„Bármilyen típusú és fokú is a demokrácia, egyetlen nyomorult technikai részleten múlik egészsége: a választási rendszeren. Minden más másodlagos. Ha megfelelő, ha a valósághoz igazodik a választási rendszer, minden rendben van; ha nem, minden rosszul megy, még ha minden más tökéletesen működik is” – írta José Ortega y Gasset spanyol filozófus A tömegek lázadása c. alapművében. A XX. századi válságfilozófia klasszikusának megállapítását érdemes megszívlelni, mielőtt hentesbárddal és szekercével esnénk neki a magyar választási rendszer átalakításának.

A szavazásokhoz közeledve újra és újra előkerül a parlament létszámának, illetve a magyar választási rendszer átalakításának kérdése. E probléma szinte egyidős a harmadik köztársasággal, mindamellett a közönséget eddig hidegen hagyta. Ennek több oka is lehet. A pártok javaslatainak többsége nyilvánvalóan propagandacélokat szolgált. Ilyenek például az olyanok, amelyek egyedül a képviselői létszám drasztikus csökkentését tartják fontosnak. A komolyabbnak látszó elszánások esetében pedig az álláspontok voltak oly távoliak, hogy eleve reménytelennek látszott a szükséges kétharmados többség. A politikai közírók és szakértők a létszámcsökkentéssel kapcsolatos ötletelésben leginkább az időről-időre előkerülő gumicsontok egyikét látták, s ennek rágásában, némi joggal, nem kívántak részt venni.

Az Alkotmánybíróságnak (AB) az egyéni képviselői körzetek átrajzolását előíró határozata azonban új helyzetet teremtett, mivel ez azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de módosítani kell a választási törvényt; ráadásul a ferencvárosi időközi választások során tapasztalt visszásságok a közvélemény számára is világossá tehették, hogy jelen formájában a választási törvény nemigen tartható fönn. Reális a veszély, hogy a parlamenti választások során számos körzetben lesznek a IX. kerületihez hasonló botrányok, s emiatt, bár az Országos Választási Bizottság (OVB) vagy a bíróságok határozatai megadják majd a parlament legitimációját, a választások tisztaságába és egyáltalán az értelmébe vetett maradék bizalom is elpárolog.

Örvendetesnek tartom, hogy ezúttal nem csupán a pártok elképzeléseiről, hanem – a HVG és a Medián jóvoltából – egy átgondolt és részletes „civil” javaslatról is vitázhatunk. Ez két szempontból is reménykeltő. Egyfelől bizonyítja, hogy a választási reform kidolgozása, alapelveinek rögzítése nem a pártok privilégiuma. Másfelől, éppen konzisztenciája és koherenciája miatt, elindítója lehet a régóta esedékes szakmai–közéleti vitának. Ennek eddig jele sem volt. Azért a hurráoptimizmusra most sincs ok. A Méltányosság Politikaelemző Központ és a Political Capital támogató közleményein kívül, tudomásom szerint, semmilyen érdemleges észrevétel nem jelent meg a HVG és a Medián tervezetével kapcsolatban vagy annak apropóján. [Azért születtek mások is. Lásd itt! - A szerk.]

1. ábra

A HVG-Medián reformjának lényege (lásd részletesen Karácsony Gergely: Kicsitmondás? HVG, 2009. március 10-i szám) röviden összefoglalható: az aránytalanul nagy egyéni választókerületek szétbontásával és az aránytalanul kis választókerületek összevonásával az eddigi 176 helyett 171, többé-kevésbé arányos választókerületet kellene kialakítani; 58 helyett 148 fős országos lista lenne, ugyanakkor megszűnnének a megyei listák. Így, összességében, az országgyűlés létszáma a jelenlegi 386-ról 319-re csökkenne.

Az egyéni választókörzetek átszabása, mint tudjuk, az AB által előírt, sokáig nem odázható föladat, s igaz, hogy az nem is túl bonyolult dolog. A BMGE térinformatikusai által kidolgozott rendszerrel, mint a tanulmányban is olvasható, valóban „bárki rajzolhat választókerületeket az interneten”. Az a megállapítás azonban félrevezető, hogy „2006-ban például egyáltalán nem befolyásolta volna listás mandátumaik számát [ti. a pártokéit], ha földrajzilag arányosították volna a listás képviselői helyeket”. A kijelentés azt sugallja, hogy ennek révén kezünkben egy objektív eszköz, ami egyértelműen és „pártsemlegesen” adja meg a körzethatárokat. Ezzel szemben Varga Dániel matematikus, a rendszer egyik alkotója szerint „a választókerületek beosztásait nagyon sokféleképpen alakíthatjuk át, és a határvonalak változtatása sok esetben előnyösebb vagy épp hátrányosabb lehet a politikai élet különböző szereplői, a pártok, politikai tömbök számára”. A vidéki körzetek manipulálhatósága olyan mértékű, hogy a 2006-os választások szavazóköri eredményeinek adatai alapján a második fordulóra maradt 146 körzetben összességében 79–67 arányú baloldali, illetve 110–36 arányú jobboldali győzelem is elérhető (lásd erről Bodoky Tamás: Pártos térképészek manipulálhatják a választásokat. Index, 2008. április 21.). Mindazonáltal a HVG és a Medián tervezete ebben kérdésben igen szellemes megoldást kínál, s nagyon helyesen a lehető legkisebb átalakításra törekszik.

