Meglehet, az év végén a magyar sajtó megint átlépett egy határt, amikor a Blikk és az Index Kovács László ex-miniszter és ex-pártelnök, jelenleg az EU adóügyi biztos házasságon kívüli kapcsolatairól közölt sikamlós részletekben gazdag cikkeket. A „leleplezés” sokáig emlékezetes csúcspontja kétségkívül az volt, amikor az elhagyott kedves huncut mosollyal szája szegletén Kovács állítólagos alsónadrágjával jelent meg a címlapon.

Nem az első határátlépésről van szó, de annyit mégis megállapíthatunk: a politikusok magánéletének zűrjei vagy eltitkolt szenvedélyei eddig csak elvétve váltak valódi politikai botránnyá Magyarországon, a kínos helyzetbe került politikusok riválisai mindezidáig ódzkodtak a lejáratási lehetőség kihasználásától.

A rendszerváltás idején a politikusokkal szemben magasabb erkölcsi követelmények fogalmazódtak meg. A demokratikus közszereplők első nemzedéke meg is kívánt ennek felelni, ügyelt a látszatra, és hallgatólagos közmegegyezés alapján a politikusok magánélete évekig voltaképpen tabunak számított.

Volt persze mit feledtetni, mert a Kádár-korszak basáskodó és gátlástalan „párttitkárjainak” tivornyáiról elég legenda keringett akkoriban. A leghíresebb köztük talán Czinege Lajos honvédelmi miniszteré, akit többször is el kívántak távolítani botrányai miatt a vezetésből, de az egyébként puritán Kádár János mindannyiszor a védelmére kelt. Politikai botrányok leginkább a liberális demokráciákban fordulhatnak elő, egypártrendszerekben vagy autokráciákban alig, s ha igen, az többnyire nem nélkülözik a koncepciós jelleget.

Sükösd Miklós szociológus egy korábbi nyilatkozatában (Magyar Hírlap, 2000. május 27.) a botrányoknak négyféle fajtáját különböztette meg: a hatalmi-titkosszolgálati, a korrupciós, a szexszel, illetve a betegségekkel kapcsolatosakat. Eddig elsősorban az első két kategóriába tartozó skandalumok robbantak, utóbbi kettőre nálunk alig volt példa. A magyar nyilvánosság eddig tartózkodott a politikusok magánéletével, káros szenvedélyeivel és egészségi állapotával kapcsolatos híresztelésektől.

Az első parlamenti ciklus (1990-94) egyetlen, gyorsan hamvába hullt lejáratási kísérlete Horn Gyula állítólagos iszákosságához kapcsolódott, amiből a szocialista elnök megerősödve került ki. Ellentmondásos viszont Antall József súlyos, később halálosnak bizonyuló betegségének tálalása. Kenedi János történész korábban arról beszélt: azzal, hogy a néhai miniszterelnök betegségét elhallgatták, Antall ugyanúgy politikai manipuláció áldozata lett, mint az MDF és a magyar közvélemény. Úgy tudni azonban, a kormányfő nem ezt gondolta, hiszen Csurka István nevezetes 1992. augusztus 20-i cikkéért éppen azért orrolt meg leginkább az akkor fórumos alelnökére, mert Antall betegségéről írt, és felvetette az utódlás kérdését. Hogy Antall József egészségi állapotával kapcsolatos értesüléseket egykor visszafogottan tálalták, az a magyar közvélemény és sajtó dicséretére válik - vélekedett ma a hvg.hu-nak Majtényi László, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke.

Amerikában viszont egészen más a gyakorlat, ott a politikus, különösen az elnök egészségi állapota közügynek számít. Ronald Reagen elnök merénylete utáni lábadozásáról, illetve végbélműtétéről a sajtó részletes tájékoztatást adott, és a közvélemény igényelte ezt. Lányi Gusztáv pszichológus, az ELTE tanára ezt a hvg.hu-nak az amerikai kulturális önképpel magyarázta, amely szereti magát fiatal, dinamikus, sikerorientált társadalomnak látni, s amelyhez nem illik a betegeskedő vezető. Ezt az amerikai politikusok ismerik, és képesek vele együtt élni. Lányi példaként hozza fel J. F. Kennedy ma már közismert gerincbántalmát, amit az elnöknek nem csak a nyilvánosság, de szűkebb környezete elől is sikerült eltitkolnia. „Ma már biztosan nem lenne rá esélye” – fogalmaz Lányi.

