A Fidesz politikai sikere lesz, ha ez összejön

Öt párt, hat vitapont, számtalan kérdés – így áll a pártfinanszírozási reformról újrakezdett tárgyalássorozat. A Transparency International magyar szervezetének sikerült hatpontos nyilatkozatra bírnia a múlt héten azokat a pártokat, amelyeknek parlamenti képviselőjük van (így a frakció nélküli Demokratikus Koalíciót is), s ennek alapján húsvét után megkezdődhetett a részletekbe menő egyeztetés.

Az ország megújítását, a közélet megtisztítását savonarolai hévvel hirdető Fidesz–KDNP-nek a nagy buzgalomban eddig mintha nem jutott volna ideje a pártpénzrendszer átalakítására, pedig abban bal- és jobboldalon teljesen egyetértenek, hogy a korrupció egyik hajtómotorja a politikai erők szinte korlátok nélküli forintvadászata. Ez persze tudott már vagy 20 éve. A politikusok régóta válogatott jelzőkkel szidalmazzák az átláthatatlan rendszert (többnyire akkor, amikor az ellentábor kétes ügyei vannak napirenden), ám mintha közös felelősségüket csak 2006-ot követően fedezték volna fel. Előbb a Gyurcsány-kormány próbálkozott törvénytervezettel, majd a pártok is belefogtak az egyeztetésbe, s civil szervezetek fokozódó nyomására már-már eljutottak a megállapodásig. Ám addigra már túl közel volt a 2010-es választás, s ilyenkor a rövid távú kampányérdek mindent felülír, így a javaslatok fiókba kerültek.

Fidesz-óriásplakát 2010-ben

Stiller Ákos

Annak is az aljára. Legalábbis a kétharmaddal szinte teljhatalomhoz jutott Fidesz–KDNP esetében. Az LMP nevében Karácsony Gergely rögtön az új parlament megalakulása után benyújtotta javaslatát, s a siker érdekében a többi párt korábbi törvényjavaslatait vette alapul (lásd táblázatunkat). Megvitatni nem engedték ugyan a kormánypártok, ám azt a „győzelmet” azért elkönyvelhette az LMP, hogy ez olyan ellenzéki indítvány, amit nem dobott ki rögtön a többség. A fideszes huzavonát látva tavaly decemberben az MSZP is megpróbálkozott az egyik előző ciklusbeli javaslat újbóli benyújtásával – minden eredmény nélkül.

Ilyen előzmények után nagy siker az az alapelv-nyilatkozat, amiben a pártok közös ígéretet tettek, hogy tavasszal kidolgozzák a reformtervezetet, ősszel pedig el is fogadják az Országgyűlésben. A múlt heti megállapodás mindenesetre elég általános ahhoz, hogy a részletek megfogalmazásakor egymásnak essenek a tárgyalófelek. Nem szól a nyilatkozat például arról, hogy mennyit költhetnének kampányra a pártok a jövőben. Márpedig jórészt ezen bukott el a korábbi tárgyalássorozat. Az országgyűlési mandátumokért folyó korteskedésre most minden jelölt egymillió forintot költhet, de egy párt nem mehet túl a 386 millió forinton. Ezt az 1997-ben felállított korlátot legfeljebb a pénzszűkében lévő kis pártok tartják be, a nagyok már rég túlléptek rajta, de mindig úgy könyveltek, hogy a végelszámolás formailag megfeleljen a törvénynek. Éppen ezért a múlt ciklusban felmerült, hogy a valósághoz közelítsék a szabályt, emeljék a keretet az öt- vagy tízszeresére. A Fidesz ragaszkodott azonban az irreális fejenkénti egymilliós határhoz, s azt indítványozta, hogy a kampány rövidítésével és reklámkorlátozásokkal tegyék olcsóbbá a korteskedést. Ezzel gyakorlatilag meg is torpedózta a megállapodást, hiszen a párttörvény éppúgy kétharmados, mint a választási.

Eldőlt viszont végre az a vita, hogy kiktől fogadhatnak el adományt a pártok. A nyilatkozat szerint magánszemélyektől igen (arról, hogy legyen-e összegkorlátozás, nem szól a megállapodás), jogi személyektől – például cégektől – viszont csak akkor, ha azok magyarok. A szöveg nem zárja ki, hogy ez a pénz más csatornán jusson majd el a pártok érdekkörébe, például alapítványaikon keresztül, s az is csak később derül ki, mit jelent az a megjegyzés, hogy „meg kell akadályozni, hogy gazdasági érdekcsoportoknak kiszolgáltatottá váljanak a pártok”. Az aláírók továbbra is igényt tartanak a költségvetési támogatásra, de szerintük „a túlzott állami függést el kell kerülni”. Eddig ez nem nagyon zavarta őket, a két évtizedes tapasztalatok szerint a közpénzapanázs kiemelkedő jelentőségű a pártok gazdálkodásában, az adományok szerepe elsősorban a választási években jelentős. Arra pedig még gondolni is fölösleges, hogy pénzügyi stabilitásukat a tagdíjakra alapozzák, hiszen ez esetben is érvényes a régi magyar mondás: „életünket és vérünket, de zabot nem”.

Óriási előrelépés lenne, ha valóban közérdekű nyilvános adattá válnának a pártgazdálkodási információk. Ebben azonban nem lehet hinni. Nemcsak azért, mert az átláthatóság 1989 óta állandó ígéret ez ügyben, azért sem, mert a pártkasszák titkai a világon mindenütt a legféltettebbek közé tartoznak (más kérdés, hogy jól működő demokráciákban a lebukott trükközők többsége nem ússza meg következmény nélkül). Jó irányú lépés az is, hogy megtiltanák a kormányzati-helyhatósági pénzek felhasználását kortescélra, ugyanakkor már most tudható, hogy viták forrása lesz például a kampányidőszakban tartott miniszterelnöki előadáskörút vagy polgármesteri tömeggyűlés. A pártgazdálkodást ellenőrző Állami Számvevőszék szerepének erősítése is rég várat magára, de a nyilatkozatból nem derül ki, milyen szankciókkal élhetnének a megerősített hatáskörű számvevők. Az viszont legalább teljesen világos, hogy a kampányszabályok egységesek lennének minden választásra (tehát az európai parlamentire és az önkormányzatira is), valamint a népszavazásokra.

A hadrendek elég régóta ismertek, így tartható a pártok által beígért menetrend. A komoly csúszás nemcsak szavahihetőség-vesztéssel járna, hanem azzal a veszéllyel is, hogy az történik, mint a legutóbbi választás előtt. A kortesidőszak közeledtével egyre inkább azt kezdenék latolgatni a pártok kampánytervezői és gazdasági mindenhatói, vajon melyik megoldás kedvezőbb számukra a kormányhatalomért folytatott versenyben. Ha ez történik, akkor az álláspontok megmerevednek, s bár szavakban minden párt az új szabályozás szükségessége mellett lesz, ténylegesen megfelel majd nekik a mai helyzet, amikor szabadon lehet a zavarosban halászni.

JUHÁSZ GÁBOR