Energikusan építette fel L. Simon a hátországát

Eltátották a szájukat a kulturális államtitkárság dolgozói, amikor megtudták, milyen vehemens belépőt tartott kinevezése napján, múlt csütörtökön az új kulturális államtitkár, L. Simon László az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szalay utcai épületében. Alighogy átjutott ugyanis az elektromos kapun, türelmetlenül beugrott az éppen érkező páternoszterbe, amiben viszont már ketten utaztak, így a túlsúlytól két emelet közt elakadtak, s fél órába telt, míg kiszabadították őket.

Hasonló, ám elakadás nélküli vehemenciát vár a kulturális intézményrendszer védelmében az új államtitkártól az egész szakma, amely vesszőfutásként élte meg az utóbbi két évet. A múlt héten lemondott Szőcs Géza államtitkársága alatt ugyanis egyre nagyobb és nagyobb lefaragásoktól szenvedett az intézményrendszer; az átalakítások célja nem szakmai meggondolás volt, „csupán” pénzkivonás.

L. Simon László

Zagyi Tibor

 A kulturális terület nemcsak az egyre gyakrabban jelentkező elvonásokat szenvedte meg, de az államtitkárság eközben például kiengedte a kezéből a filmmel és a külföldi kulturális intézetekkel kapcsolatos ügyek intézését is. Hogy ez utóbbiaknak miért is az igazságügyet és a közigazgatást irányító minisztériumba kellett betagozódniuk, azt még sokat látott bürokraták sem igazán értik. De Szőcs, hiába volt személyes kapcsolata Orbán Viktor miniszterelnökkel, nem tudta a kulturális területet megvédeni a különböző lobbik akcióitól. Persze kérdés, hogy egy államtitkárnak a saját területét kell-e védelmeznie, vagy inkább a kormány stratégiáját végrehajtania az adott területen. Elvileg a másodikra is szólhatott Szőcs mandátuma, csakhogy semmi jelét nem adta annak, hogy a gyenge tűzoltási kísérleteken kívül létezne olyan „magasabb szempont”, ami a kulturális államtitkárság politikáját meghatározza.

Pedig ilyen Fidesz-stratégia 2009-ben elkészült, Minőség a kultúrában címmel, s egyik szerzője éppen az amúgy pártonkívüli L. Simon volt. A gazdaság mélyrepülése azonban teljesen aláásta a kulturális tradíció és a korszerűség ötvözésére építő koncepció megvalósítását, s mára már nem is nagyon hivatkoznak rá, pedig akár megfelelő keret is lehetett volna valamilyen nagy ívű kultúrpolitika számára.

A Fidesz képviselőcsoportján belül L. Simon kétségkívül kivívott magának némi mozgásteret. Szívesen hivatkozik arra, hogy a hozzá hasonlóan Fejér megyei Orbán Viktor miniszterelnök mennyire jó néven veszi az őszinteségét, és hogy – mint a HVG Portré rovatában még kulturális bizottsági elnökként elmondta – azért kap tőle támogatást, „mert ambiciózus vagyok és keményen dolgozom”, illetve a személyes szempontjai, érdekei találkoznak a közösségi érdekkel (HVG, 2011. november 19.).

Szőcs Gézával szemben, aki szintén szívesen hivatkozott Orbánra mint magas rangú pártfogójára, L. Simon következetesen és energikusan építette fel a hátországát is. A parlamenti kulturális bizottság vezetőjeként aktív részt vállalt a törvényhozásban, s nem egy esetben olyan bizottsági indítványok beadásában is, amely a testület többpárti véleményét képviselte. Ugyanakkor ő – hasonlóan Szőcshöz – nem tartozik a konzervatív kulturális kánon kialakítói közé, mint fogalmaz: „esztétikai horizontom szélesebb, mint másoké”. Szerteágazó kapcsolatai vannak szinte minden irányzat képviselőinél. Nagy hatással voltak rá a korábban párizsi, majd később hazatelepült, s konzervatívnak enyhén szólva sem mondható Magyar Műhely című folyóirat szerzői, akikhez máig szoros viszony fűzi. Az elődjéhez hasonlóan költőként indult államtitkár korábbi verseiből gyakran idéznek felháborodva a Jobbik képviselői, túlságosan obszcénnak tartva őket. Az egyébként Fejér megyei borászatot is működtető L. Simon családi kiadója, a Ráció Kft. több mint 150 szépirodalmi és irodalomtudományi könyvet jegyez, nemrég például Petri György lírájáról jelentetett meg kötetet, s ugyancsak kiadja az idén százéves Irodalomtörténet című akadémiai folyóiratot.

