© Stiller Ákos

Bár az általános iskola befejezése után a roma gyerekek közül a legtöbben megkezdik középfokú tanulmányaikat, a legtöbben a parkolópályának számító szakiskolákba és speciális szakiskolákba kerülnek, nem pedig az érettségit adó középiskolákba, gimnáziumokba és szakközépiskolákba. Utóbbiakba a romáknak csak egyötödét iskolázzák be, míg a többségi korosztályban kétharmad feletti az arány. Óriási gondot jelent még a cigány tizenévesek tömeges lemorzsolódása – mondta Liskó Ilona oktatáskutató a Közép-európai Egyetemen (CEU) tartott műhelybeszélgetésen. A beiratkozottak közül minden harmadik már az első nap se megy be iskolájába. A lemorzsolódást családi és iskolai tényezők egyaránt magyarázzák. A gyerekek pályaválasztását a kényszerek irányítják; bár az utóbbi időben javult, még mindig gyenge a cigány családokban a tanulás presztízse; kevés a környezetben a pozitív továbbtanulási minta; a szegénység, illetve a korai felnőtté válás pedig tovább nehezíti a cigány fiatalok dolgát. Ráadásul a középfokú intézmény képtelen az általános iskolából hozott hátrányok mérséklésére, magasabb tanulási és magatartási követelményeket támaszt, gyakorlatilag alig van személyes törődés, nincsenek a nehezen haladókat segítő pedagógiai eljárások, a cigány tinédzsereket pedig sokszor  előítéletes környezet fogadja, nem elsősorban a tanárok, hanem a gyerekek részéről.

A kutató arra is figyelmeztetett, hogy nemcsak az általános iskolákban, hanem a középfokú oktatásban is jelen van a szegregáció. Azokban az intézményekben például, amelyekben sok a roma tanuló, hetven százalék felett van a hátrányos helyzetűek aránya.

Liskó eredményként könyvelte el, hogy az általános iskolákból tovább nem tanulók aránya az utóbbi tíz évben a hatodára csökkent, és most már nem éri el a tíz százalékot. De ezzel együtt sem sikerült az oktatási hátrányokat mérsékelni, maradt a szakadék, mert a többségi lakosság képzési szintje is megugrott, és a munkaadók által megkövetelté is megemelkedett. Ezt maguk a romák is érzékelik, mint kiderült: a szakiskolákban végzettek egyharmada később leérettségizett. Éppen ezért a kutató kulcskérdésnek tekinti, hogy sikerül-e jelentősen növelni az érettségiző cigány gyerekek arányát.

A jelenlegi finanszírozási rendszer mellett az önkormányzati iskolákra aligha számíthatunk a hátrányok felszámolásánál – állította Derdák Tibor, az alapítványi fenntartású Dr. Ámbédkar Gimnázium és Szakképző Iskola igazgatója. Elgondolkodtatónak tartja, hogy az állam által az egyházaknak biztosított kiegészítő normatívák versenyelőnybe hozzák az egyházi fenntartású intézményeket. Havas Gábor szociológus szerint a kisegyházak ebben komoly lehetőséget látnak, ami sok esetben hasznos a cigány közösségeknek is, de előfordul, hogy ezek az iskolák a maguk sajátságos pedagógiájukkal és ideológiájukkal a jelenlegi viszonyokba való beletörődést sugallják.

A felszólalók mindegyike elégedetlen volt az állami oktatáspolitika teljesítményével. Strukturális, szemléleti, bürokratikus problémák egyaránt felvetődtek. Újlaky András, a cigány tanulókat elkülönítő iskolákat és önkormányzatokat perelő Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány képviselője szerint nem kell az államra várni, már most is megvan a lehetőség arra, hogy a szegény és a cigány gyerekek esélyeit növelő iskolák alakuljanak. „A briteknek és az amerikaiaknak ezért küzdeniük kellett, de a laza magyar tanügyi szabályozás mellett pofonegyszerű oktatási intézményeket gründolni” – vélte az emberi jogi aktivista. Többen viszont felvetették, hogy a civil társadalom hiánya megnehezíti az efféle „charteriskolák” működését. Sőt, felhívták a figyelmet arra is, hogy a jelenleg magyarországi gyakorlat inkább az oktatási elkülönülést szolgálja, és példaként hozták fel a cigány gyerekek kiszorítására életre hívott jászladányi „alapítványi” iskolát.

Orsós János szerint – aki a borsodi, gyakorlatilag analfabéta fiatalokat oktató Ámbédkar-iskola alapítványának vezetője – nem kellene ott is szegregációtól rettegni, ahol a cigány fiatalok valóban esélyt kapnak. Az ő sajókazai iskolájukba olyan cigány fiatalok kerültek be, akiket az állami-önkormányzati iskolák kivetettek magukból, s tanulóiknak nincs más lehetőségük, csak az „elkülönített oktatás”. Ehhez képest az oktatási hatóság megbüntette őket négyszázezer forintra, mondván, iskolájuk szegregál.

Zolnay János szociológus szerint az esélyegyenlőség megteremtése eminensen állami feladat, de a civil kezdeményezéseket, modellkísérleteket addig biztosan támogatni kell, amíg az állam képtelen feladata ellátására. Ehhez képest, mint kiderült, a normál iskolai oktatáshoz kapcsolódó, kortárs és szaktanári segítséget adó délutáni tanodai programok nem kapnak tervezhető állami támogatást. Orsós beszámolt arról, hogy a kormány négy év alatt kétszer hirdetett meg tanodai pályázatot, de még ma is vannak olyan intézmények, amelyek nem kaptak egy fillért sem az odaítélt összegből. A tanodai program kifulladt, és csak azok az oktatási innovációk nem csődöltek be, amelyek több lábon állnak. Orsós nagyon veszélyesnek tartja, ha a cigány oktatási programokat uniós pénzből, a Nemzeti Fejlesztési Tervből (NFT II.) finanszírozzák. „Ha elfogy az európai pénz, vége mindennek” – mondta.

De akkor sincs minden rendjén, amikor még tart a pénz. Ezt már Heindl Péter oktatáskutató mondta, aki maga is az egyik baranyai tanodát igazgatta nyolc évig. Szerinte a mai magyarországi uniós bürokrácia döbbenetesen rossz, senkit nem lehet megtalálni, a döntések állandó késésben vannak, tehát az európai támogatás egyáltalán nem hasznosul a közoktatásban. Heindl előadásában a szegény és cigány gyerekek tehetséggondozásáról beszélt. A 2000-ben indított Arany János Tehetséggondozó Program elejétől fogva nem a hátrányokkal küzdők esélyteremtését szolgálta, hanem a vidéki középosztály gyerekeinek adott lehetőséget. Ezen próbáltak később változtatni, egyebek mellett azzal, hogy kollégiumi rendszert hoztak létre, amelybe csak halmozottan hátrányos helyzetűek járhatnak. Elvben. Ehhez képest egy friss kutatás megállapította, hogy a gyerekeknek legalább a fele nem ilyen.