A magyar egyetem ügye vesztésre áll: a forráskivonás és a hetvenes évek zárt világát idéző szemlélet térnyerése nyomán a felsőoktatás a nemzeti küldetését teljesíteni nem képes, a fejlett világtól és a régiós versenytársaktól is leszakadó, provinciális intézménnyé válhat – elemzi a kialakult helyzetet Fábri György, az ELTE habilitált docense.
A 2010 nyarán megindult felsőoktatási törvényalkotás az első nekibuzdulások alapján gyors eredményeket ígért. A széles körű ellenszenvet kivívott korábbi szocialista–szabaddemokrata felsőoktatás-politika időszaka utáni szakmai reményekhez képest kissé egyenetlennek tűnt ugyan az első koncepciók megfogalmazása, azonban mindez még értelmezhető volt a felsőoktatási viták erőterében. 2011 tavaszára azonban korábban ismeretlen mélységű és következményű kritikák gyengítették meg a felsőoktatás társadalmi pozícióit. Alig volna helyrehozható, ha a közgondolkodásban rögzülnének ezek a felsőoktatásról és a tudományról terjesztett, méltánytalan vélemények. Az egyetem polgárságának ezért az a dolga, hogy visszavezesse a felsőoktatási közbeszédet a tények világába, bemutassa a valós adatokat és összefüggéseket a legveszélyesebb félreértések és tévhitek, rágalmazások cáfolataként, támogassa a szakpolitikát az ellenérdekű államigazgatási és gazdasági csoportokkal szemben. Az egyetemi elit felelőssége ebben a helyzetben, hogy képviselje az értékelvű magyar tudományos-egyetemi hagyományokat, a nemzetközi látóteret, a társadalom és gazdaság tudásközpontú jövőképét. Ebben konszenzus volt azóta, hogy 1920 után a konzervatív jobboldal Klebersberg Kunó és Hóman Bálint kultúrminiszterek vezetésével a tudásérték erősítésére, vagyis a mind magasabban képzett polgárokra alapozta a nemzetstratégiát, akik a gazdaság és társadalom innovátorai, a nemzeti kultúra fogyasztói. Most az fenyeget, hogy e helyett az olcsó munkaerő igézetében lecsúszó pályára kerülünk. Jelen írás azokat a téves vagy félrevezető állításokat veszi sorra, amelyekre a felsőoktatásra káros törekvések hivatkoznak.
A munkaerő-piaci mítosz
A munkaerő-piaci mítosznak alárendelt felsőoktatás nem hatékony, gazdaságpolitikai tévút. A leggyakoribb kritikák akörül forognak, hogy a felsőfokú képzés állítólagosan nem felel meg a munkaerőpiac igényeinek, sem tartalmában, sem szakmai szerkezetében. Ezt a valóságos munkaerőpiac másképpen tudja: a diplomások álláskeresési ideje a gazdasági válság időszakában is csak néhány hónap, magyarországi foglalkoztatottságuk és bérelőnyük pedig változatlanul kiemelkedő.
S vajon melyik munkaerő-piaci szempontot kellene érvényesíteni? Az alacsony hozzáadott értéket tartalmazó vállalkozásokét, a multinacionális high-tech cégekét, vagy a társadalmi-gazdasági innovációkat hordozó kisvállalkozásokét? És valóban tudja-e ma egy magyar vállalkozó, illetve gazdasági döntéshozó öt-hét évre előre (hiszen a felsőoktatási átfutási idő legalább ennyi), hogy milyen számban milyen végzettségű diplomásra lesz szüksége? A szocialista tervgazdaságok kényszerképzete volt, hogy közvetlenül megfeleltethető a képzettség és a munkaerő-piaci pálya. A versenyképes vállalkozások és nemzetgazdaságok éppen arról ismerszenek meg, hogy tág teret adnak a megszerzett tudás továbbfejlesztésének, újszerű alkalmazásának. A megalapozott szakmai ismeretek rugalmas és kreatív alkalmazása, képesség az újdonságok elsajátítására, morális tartás és elhivatottság, felelősségvállalás, csapatmunka – ezeket várja el ma minden vállalkozás és intézmény.
A távlatos gazdasági-társadalmi célok.
A távlatos gazdasági-társadalmi célok és az ismeretszerzési igények között dinamikus egyensúly működik, nem pedig közvetlen megrendelés. A képzési szerkezet állítólagos eltorzultsága kapcsán – például kevesebb természettudományos és több kommunikáció iránt érdeklődő hallgató van, mint azt a józan ész alapján indokoltnak tartanánk – már az is kérdéses, valóban a felsőoktatás-e a megfelelő adminisztratív beavatkozási pont az esetleges anomáliák tompítására.
