Legalizált hálapénz: hallgatás fél egészség

Hallgatásba burkolódzik az egészségügy vezérkara: sem Szócska Miklós államtitkár, sem az intézményfenntartói jogokat gyakorló Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) vezetője nem adott útmutatást, mitévők legyenek a már államosított, felülről vezérelt kórházak és rendelők vezetői a hálapénzzel. A július elsejétől hatályba lépett új munkatörvénykönyv kimondja ugyanis, hogy a dolgozók a munkaviszonyban végzett tevékenységükért a munkáltató előzetes hozzájárulása nélkül harmadik személytől nem fogadhatnak el díjazást. Az étterem- vagy autószerviz-tulajdonosok között nem keltett nagyobb érdeklődést a rendelkezés, hiszen eddig is saját hatáskörükben tiltották vagy engedték meg a borravaló elfogadását. 

 A kórházvezetők viszont egészen addig tanácstalanul vakarták a fejüket, amíg az egészségügyi tárcát dicsérő kijelentéseivel az utóbbi időben cseppet sem fukarkodó Rácz Jenő, a veszprémi kórház főigazgatója, a Magyar Kórházszövetség elnöke magasra nem emelte a zászlót. Azt nem kiáltotta ugyan, hogy „utánam!”, de kijelentette: a maga részéről kiadta a főigazgatói utasítást, hogy a beteg utólagos háláját el szabad fogadni. Bátor tette gyorsan követőkre talált: a megyei kórházak főigazgatói egymás után tették közhírré beleegyező döntésüket, s csupán néhányan szorgalmazták, hogy a kórházszövetség talán hivatalból érdeklődje meg, mi az álláspontja az intézményvezetők mozgásterét más gazdálkodási, irányítási kérdésekben jelentősen korlátozó GYEMSZI-nek a hálapénz effajta legalizálásáról.

Bár a GYEMSZI megkapta a levelet, tőle nem várható válasz – tudta meg a HVG –, mivel a főhivatal az Emberi Erőforrások Minisztériumának tolta tovább az illetékességet. Az egészségügyi államtitkárság sem siet megfogalmazni a válaszát – talán azért, mert az csak szégyenletesen dodonai lehet. Nehéz lesz kimagyarázni, hogy míg a rendszerváltást követően egyetlen kormányon vagy ellenzékben lévő párt sem gondolt arra, hogy legalizálja a hálapénzt, hogyan lett most egyszeriben a tűrtből támogatottá, pontosabban hogyan alakult át „harmadik személy fizette díjjá”. Talán arra is emlékeztetni kellene, hogy az államtitkárság ösztöndíjprogramjában részt vevő, havi nettó 100 ezer forintos támogatást szerzett 600 szakorvosjelöltet továbbra is köti-e önként vállalt hálapénz-absztinenciája.

Adminisztratív eszközökkel fel nem számolható, szükséges rossz a paraszolvencia, amely jótékonyan egészíti ki az egészségügyi dolgozók méltatlanul alacsony bérét – nagyjából így definiálták a jelenséget, pártállástól függetlenül, az egymást követő kormányok. A megengedő hangvétel azért meglepő, mert a borítékból szerzett jövedelem a fekete- vagy szürkegazdaság része, a megadóztatására tett kísérletek mindeddig kudarcot vallottak. Ráadásul ellenőrizhetetlen, hogy egyes orvosok ráutaló magatartással kikövetelik-e a hálát, s ezen igényüket előre tudatják-e a beteggel – ami változatlanul törvénytelen –, avagy pusztán jó munkájuk elismeréseként, utólag veszik át a borítékot. A „paraszolvenciára épülő torz érdekeltségi rendszerről” tett említést 2008-ban doktori értekezésében Szócska Miklós, aki akkor még a Semmelweis Egyetem menedzserképzőjét vezető kutató volt, nem pedig államtitkár. A jelenségnek az elmúlt két évtizedben könyvtárnyi irodalma született, amely elemezte a hálapénznek az orvosi szakmák közötti egyenlőtlen elosztását, azt, hogy a betegek milyen előnyt remélnek a megfizetésétől, és arról is értekeztek a szerzők, hogy a zsebből kiegészített orvosi jövedelmek milyen módon torzítják az egészségügy költséghatékony működését. Abban sem különböztek egymástól élesen a kutatói vélemények, hogy a (görög–latin eredetű, járulékos fizetést jelentő) paraszolvenciát önmagában nem gyűrheti le a béremelés, hiszen ahhoz a többség nettó jövedelmét legalább meg kellene duplázni, a sztárorvosokét pedig minimum megötszörözni, amire sosem lesz elegendő forrás. Megoldást csak az egészségügy átszervezése hozhat – ennek a mibenléte azonban már pártalapon osztotta meg az erről gondolkodókat. Annak idején az SZDSZ a versenyt, a magánbiztosítókat, az MSZP a fizetésemelést, a hiányok mérséklését, a Fidesz az államosítást és a törvényi szabályozást gondolta célravezetőnek.

