamilyen passzív megoldással kiváltani.

9. Szemétkarcoló – Rapid Refuse Project

A szintén Mitchell Joachim elméjéből kipattant őrült ötlet végtére is elég kézenfekvő: szemétből mindig túl sok van, olyannyira, hogy nem is igen lehet vele mit kezdeni, miközben az építőanyagok drágák. Valószínűleg könnyen adhatta magát az ötlet, hogy akkor két problémát lehetne egyszerre megoldani, ha a hulladékot is építőanyag gyanánt lehetne felhasználni. Joachim terve szerint a szemetet automatizált, önjáró robotok vennék kezelésbe, melyek azonban a hulladékot nem sima téglalapokba tömörítenék, hanem egymásba illeszthető geometriai formákba. Joachim szerint az önjáró robotok akár évtizedekig is végezhetnék feladatukat emberi felügyelet nélkül. A dolgok jelenlegi állása szerint akár még tovább is.