Marián Béla, a Marketing Centrum (MC) közvélemény-kutatója szerint az angolszász protestáns hagyományokban gyökerezik, hogy az ottani szavazó nem választja szét szigorúan politikusa magán- és a nyilvánosság előtt zajló életét. Amerikában és Nagy-Britanniában ugyanis a vezetővel szemben sokkal magasabbak az erkölcsi követelmények, míg nálunk a politikus a közvélekedés szerint rongyember, aki hazudik, lop és törtető. Ez a közvélekedés védi meg paradox módon a leginkább a magyar vezetőt attól, hogy túl nagy szerepet tulajdonítsanak a magánéletének. „Az, hogy házasságtörő, már se nem oszt, se nem szoroz” – nyilatkozta a hvg.hu-nak Marián.

Az MC négy éve megvizsgálta, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyek az egyéni képviselőjelöltek kiválasztásánál fontosnak tekintünk. A válaszadók 0-tól 100-ig osztályozhatták a jellemzőket. A vizsgálat szerint a válaszadók a megvesztegethetetlenséget (95 pont), a szavahihetőséget (95), a hozzáértést (94) és hazaszeretetet (94) tartották a legfontosabbnak. Másodlagosnak bizonyult, de még sok pontot kapott a beszédkészség és a szónoki képesség (82), a kötődés a választókerülethez (81) és a magas iskolai végzettség (80). Csak a harmadlagos jellempreferenciák közé került a rendezett magánélet (69). Érdekesség, hogy 2002 januárjában a választók leginkább a vallásosságról gondolták azt, hogy nem szükséges a jelöltjüknek (34).

Hammer Ferenc médiaszociológus szerint ma nem is igazán lehet tudni, hogy az emberek mit várnak el a politikustól. „A vicc az, hogy az emberek egyszerre több, egymással össze nem egyeztethető dolgot szeretnének tőle: jelenítsen meg vezetői tekintélyt, de legyen olyan közvetlen, mint egy taxisofőr; beszéljen szépen, de mégse legyen nyomasztóan tanáros.” Hammer úgy gondolja, hogy a politikai preferenciák már a skandalumok megítélésben is döntőek: a párthívő roppantul nehezen fog felháborodni pártvezére viselt dolgain, nála jóval magasabb az ingerküszöb.

Forrás: Medián, 2005. március

Egy másik közvélemény-kutató cég, a Medián tavaly márciusi, eddig még nem publikált adatai szerint a választókat jóval kevésbé izgatja a politikusok házastársai hűtlensége, mint homoszexualitása vagy drogfogyasztása. 

A fenti adatokból is látszik, hogy felettébb nagy kockázatot vállal az a magyar politikus, aki beismeri drogfogyasztását vagy eltérő szexuális preferenciáját. Előbbire nem volt még példa, utóbbira is csak egy egykori képviselő, ma parlamenten kívüli szabaddemokrata politikus, Ungár Klára merészkedett.

Európában sincsenek biztos receptek: míg a homoszexualitást jól toleráló német közvélemény elé kimert állni Klaus Wowereit berlini polgármester, addig Ole Von Beust hamburgi polgármester mereven elzárkózott magánéletének kiteregetésétől, miután egykori alpolgármestere a sajtónak kitálalt a városvezető állítólagos meleg kapcsolatáról.

Majtényi még adatvédelmi biztosként fogalmazta meg azt a szerinte követendő elvet, hogy "a politikusnak ne a hálószobafala legyen üvegből, hanem a zsebe". Noha esete válogatja, de általánosságban elmondható, hogy ezekben az ügyekben a jó ízlés és a jog együtt jár. A közszereplőnek természetesen el kell viselnie, hogy az ő magánélete szűkebb körű, mint választóié, de neki is van privát élete, amely az európai gyakorlat szerint csak akkor válik "érdekessé" és így nyilvánossá, ha az a politikus tevékenységével összefügg. Tehát általában nem tartozik a közre, ha valaki meleg, de ha az érintett részt vállal pártja homofób kampányában, akkor már igen. A tekintélyes jogász egyébként is óv a politikus és a párt azonosításával: csak azért mert egy párt szólamaival ellentétes képviselőjének életmódja, attól az még nem válik a köz számára megismerhetővé.

Frank Róbert, a Színes Bulvár Lap felelős szerkesztője biztosította a hvg.hu-t, hogy náluk „hosszas mérlegelés előzi meg, hogy egy politikus magánéleti ügye megjelenjen a lapjukban. A politikus magánélete az a magánélete. Kivételt az képezhet, ha a magánélet kihat a politikusi tevékenységre is, főleg, ha közpénzt érint. Ha olyan információkat tudunk közölni az olvasókkal, amilyek ilyen módon érintik őt, azt megtesszük.”