A további módosítások, azaz az országos lista bővítése, a megyei listák megszüntetése, s ily módon a nettó 67 fős csökkentés indokául a szerző több érvet hoz föl. Egyfelől, mint írja, „a parlamenti létszám csökkentésére szükség van, főleg mivel e nélkül aligha fogadna el reformot a közvélemény”. Másfelől, mivel a megyei listák tovább torzítják a szavazati arányokat, ennek kiiktatása, illetve a megnövelt országos lista révén „arányosabban lehetne elosztani a mandátumokat a pártok között”, ráadásul az új szisztéma egyszerűbb, a választók számára átláthatóbb, érthetőbb lenne. A harmadik érv az, hogy az országgyűlési képviselők száma kiugróan magas, noha a szerző hangsúlyozza, hogy ez „talán a legkevésbé fontos jellemzője egy választási rendszernek”. Vegyük sorra az indokokat!

Az igazat megvallva az első érv, nem túl nyomós. A parlamenti létszám csökkentése valóban szimbolikus lépés lehetne, jelezve, hogy politikusaink hajlandók maguk is résztvenni az elvárt megszorításokban, ám a 67 fős (17 százalékos) csökkentést a közvélemény túlságosan is szimbolikusnak tekintené, az is lehet, hogy inkább hergelné. Hiszen az új választási rendszer, amúgy helyesen, csupán a következő választás után lépne hatályba.

A második érvet, miszerint az új rendszer arányosabb lenne a réginél, maga a javaslat készítője cáfolja, hiszen kifejezetten hangsúlyozza, hogy az új rendszer „nem változtatja meg a pártok közötti erőviszonyokat”; s valóban, a mellékelt számítások szerint a tényleges és a hipotetikus mandátumarányok között általában tized százalékos, de legfeljebb 1-2 százalékos az eltérés. Ráadásul, amint arra a szerző is rámutat, „a szavazók is kitanulták a rendszer működését”, hiszen „egyre kevésbé adják a szavazatukat a választási rendszer által eleve sújtott kis pártokra”. Mindez, paradox módon, azt eredményezi, hogy alapvetően aránytalan választási rendszerünk végeredményében egyre arányosabbá vált. Jól mutatja ezt a listán kapott szavazatok aránya és a mandátumarányok közötti maximális eltérés. Ez az érték 1990-ben 21,26 százaléknyi (MDF +17,75; Fidesz –3,51), 1994-ben 23,34 (MSZP +21,15; FKgP –2,19), 1998-ban 15,36 (Fidesz +12,74; MIÉP –2,62), 2002-ben 8,06 (Fidesz-MDF +7,67; SzDSz –0,39), 2006-ban pedig 8,21 (MSZP +6,01; MDF –2,20) volt.

Mindez azzal jár, hogy a legkevésbé fontos érv a legerősebb, azaz, hogy a magyar parlament létszáma nemzetközi összehasonlításban is kiugróan magas. A tanulmány ezt egy egész oldalas keretes részben magyarázza, s a mellékelt táblázat tanúsága szerint a magyar parlamentben, példátlan módon, lényegében kétszer annyi képviselő (+92,6 százalék) foglal helyet, mint az a „köbgyökszabályból” adódna (azaz, hogy parlament ideális létszáma nagyjából legyen egyenlő a választók számának köbgyökével). Ez valóban olyan anomália, ami önmagában is indokolná a csekélynek látszó 67 fős csökkentést. A tanulmány ugyan említést tesz az összehasonlítás elméleti nehézségeiről, ám a táblázatos összehasonlításban figyelmen kívül hagyja az eltérő (vegyes, arányos többségi) választási rendszerekből, illetve az egy-, illetve a kétkamarás berendezkedésből szükségszerűen adódó eltéréseket. Nemigen spórolhatjuk meg, hogy e kérdést részleteiben ne vizsgáljuk meg.

2. ábra

A számításokhoz az eredeti tanulmányban közölt adatokat használjuk. Minta az alábbi ábra mutatja, a „köbgyökszabály” csak nagy jóindulattal írja le a választók száma és a parlament létszáma közötti összefüggést, valójában az „ideális értékek” ennél nagyobbak. Emellett igen jól látszik az, hogy India a maga 671,5 millió választójával nagyon kilóg a sorból, hiszen a következő legnépesebb ország, Japán is alig több mint 100 millió választóval rendelkezik, azaz India szerepeltetése igencsak torzítja az összehasonlítást. Indokolt tehát Indiát a további megfontolásokból kihagyni. A maradék 45 ország adatai alapján adódó képlet szerint Magyarországon az „ideális” parlamenti létszám 219 fő lenne, az eltérés pedig 76 százalékos (az ábrán Magyarországot a piros, Indiát a lila rombusz jelzi). Ez még mindig magas, sőt a legmagasabb érték, de távol áll a lélektani „kétszer annyitól” (lásd még 1. táblázat, kattinson).