Az ábrán látható adatok mindazonáltal azt mutatják, hogy a hallgatói érdeklődés és a gazdaság realitásai nem szakadtak el egymástól – ami nem kisebbíti annak szükségességét, hogy növekedjen a természettudományos végzettségűek, illetve a mérnökök száma. A színvonalas reálszakember-utánpótlást viszont bizonyosan nem a társadalmat, a kultúrát és az emberi tevékenységet vizsgáló humán tudományszakok lezüllesztésével lehet fejleszteni.
A diplomát szerzők számának növelése
Kötelességünk és érdekünk a felsőoktatásban diplomát szerzők számának növelése. A magyar gazdaság és társadalom értéktermelő képességét korlátozza, hogy az utóbbi évtized jelentős hallgatói létszámnövekedése ellenére arányaiban még mindig negyedével kevesebben szereznek diplomát évente, mint az OECD-átlag. Az oktatási és kutatási kapacitások, illetve a hallgatói létszám szűkítése gyengítené a nemzetközi versenyképességet és a társadalmi előbbre jutást is.
Ez utóbbi szempont egyre lényegesebb, hiszen ha a cigány származású és/vagy mélyszegénységben élő társadalmi csoportok nem juthatnak el egyre nagyobb számban a polgárosodás szocializáló közegébe, vagyis a felsőoktatásba, az egyrészt apasztja a minőségi gazdasági tevékenység erőforrásait, másfelől kezelhetetlen társadalmi feszültségek forrása lesz.
A képzési kapacitásoknak ugyanakkor nem kizárólag az első diplomás, teljes idejű alap- és mesterképzéseket kell szolgálniuk, hanem a mindenképpen fejlesztendő felnőttképzést. A regionális kihatású és érdekeltségű főiskolák, kisebb egyetemek kapacitásait finanszírozhatóvá lehet tenni, ha a ki-be járható felsőoktatás intézményeivé válnak.
Állami fenntartású intézmények
A 29 állami fenntartású intézmény hálózatát a valós társadalmi-gazdasági funkciók és nem kampányszerű összevonások-leépítések félmegoldásai alapján kell átalakítani. Túl sok egyetemről beszélni értelmetlen. A hetven felsőoktatási intézmény emlegetése hamiskodás, állami fenntartásban Magyarországon 14 egyetem és 10 főiskola működik, valamint 5 önálló művészeti képzőintézmény. Ráadásul 24 állami fenntartású intézményben (nem számítva tehát a művészetieket) tanul a hallgatók 86 százaléka, a koncentráció pedig nemzetközi összehasonlításban is elégséges. Ausztriában például ötezer, Németországban kilencezer, Magyarországon pedig mintegy tizennégyezer hallgató jut egy-egy nem speciális jellegű állami felsőoktatási intézményre.
Ami azonban tény: tagoltabb lett az egyetemek és főiskolák társadalmi-gazdasági missziója. Más jellegű és más szintű minőségi vagy teljesítményelvárások érvényesek egy európai léptékben versenyképes kutatóegyetem és a helyi közösség értelmiségiképzési bázisaként nélkülözhetetlen főiskola megítélésében, és ennek kell megfeleltetni az intézményhálózatot, tiszteletben tartva a tradíciókat, az intézményi kultúrákat.
A tandíjgörcs feloldása
Adófizető polgárként érdekünk a tandíjgörcs feloldása. Őszinte beszéddel ki kell mondani a tandíj szükségességét, majd meg kell határozni azoknak a képzési céloknak, valamint támogatandó társadalmi csoportoknak a körét, ahol a tandíjmentesség érvényesülhet. Nem lehet kérdéses, hogy a pedagógus-, a természettudományos, az egészségügyi, a rendészeti és katonai, a nemzeti kultúra fenntartását jelentő bölcsészeti területek képzései teljes körűen idetartoznak. A hátrányos helyzetű fiatalok továbbtanulásának pedig semmilyen szakterületen nem állhat útjába szociális akadály.
A gyakorlati megvalósításkor természetesen nem tekinthetünk el attól, hogy immár másfél évtizede a szakmapolitikai gondolkodás közegétől távol került ügyről van szó, és a politikai kommunikáció dolga, miként kezeli ezt.
Bologna-folyamat
A magyar hallgatók számára is a Bologna-folyamat teszi lehetővé az átjárható képzéseket, az egyenrangú és elfogadott diplomákat. Magyarország és a magyar fiatalok egyéni életútja szempontjából felbecsülhetetlen a tétje annak, hogy a felsőoktatásunk számon tartott szereplője lesz-e az európai felsőoktatási térségnek. A képzési szerkezet rugalmassága és többszintűsége tehát nem külső diktátum, hanem a hatékony felsőoktatás feltétele. Ezért a Bologna-folyamat ügyében tapasztalható hazai ellenszenv egyszerűen felelőtlenség. A rosszul értelmezett nemzeti identitásvédelem álcája mögött persze gyakran politikai revansvágy vagy provincializmus érhető tetten, ami szakmailag védhetetlen, és kifejezetten káros országnak, hallgatóknak egyaránt.
A vezető magyar egyetemeknek nemzetközi szinten kell teljesíteniük, pedig a jelenlegi adottságok egyre távolabb sodorják felsőoktatásunkat a fejlett országokétól. A közép-európai egyetemekhez képest a magyar hallgatókra harmada-negyede jut az ottani költségvetési ráfordításoknak.
A helyenként tapasztalható bezárkózás, egyes tudományszakokon a megméretés elutasítása, az adminisztrációs és oktatássegítő szolgáltatásoknak az elvárásokat nem elérő szintje is meghaladandó gyengeségünk. Az orvosi képzést leszámítva lényegében nem vagyunk rajta az egyébként dinamikusan növekvő nemzetközi hallgatói piac térképén.
Kutatóegyetemek a kiválóság jegyében
A magyar felsőoktatás minőségéről különösen a felsőoktatás demokratizálódása (amit rosszízű kifejezéssel tömegesedésnek is neveznek) nyomán hallani negatív értékeléseket. Ezek többnyire azon a „lényeglátó” felfedezésen alapulnak, hogy a radikálisan megnőtt hallgatói tömegen belül többen vannak, akik gyengébb képzettségűek, mint a lényegesen szűrtebb hallgatói körben voltak. Kétségtelen, hogy a jóval több és egyenetlenebb motiváltságú diákot a korábbi időszakban kialakult rutinokkal és képzési-szerkezeti megoldásokkal nem lehet színvonalasan oktatni. Erre a háromszintű képzés érdemi alkalmazása kínál megoldást mindenütt a világon.
A kiválóság mércéjéhez éppen így lehet ragaszkodni, s ebben a jelenleg zajló kutatóegyetemi pályázati programok jövője a próbakő. Egyrészt vizsgáznak az intézmények, hogy mennyire képesek jól felhasználni a valódi finanszírozási dimenzióváltást hozó, milliárdos nagyságrendű támogatást. Másrészt próbája a kormányzatnak is, mennyire elkötelezett a magyar tudományos bázis fejlesztésében.
Intézményi autonómia
A felelős és elszámoltatható autonómiánál még sehol sem találtak ki alkalmasabb szerveződési formát az egyetemi működésre. A mindenkori államhatalmi hátterű bürokráciák számára az egyetem kellemetlen terméke az euroatlanti kultúra- és társadalomtörténetnek. A tudomány értékeire és normáira alapozó egyetemi teljesítmény ugyanis nem csupán példázza, hanem a gyakorlatban megvalósítja, hogy a szabad és felelős polgárok képesek a közösség üdvére és a maguk kibontakoztatására hatékonyan teljesíteni, együttműködni, mind függetlenebbül az állami gyámkodástól és szabályozási kényszerességtől.
Ezt a hagyományt a szovjetizált ideológiai uralmi ambíciók letűntével a technokrata-monetarista szellemű államigazgatási irányzatok igyekeznek megtörni. Pedig a világ legjobb egyetemeinek irányításában ma is a professzionális menedzsment által támogatott akadémiai vezetés a jellemző megoldás.
Természetesen az autonómia igényét csak az igazolja, ha a közpénzekkel gazdálkodás teljességgel átlátható, ha az egyetem elszámol a rábízott közvagyon működtetésével a döntéshozók és a társadalom előtt, ha a gazdálkodási fegyelem megsértését komolyan szankcionálják. Ehhez érvényesíteni kell a takarékosság és a teljesítmény elvárásait, ami nélkülözhetetlenné teszi a professzionális gazdasági menedzsment jelenlétét.
Maradjon az egyetem univerzitás
A klasszikus univerzitást alkotó professzori és hallgatói testület minőség iránt elkötelezett képviselőinek közös eredménye lett a felsőoktatás rendszerváltozása. Persze, mint minden demokrácia, ha nem jár együtt a minőségre ösztönzés kultúrájával és mechanizmusaival, a hallgatók intézményi képviselete is deformálódhat, és ezzel időnként hatalmi játékok, elvtelen politizálások, részérdekek korrupciója, rövid távú haszonlesések ássák alá a legitimitását. A hallgatói önkormányzatok korlátozása mindenesetre biztosan helytelen törekvés, és már rövid távon veszteséget hoz.
Elengedhetetlen a hallgatói képviselet kellő frissessége, dinamikussága és minőségi motiváltsága. Erre alkalmas forma a hallgatói közbizalom követelménye, azaz a kellő számú hallgatói szavazattal támogatott képviselői mandátumok rendszere, valamint a hallgatói önkormányzatban eltölthető idő korlátozása. De a legfontosabb garancia az olyan egyetemi közélet, amely vonzó a valódi szakmai-közösségi tekintéllyel rendelkező hallgatók számára.
Gazdaságiválság-kezelés
Az államháztartási egyensúly újrateremtésének időszakában a felsőoktatás és kutatás nem elvonások elszenvedője, hanem éppen többlettámogatások kedvezményezettje – legalábbis a jövőjüket, kultúrájukat és gazdasági-társadalmi erejüket építő országokban. Visszafordíthatatlanul a felhasznált tudás vált a termékek és szolgáltatások elsődleges értéknövelő tényezőjévé – a mai gazdaságnak ez az alaptörvénye teszi kiemelt fontosságúvá a felsőoktatást és a hozzá kötődő innovációt világszerte. Magyarország nem tud kiszállni ebből a versenyből, legfeljebb vesztese lehet, ha elerőtleníti önmagát azzal, hogy csökkenti a felsőoktatásban születő tudásvagyont. Így a kétkezi munkát végzők erőfeszítéseit is leértékeli, hiszen kevesebb lesz a vállalkozásokat magas szinten indító és menedzselő, új termékeket adaptáló vagy kigondoló, a közösségi szolgáltatásokat színvonalasan végző magyar diplomás.
Az egyetem kommunikációs veresége
Mivel az egyetemek nem voltak képesek megértetni önmagukat a közbeszédet formálók (újságírók, szerkesztők, publicisták) körével, a felsőoktatásról csupán partikuláris egyedi élmények vagy elavult közhelyek váltak hivatkozási alappá a sajtóban. A valósághű felsőoktatási paradigma híján terjedhettek akadálytalanul a negatív zsurnalisztikai toposzok például a diplomás-munkanélküliségről, a színvonal csökkenéséről.
Azonban nem csupán kommunikációs mulasztás történt. Az egyetemi elit befolyásos csoportjai sem vették az intellektuális fáradságot arra, hogy a szükséges és indokolt változásokat a képzési szerkezetben és tartalomban valóban érvényesítsék. A hasznos vagy sikerületlen központi reformkezdeményezéseket többnyire félszívvel, alibi-megoldásokkal igazította önmagához a rendszer, gyakran visszájára fordítva azokat. Az óhatatlanul fellépő anomáliákat pedig a „régen minden jobb volt” üres nosztalgiájával kommentálták, meg sem kísérelve a felsőoktatás egészének szemléleti keretét átalakítani. Persze akadt éppen elegendő, joggal kivédendőnek, avagy kinevetendőnek ítélt kormányzati rángatás az elmúlt években. Azonban az ellenállás ára túl nagynak bizonyult: az egyetem hitele esett áldozatul.
A július 1-i határidő előtti utolsó pillanatban, a hétfői rendkívüli közgyűlésen dőlt el, hogy a fővárosi képviselők kiigazították a már korábban, konszenzussal elfogadott 2025-ös költségvetést, így van újra érvényes büdzséje a fővárosnak – év végéig. Ha nem így lett volna, durva korlátozásokkal és pénzügyi nehézségekkel járó állapotra kellett volna készülni.
A rendelkezés alól csak olyan kiemelt cégek mentesülnek, mint a MÁV vagy az MVM.
Arról is beszélt, ha szemmel lehetne ölni, Brüsszelben egy sortűzzel elintézték volna.
A kormánypárt támogatottsága pedig mélyponton van.
Ha erre nincs jó válasz, a százezres menet csak színes emléknek lesz jó.
A volt vezérkari főnök azt mondta, jobb lenne, ha például a kézigránát-baleset miatt elrendelt vizsgálat eredményét tennék közzé végre.
A légitársaság szerint még este tíz óra előtt újra felszállhatnak.
