A Szociális segélyezés – kártyával vagy anélkül? címmel meghirdetett előadáson Szalai Júlia szociológus bevezetőjében az 1993-ban megalkotott szociális törvényről, a segélyezés gyakorlatával kapcsolatban felmerülő kérdésekről beszélt, és azt - a meghívottak által is körüljárt - kérdést vetette fel, hogy meddig terjed a segélyezettek szabadsága a kapott pénz kezelésében. Szabható-e ennek határ, illetve milyen pontokon ütközhet egy-egy elképzelés az Alkotmánnyal. A szociális újraelosztás aktuális kérdéseivel foglalkozó műhelybeszélgetésen a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom és a Roma Kutatási Hálózat szervezésében próbáltak meghívottak válaszokat találni többek között a segélyezés problémáival kapcsolatban felmerülő kérdésekre. A beszélgetés egyik aporpóját a monoki-modellként elhíresült rendszer adta: Monokon ugyanis készpénz kártyára kapják a jogosultak a segélyt, s azt csak meghatározott dolgokra költhetik, vagyis élelmiszert igen, alkoholt nem vehetnek belőle - elvileg.

Az alapprobléma az, hogy a segélyt az érintettek az arra szánt célra használják-e fel – kezdte beszédét Herczog László szociális és munkaügyi minisztere első megszólalóként. A tárcavezető ugyanakkor azt is hozzátette – utalva a monoki polgármester gyakorlatára, hogy - egyes juttatások esetében törvény határozza meg, hogy azt pénzben kell adni, ezt nem írhatja felül egy helyi rendelet, s nem váltható át természetbeni juttatásra. „Annak meghatározása is veszélyeket rejt, ha megpróbáljuk meghatározni például azokat a kritériumokat, amik alapján számon kérhető a segélyezett, ez magában hordozza a hatalommal való visszaélés lehetőségét, ezeknek az önkényes meghatározását” - fogalmazott. Az is egy opcióként merült fel, hogy országos program legyen a szociális kártya, de az érintetteknek csak töredékére igaz, hogy nem rendeltetésszerűen használja fel a segélyt, a kevesek miatt viszont miért büntetni a többséget? – tette fel a költőinek tűnő kérdést. A bevezetés elleni érvként hangsúlyozta azt is, hogy a kártya másodlagos piaca is kialakulhat, a vevők és eladók külön alkui a feketézésnek adhatnak teret.

Lehet jól és lehet rosszul is használni – ezt már Bokros Lajos mondta. Kifogások, kritikák minden szociálpolitikai eszköz esetében felmerülhetnek, igazából az a kérdés, hogy melyik ujjunkba harapjunk – mondta a politikus. Nemzetközi példaként Brazíliát említette, ahol a gyerekek rendszeres iskolalátogatása és orvosi kontrollja esetén kapnak támogatást a családok, s ha megszegik ezeket az előírásokat, akkor annak súlyos következményei vannak. „Egy ilyen rendszerben látható, hogy egy támogatási formának milyen közvetlen hatása van a következő generációra, amelynek az élete, életminősége változhat” - mondta. Az MDF miniszterelnök-jelöltje kitért arra is: a segélyezésről döntő önkormányzati rendszernek is hatékonyabban kellene működni. A politikus szerint az egyes kis önkormányzatokban, a szerény jövedelemtermelő képességű területeken "összejátszás" tapasztalható az önkormányzatok és a településen élők között "az állami fejőstehén megcsapolása érdekében". Mint mondta, látható a szociális segélyezés, az egészségügy, az oktatás területén, hogy a rossz minőségű helyi szolgáltatások fennmaradnak, és csak arra keresik a megoldást, hogyan tudnának több pénzt szerezni az államtól a fenntartásra, miközben a helyi adók szerepe minimális.

Pánczél Márta, az Egyenlő Bánásmód Hatóság munkatársa azt mondta: egy ilyen kártya-rendszer arra utal, hogy vannak érdemesek, kevésbé érdemesek és érdemtelenek, s így hozzájárul a sztereotípiák fenntartásához, erősödéséhez. Annak az észrevételének is hangott adott, hogy a szociális szférával foglalkozó politikusok többsége az elmúlt évtizedben kiszorult a döntéshozó pozíciókból.

Más szemszögből közelítette meg a kérdést Köllő János közgazdász. „A segélyezett férfiak több mint 63 százalékának családjában nincs tanköteles korú gyerek, míg a korai nyugdíjazást igénybe vevők családjaiban jóval nagyobb arányban vannak kiskorúak, mégsem gondolkodunk azon, hogy nyugdíjas-kártyát vezessünk be” – magyarázta. A szakember arra is kitért, hogy sokan kiszorultak a munkaerőpiacról, egy részük nem is regisztrált munkanélküli pedig fontos lenne a segítésük, támogatásuk lehetővé téve visszavezetésüket a munkaerőpiacra. A munkaügyi segítőszolgálatoknak sokkal több rászorulóhoz kellene eljutni, szorosabb kapcsolatot ápolva velük – hangsúlyozta.

Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója arra tért ki a beszélgetésben, hogy a társadalmi javak újraelosztásában a szociális segélyezés nagyon kis szelet, s ehhez képest aránytalanul nagy figyelmet kap. A „függőségi kultúra” a magyar társadalom egészére igaz: a „járulékvadászokon” túl a társadalom egyéb rétegei – az értelmiséggel és a gazdasági érdekcsoportokkal együtt – arra törekszik, hogy minél több állami pénzhez jusson – fogalmazott. Azt mondta: komplex módon kellene kezelni a problémát, transzparens jóléti viszonyrendszereket kellene létrehozni, kevesebb adókedvezményt adni, s fejleszteni a pénzügyi kultúrát. A másodlagos piaccal kapcsolatban azt mondta: nem feltétlenül annak kialakulásával van baj, sokkal inkább azt kell mérlegelni, hogy például a kártya bevezetése és az ehhez kapcsolódó folyamatok kialakulása így több kárt okoz-e, mint amennyi hasznot hajt, avagy fordítva.