Szőcs Géza Győrszemerén

Filep István

 L. Simont kulturális beágyazódása tehát alkalmassá teheti arra, hogy Szőcshöz hasonlóan elkerülje a kultúrharcot, ugyanakkor elődjével ellentétben elég energikus ahhoz, hogy a kultúra szerteágazó problémáit kézben tudja tartani. Ebbéli képességei már akkor megmutatkoztak, amikor tavaly átvette a szféra legjelentősebb pénzosztó testülete, a tízmilliárd forintos büdzséjű Nemzeti Kulturális Alap (NKA) vezetését. Teljesen átalakította az NKA szervezetét, új kuratóriumokat hozott létre, lecserélte a régi tagokat; mindezt úgy, hogy elkerülte a hangos botrányokat. „Művét” most persze nem is szeretné veszni hagyni, ezért még a hivatalos államtitkári kinevezése előtt gyorsan beadott egy törvénymódosítást, miszerint az NKA-nál alelnöki poszt jönne létre. A lex Simon nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy az NKA-t ezentúl névlegesen vezető Balog Zoltán erőforrás-miniszter mellett a tényleges irányító alelnökként a kulturális államtitkár legyen, aki ezzel is kézben tarthatja az ágazatra jutó pénzeket.

Hogy mekkora erő összpontosul L. Simon kezében, az rövidesen kiderül, hiszen már a következő hetekben dönteni kell például a megyei múzeumok sorsáról. Az új államtitkár az áprilisban megjelent kormányhatározattal szemben nem támogatja, hogy ezek az intézmények a megyeközpontokhoz kerüljenek, s ennek már többször hangot is adott – legutóbb épp leendő főnöke, az erőforrás-miniszter parlamenti meghallgatásán. Persze óvatosan hozzátette azt is, ha ennek ellenére nem változik a kormány álláspontja, akkor a legjobb tudása szerint végrehajtja a döntést.

Márpedig ez nem ígérkezik könnyűnek, hiszen a múzeumok mellett ősszel esedékessé válik a megyei levéltárak összevonása az Országos (illetve új nevén Nemzeti) Levéltár égisze alatt, a megyei könyvtárakat pedig átadják a megyeszékhelyeknek. Emellett sok sebből véreznek a nemzeti közgyűjtemények is, amelyek konszolidálása sem tűr további halasztást. Éles üzembe áll az előadó-művészeti intézmények támogatásának – L. Simon által még képviselőként jegyzett – új rendszere, amely alapján három részre osztják a társulatokat, s ebből normatív támogatást kapnak a nemzetinek, illetve közszolgálatinak minősülők, míg a harmadik kategóriába soroltak csak pályázati pénzekre számíthatnak.

E feladatok mellett, amikor menteni kell, ami még menthető, nem sok idő lesz arra, hogy az alapvető kérdések tisztázódjanak a kulturális irányításban, hiszen a pénzügyi kormányzat részéről állandóan megkérdőjeleződik, szükség van-e akár csak arra a korlátozott állami szerepvállalásra is a kulturális életben, amit a költségvetés még ma is „megenged magának”. Pedig sok igazság van abban az anekdotában, amely szerint a második világháború idején a költségvetésben pénz után kutakodó angol miniszterek azt találták ki, hogy vegyék el a kulturális területtől a fegyverekre szánt pénzt. Mire Churchill miniszterelnök visszakérdezett: „Jó, de akkor miért háborúzunk?”

RIBA ISTVÁN