Noha nyugaton a bulvár (tabloid) lapoknál elterjedt szokás, hogy a szennyest kiteregetők markát szép summa üti, Frank szerint ők soha, semmilyen sztoriért sem fizetnek.

A Színes Bulvár Lap szerkesztője nem számít arra, hogy akár a választási kampányban, akár később előtérbe kerülnek a magánéleti botrányok. Úgy véli, a magyar olvasóközeg más, „mivel szemérmesebb saját magánéletében, rosszul fogadja az ilyen jellegű magánéleti vájkálásokat is.”

A legtöbb a hvg.hu által megkérdezett szakértő erről éppen ellenkezőképpen vélekedik. Majtényi László szerinte még közel sem értük el a politikusi intimszféra taglalásának szélsőértékét: "határ a csillagos ég". Noha nyilvánvalóan törvénysértő közlések jelennek meg közéleti szereplők bizalmas kapcsolatairól, aligha képzelhető el, hogy ezek miatt a személyiségi jogaikban sértettek a bíróságon akarnának elégtételt venni az ezeket terjesztőkön. Az elhúzódó peres eljárás ugyanis nemhogy csökkentené, hanem tetézi a bajt, mert megsokszorozza és életben tartja a vádakat.

A politika és a nyilvánosság bulvárosodása egyelőre megállíthatatlan folyamat, de mégiscsak jobb egy szabad országban élni, ahol a rossz a sajtó, mint fordítva, ráadásul - ha akadt is felvilágosodott cenzor - olyat se látott a világ, hogy a cenzúra hasznára vált volna a sajtónak - summáz Majtényi László.

Marián Béla szerint nem valamiféle szemérmes elutasítás miatt nem voltak eddig „öv alatti botrányok”, hanem mert a politikusok félnek a bumeránghatástól, hogy a riválisra irányuló vádak visszacsaphatnak, vagy megindulhat a mártírképződés.

A maszkulin (férfias) értékekre adó társadalmakban akár még jól is sülhet el, ha az őszülő halántékú politikusról kiderül, intenzív és színes a nemi élete. Papandreu görögországi újraválasztásában állítólag fontos szerepet játszott, hogy szeretőt tartott. Ez akár még Kovács Lászlónál is bekövetkezhet, bár ő tulajdonképpen már nem is része a magyar közéletnek. Talán ez is magyarázza, hogy a Fidesz egyelőre nem repült rá a témára. Egyedül Répássy Róbert vélte úgy, hogy Kovács „súlyosan rontja Magyarország nemzetközi megítélését”.

Hammer Ferenc médiaszociológus ugyan biztosan nem tudja, de úgy sejti: eddig azért hagyták ki az esélyt a pártok, hogy „ilyesmikkel szórakoztassák a választóikat, mert itt is mindenkinek vaj lehet a fején. Ha megvizsgáljuk, hogy a sutyiban milyen ügyekben van összpárti konszenzus (kampányfinanszírozás, meg a fizetések felemelése), akkor persze nem kell csodálkozni. Ennek megfelelően minden politikusnak van három jó sztorija – az ellenfélről.”

Tévhitnek tartja, hogy a magyar politikai kultúra megmásíthatatlan jellemzője lenne, hogy a riválisok „tiszteletben tartják a másiknak az akármijét, ez nem jön össze. Nem fog ez így maradni: sokkal inkább belekerül majd a politikai küzdelmek eszköztárába, hogy ilyesmikkel járatják le a másikat” – fest sötét képet Hammer.

Lányi Gusztáv is elkerülhetetlennek tartja a magánélet bevonását a politikai küzdelembe. Szerinte a tömegdemokráciák egy ember=egy szavazat elve szükségszerűen drágítja és butítja a politikai kampányokat. A politikus sohasem lehet elég biztos abban, hogy a bonyolultabb üzeneteket a választó képes megérteni, „így a kampány kötelezően a zsigerekre összpontosít”. Az ideológiai és osztálypártok eltűnése, illetve az, hogy a pártok politikai programcsomagjai egyre inkább hasonlítanak egymásra, odavezetnek, hogy elsősorban a politikusoknak kell megkülönböztetniük magukat másoktól. Bizonyítaniuk kell, hogy erkölcsösebbek, szavahihetőbbek, derekabbak a másiknál, vagy ha az nem megy, hogy a másik hazudós, megbízhatatlan és erkölcstelen.

ZÁDORI ZSOLT - KIRICSI GÁBOR