Tovább finomíthatunk a képen, ha a magyar parlament létszámát a hasonló berendezkedésű (tehát egykamarás) és választási rendszerű (azaz vegyes szisztémát alkalmazó) országok törvényhozásaival hasonlítjuk össze. Némiképp meglepő módon, az egy- és a kétkamarás berendezkedésű parlamentek alsóházainak átlagos létszámai között viszonylag csekély eltérés tapasztalható, az azonban megfigyelhető, hogy a népesebb (kb. 50 millió főnél több regisztrált választóval rendelkező) országokban az utóbbi megoldás válik egyeduralkodóvá. A releváns (tehát 50 milliónál kevesebb választóval rendelkező) országok esetében az egykamarás berendezkedés általában fajlagosan nagyobb létszámú parlamenttel jár együtt. Ebben a körben a magyar Országgyűlés „ideális” létszáma 228 fő lenne, s az eltérés 69 százaléknak adódna. Ez, bár még mindig a legmagasabb a vizsgált országok körében, lényegesen kisebb a 90 százalékot meghaladó különbségnél (lásd 2. táblázat, kattintson).

Az arányos és vegyes választási rendszer, meglepő módon, szintén kis mértékben befolyásolja a parlamentek létszámát. A 45–50 millió választó esetében itt is változást tapasztalunk, hiszen a népesebb országokban csupán vegyes szisztémával találkozunk. Ezt leszámítva semmilyen trend nem figyelhető meg. Úgy tűnik, hogy az arányos és a vegyes rendszer könnyen átváltható, amint ez az utóbbi évtizedben több ország esetében valóban megtörtént: Olaszország és Románia az arányos rendszerről vegyesre tért át, míg Ukrajnában a korábbi vegyes rendszert arányosra cserélték (a HVG-ben közölt táblázatban még a korábbi állapot van föltüntetve), miközben a parlamenti létszám mindhárom esetben változatlan maradt. A többségi parlamentek esetében egyenes arányosság figyelhető meg, bár a kis mintaszám miatt ezt fenntartással kell kezelnünk. Érdekes módon a magyar parlament „ideális” létszáma ebben az esetben is pontosan 228-nak adódna (lásd 3. táblázat, kattintson).

A tervezet, mint láttuk, ötletesen oldja meg az Alkotmánybíróság kötelezően előírt föladványát, az egyéni választókerületek arányosításának kérdését. A HVG–Medián javaslata azonban ennél továbbmegy, s egy létszámcsökkentéssel egybekötött arányosabb rendszert céloz meg, olyat, amit a pártok is elfogadhatnak. Ezek a lehetséges (értsd: a pártok által is támogatható) változtatások emiatt nem érintik a választási rendszer lényegét.

Ennek következtében a kitűzött célok csak felemásan valósulhatnak meg. A rendszer kétségkívül átláthatóbb válik, az eredmények talán jobban prognosztizálhatók, ám az elfogadhatóság érdekében arra kellett törekedni, hogy a jelenleg érvényes választási szisztéma révén kialakult arányok ne változzanak meg. E két cél nyilvánvalóan ellentmondásban van egymással, együtt aligha valósítható meg. Valóban, a javasolt eljárás ebben a vonatkozásban nem jelent lényegi változást.

3. ábra

A javaslat a „legkevésbé fontos” kérdésben, a parlamenti létszám csökkentésében jelentene „áttörést”. A 319 fős parlament persze, mint az hangsúlyozzák, a magyar ígéretlicit fényében csekély csökkentésnek tűnhet, ám egyáltalán nem elhanyagolható. A magyarhoz hasonló vegyes választási rendszerű, valamint egykamarás törvényhozású országok adatai alapján az „ideális”, számított parlamentben 228 fő ülne, vagyis az eltérés a jelenlegi 69 százalékról 40-re mérséklődne.

A javaslat nem lép túl a jelenlegi paradigmán, hiányosságai jórészt ennek köszönhetők, ám ennek keretei között a lehető legmesszebb megy el. Ez érthető volt, hiszen a választási törvény módosításához elengedhetetlenül szükséges mindkét nagy párt támogatása, s mindeddig úgy tűnt, hogy mind a Fidesz, mind az MSZP csupán a vegyes választási rendszer valamilyen módosításában érdekelt, az arányosabb mandátumeloszlást eredményező szisztémáról hallani sem akartak. Nemrég azonban a szocialisták egy arányos választási rendszerről szóló törvénytervezetet nyújtottak be. Ez új helyzetet teremtett, mert a választási rendszerről szóló vita kereteit kitágultak: immár nem csak a szükséges és lehetséges, de a kívánatos változtatásokról is érdemes polemizálni.

Rózsa Péter György
egyetemi docens
a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője