– Pályázat című levélregényében színigazgatással kacérkodó ifjú kollégájával polemizál az utóbbi évtizedek meg a jelen kulturális és politikai viszonyairól. Nemzedéki ellentét nemigen mutatkozik önök között. Elmondhatná netán Flaubert után szabadon, hogy a tanítványom, János, én vagyok?
– Hat korábbi tanítványomból lett színházigazgató, és közülük több kérte a tanácsomat, mielőtt megtette a döntő lépést. Belőlük gyúrtam össze János alakját, de benne van az ifjúkori énem is. A lebegő kérdés, hogy mi lett volna, ha nekem adatik meg a pályázás lehetősége. A téma és a forma persze csak ürügy volt, hogy elmondjam, mit gondolok a világ dolgairól annak a mondásnak a szellemében, miszerint megvan a magam véleménye, csak nem értek egyet vele. Az persze a könyv hibája volna, ha nem lenne a levelező felek között véleménykülönbség. Például az is parázs vitát vált ki, amikor én óvom Jánost attól, hogy egyetlen dolog mellett kötelezze el magát, mert szerencsétlen, aki az életét valamilyen „csak”-ra építi. Erre ő megkérdezi: így gondolkodva mi lett volna azokkal a zsenikkel, akik mániákusan egyetlen ügy szolgálatába állították az életüket, mint Jeanne d'Arc, Einstein, Bartók vagy Teréz anya?
– Hogyan vélekedik mai fejjel a színházi és filmes pályáztatásról?
– Pályázatellenes vagyok. Az a tapasztalatom, hogy ez a megoldás tisztátalan. Rengeteg benne a korrupció, a megvesztegetés, legalábbis óriási szívességekkel, a politika is sokszor belemászik. A névtelenekből álló bírálóbizottságok miatt utálom leginkább az egészet. Annak vagyok a híve, hogy egy évvel a poszt betöltése után meg lehessen kérdezni, ki volt az a hülye, aki ezt az embert kinevezte, és az illetőt meg lehet találni. De fordított esetben is megkereshetem, ha úgy gondolom, remek döntést hozott, pedig én eleinte bizalmatlan voltam a jelöltjével szemben. Már a kiírásokkal is baj van, soha nem tartalmazzák a külföldi pályázatokban alapkövetelménynek tekintett tényeket. Nem írják le, milyen karakterű színházat kíván a fenntartó, a tulajdonos. De azt sem tudhatja a pályázó, hogy igazgatóként mennyi pénzzel gazdálkodhat. Akárcsak régen, amikor azt mondták: „az mindig attól függ, elvtársak, milyen a termés”.
Szinetár Miklós
Fazekas István
– Leveleiben kijelenti: a kultúra világméretű hanyatlásának az adott lökést, hogy a Szovjetunió kilehelte a lelkét. Hogy érti ezt?
– Az a rendszer minden rémsége ellenére katalizátor volt, a kapitalisták kénytelenek voltak korlátozni magukat, nehogy lépéshátrányba kerüljenek. Az igyekezetük jót tett Nyugaton az egészségügynek, az oktatásnak, a kultúrának. A globális tőkének most nincs konkurenciája, nem fél semmitől. Akkor minek tegyen szociális engedményeket? A szocialista térfélen pedig pótcselekvés volt a kultúra: az irodalom, a színház a nyilvánosság számára a politizálást, a demokráciát helyettesítette. A politikai bizottságban azon rágódtak, melyik író mit ír. Én akkoriban sem tudtam elképzelni, amint Reagan elnök azon izgul a Fehér Házban, hogy Malamud mit pötyöghetett le az írógépén a múlt héten. A kapitalizmussal óhatatlanul elvész a kultúra jelentősége. Ez hideg zuhanyként ért mindenkit, mert a rendszerváltáskor elfelejtették közölni velünk a kockázatokat és a mellékhatásokat. Az autóra nem kell éveket várni, a telefont utánunk dobják, a közértben mindig lehet narancsot kapni. De az is a kapitalizmus sajátossága, hogy amit dumálunk, élve a szólásszabadsággal, annak semmi foganatja nincs, és már nem olyan fontos a kultúra.
– Tud gyógymódot a kultúrapusztító mellékhatásokra?
– Szakszerűen kellene kezelni őket, mert az összevissza csapkodás súlyosbítja a kórt. Az egyik irányzat azt mondja, oldja meg a gondot a szakma. De hát a művészek ehhez túl szubjektívek, meg elkötelezettek valamilyen művészeti irányzat mellett. A másik tendencia az, hogy politikai alapon kell dönteni: a haveroknak legyen jó, a többiek meg nem számítanak. Egyik sem működik. Összefüggő koncepciójú kulturális vezetésre volna szükség.
– Nem tart a gyanúsítástól, hogy Aczél „elvtársat” sírja vissza?
– Maradjunk annyiban, hogy egy Jack Lang formátumú művelődéspolitikus jól jönne, aki öt-tíz éves koncepciót készít arról, miként kell a Magyarország méretű és GDP-jű országban működnie a kultúrának, és aki tulajdonosi szemlélettel konkrét elképzelést alakít ki arról, mi legyen az irodalommal, a filmmel, a színházzal, a művészetekkel.
– Mit írna tanítványának az utóbbi évről, ha folytatná 2010-ben lezárt kötetét?
– Szomorú levél lenne. A színházak ügyében passzolnék, mert ott már minden csak arról szól, miként tudják túlélni a töméntelen fosztogatást. A közélettel kapcsolatban pedig azzal példálóznék Jánosnak – mert baráti levélben az obszcenitás sem kizárt –, hogy ha az utcán engedek egy „szép szőke herceg, gyere be hozzám” jellegű csábításnak, akkor egy szót sem szólhatok, ha nemi betegséget kapok, mert világos volt a fogalmazás. Bátran reklamálhatok azonban, ha ugyanaz a bajom támad, miután egy úriasszony hív meg az irodalmi szalonjába, de míg a műsor tart, stikában lefekszik velem az egyik szobában. Ugyanígy: ha megmondják, hogy diktatúra van, tudom, mire számíthatok. Az viszont tisztességtelen, ha demokráciát játszanak, és közben diktálnak.
MÁTRAHÁZI ZSUZSA
