Alkotmányt kellene módosítani Orbán ötletéhez

Annyi idejük se maradt a telefonadón háborgó polgároknak, hogy kipanaszkodják magukat a költségvetés sanyarú helyzetére hivatkozva – formálisan a távközlési óriáscégekre – kivetendő sarc miatt, máris új hibást tálalt fel a közvéleménynek Orbán Viktor miniszterelnök. Az államkassza állapotára hivatkozó kormányfő múlt csütörtöki elterelő hadművelete kommunikációs szempontból bevált, a közbeszéd felkapta: felfüggesszék-e a pártok állami támogatását? A Fidesz nevében Selmeczi Gabriella szóvivő nyomban megadta a gondolkodási irányt, mondván, felmerülhet a kérés, hogy a gazdasági válságból a családok és a cégek mellett a pártok is vegyék ki a részüket. Innentől kezdve minden haladt a maga útján: az ellenzék tiltakozik, a KDNP hümmög, a választók egy része pedig, hirtelen megfeledkezve az új adókról, megállapíthatta, hogy végre a politikusoknak is kijut a sarcból.

Költségvetési szempontból az ötletnek persze semmi értelme sincs, hiszen évi 2,6 milliárd forintról van szó. Összesen ennyit kapnak a legutóbbi parlamenti választáson az egyszázalékos szavazatküszöb fölé jutott pártok (lásd Osztásszabályok című írásunkat), vagyis annyit, amennyiből két kilométernyi vasutat lehet felújítani, s – a mai rendszer mellett – vagy 25 évnyi párttámogatás tesz ki annyit, amennyit csak az idén közmédiára költ az ország. Orbán kedvenc ötlete egyébként e támogatások megkurtítása, bevetette már 2010 nyarán is, amikor például a pálinkafőzés szabadsága mellett 15 százalékos pártpénzcsökkentéssel örvendeztette meg híveit. A kormánytöbbség ezt lelkesen meg is szavazta, hogy aztán még ugyanannak az évnek a végén – sokkal csendesebben persze, mint az elvonáskor – ugyanolyan egységben döntsön a támogatás emelése mellett.

Választási performance az LMP mellett

Végel Dániel

Az új felvetés veszélyesebb, mint a két évvel ezelőtti. Most kétévnyi felfüggesztést indítványozott a miniszterelnök, vagyis 2013–2014-ben az állami költségvetés nem utalna a pártoknak pénzt. Ez nyilvánvalóan megroppantaná gazdálkodásukat, s arra szorítaná őket, hogy eszeveszett adományvadászatba fogjanak, hiszen a választási évek kivételével főleg az állami apanázsból élnek (lásd ábránkat). Különösen kényessé teszi a helyzetet, hogy – ha minden a menetrend szerint halad – 2013 végére már kampányüzemmódra kapcsolnak a pártok. Közeledik ugyanis a költséges – ezúttal már a Kárpát-medence új kettős állampolgáraira is kiterjedő – korteskedés. Nyilvánvaló, hogy a jó erőben lévő kormánypárt – márpedig a félidős válságot elkerülő Fidesz most ilyen – pénzszerző képessége sokkal erősebb, mint az ellenzéki erőké. Elképzelhető persze, hogy a 2014-es voksolásra az induló jelöltek után kiutal némi pénzt a parlamenti többség, ám nem jó előjel, hogy ez az esélyegyenlőség-javításra szolgáló összeg 1990 óta változatlan: parlamenti választásonként összesen 100 millió forint, ami ma már semmire sem elég.

Nem Orbán az első miniszterelnök egyébként, aki a költségvetés helyzetére hivatkozva ilyesmivel próbálkozott. 1995 tavaszán Horn Gyula (MSZP) vetette fel a kongó államkasszára hivatkozva, hogy 15 százalékkal csökkenteni kellene a párttámogatásokat. A reakció is hasonló volt: az akkori jobboldali ellenzék – nem alap nélkül – azt kiáltotta, veszélyben a demokrácia. A szocialista kormányfő meghátrált, s végül csak átmeneti, a bokrosi évre, 1995-re szóló 9 százalékos lefaragást szavazott meg a Ház.

Az állami támogatás 1989 óta szerves része a magyar pártfinanszírozási rendszernek, s eddig komoly politikai erő nem kérdőjelezte meg a létjogosultságát, még ha a formájáról voltak is viták. Így nem csoda, hogy a kormányerők nevében Gulyás Gergely (Fidesz) idén áprilisban aláírta azt a hatpárti nyilatkozatot miszerint: „biztosítani kell, hogy a pártok a működésükhöz szükséges minimális forrásokat állami támogatásként kapják meg, ám a túlzott állami függőséget el kell kerülni” (HVG, 2012. április 14.). Tény, hogy nehéz elképzelni többpárti demokráciát pártok nélkül, vagy csak kamuszervezetekkel, így az Alkotmánybíróság (AB) eddig mindig visszaverte a költségvetési juttatást támadó indítványokat. 1994-ben például egyik határozatában – amelynek előadó bírája Sólyom László elnök volt – az AB megállapította, hogy „a pártok költségvetési támogatását a magyar jogrendszerben – hasonlóan a legtöbb nyugat-európai állam megoldásához – az indokolja, hogy azok az alkotmány értelmében közreműködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában, és ezáltal egyfajta sajátos közvetítő szerepet töltenek be állam és társadalom között”.

Noha az akkori alkotmány mára alaptörvénnyé változott, a pártok és a népakarat viszonyára utaló mondat túlélte a cserét. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy nem a juttatás eltörléséről beszélt Orbán a Fidesz-választmány előtt. Az évekre szóló, hirtelen bevezetett felfüggesztés – különösen választás közeledtével – lényegében ugyanazt jelentené, éppen ezért az alkotmányossága is megkérdőjelezhető. Amennyiben az ötlet elsősorban kommunikációs célt szolgált, akkor fokozatosan elhalhat-puhulhat – az Orbán-bizalmas Lázár János frakcióvezető például továbbra is kitart az állami támogatás mellett. Ám ha a miniszterelnök makacsul ragaszkodik hozzá, akkor csak az alaptörvény átszövegezésével mehet biztosra. Igaz, a hirtelen felindulásból elkövetett alkotmánymódosítás nem áll távol a kormánypártoktól.

JUHÁSZ GÁBOR