 Rejtőzködő természete miatt nem könnyű a hálapénz nagyságát megbecsülni. Kornai János és társai 1999-ben egy alapos Tárki-felmérésben a paraszolvencia éves összegét 33 milliárd forintra tették, az ezredforduló után a KSH 40,6 milliárdról beszélt, majd három évvel később (2005-ben) közel 60 milliárd forintra módosította. A rövid életű vizitdíj bevezetése után, 2007-ben a Medián kutatói úgy találták, hogy a hálapénz nagysága 28 milliárd forintra csökkent. Utóbb a gazdasági válság csappantotta meg a borítékok tartalmát – állítják gyakorló orvosok –, manapság kevesebben és kevesebbet adnak. Ugyanakkor a gyakorló betegek arról számolnak be, hogy a jövedelemkiesést kompenzáló megoldások is hatékonyan működnek. Az egyre hosszabb várakozási idő megkurtítására például mind gyakrabban ajánlott módszer a doktor magánrendelésének felkeresése. Itt a tarifa már nem tetszőleges – alkalmanként 8–25 ezer forint –, de a kapott beutalóval nem kell az állami rendelőben elvégzendő vizsgálatokhoz a sor végére állni. Rosszabb esetben a teljes kivizsgálás több tízezer forintos költségét is magának a társadalombiztosítási ellátásra amúgy adófizetése révén jogosult betegnek kell állnia, amiért cserébe napok alatt diagnózishoz juthat.

Közkeletű vélekedés, hogy Magyarországon az 1950-es évek kommunista vezetése döntött úgy, hogy az orvosok keressenek keveset, legyenek kiszolgáltatva a betegeknek és a hatalomnak. Valójában a hiány ágyazott meg a paraszolvencia gyakorlatának: 1945-ben csupán az ország lakosságának 10 százaléka volt biztosított, öt évvel később viszont tömegek zúdultak az államosított, szűkös ellátórendszerre, az örökölt infrastruktúrára, 1966-ra pedig szinte kivétel nélkül mindenki jogosulttá vált az ingyenes gyógykezelésre. A betegeket terhelő sajátos önrész (co-payment), amelyet csak a magyar nyelv hozott összefüggésbe – nem kevés eufemizmussal – a hálával, korántsem hungarikum. Ha nem is magyaros léptékben, Lettországban és Litvániában is dívik, jelentős a szerepe Romániában, Lengyelországban és Szlovákiában, és létezik, ha nem is drámai mértékben, Csehországban, a jól szervezett és hatékony szlovén egészségügyben viszont ritkaságszámba megy – derült ki az Egészségügyi Stratégiai Kutatóintézet néhány évvel ezelőtt készült összehasonlításából.

„A betegtől az orvosnak vagy az ápolóknak járó utólagos köszönet igazgatói engedélyezése nem jelenti azt, hogy bárkit mentesítene a vesztegetés vagy az adócsalás vádja alól” – hívta fel a figyelmet Kovácsy Zsombor ügyvéd, a kormányváltás után megszüntetett Egészségbiztosítási Felügyelet egykori elnöke, külön is hangsúlyozva, hogy az így szerzett jövedelem adóköteles, és nem nyújtható érte semmiféle törvénytelen előny, kiemelt szolgáltatás. Mi lesz, ha egyik helyen engedélyezik, más intézményben nem? Vagy minden egyes esetben előzetes engedélyt kell kérni a főnöktől a pénz elfogadására? – fogalmazta meg aggályait. A jelek szerint azonban egyetlen igazgató sem fogja tiltani a hálapénzt, ami fölöttébb gyakorlatias magatartás, hiszen ellenkező esetben a jelenleginél is súlyosabb létszámgondjai támadhatnak. A maga 28 milliárd forintjával a nyár végére a kórházi dolgozóknak beígért, egész évre visszamenőleg járó fizetésemelés sem bizonyult kellő súlyú megoldásnak a hálapénz ellen. Így nincs más hátra, minden igazgató megfogalmazza a maga belső utasítását. Így adta hivatalos áldását a fővárosi Uzsoki Utcai Kórház vezetője, a kórházszövetség elnökségi tagja, Golub Iván is: „rendkívüli főorvosi értekezleten tájékoztattam a kollégákat a döntésemről, amelyet nem jószántamból hoztam, és amelyről azt gondolom, hogy a felelősség áthárítása”. Mivel azonban ő is a statáriálisan nyugdíjra ítélt 62 év feletti korosztályba tartozik, utódjára marad, hogy őrködjön az utasítás maradéktalan végrehajtása felett.

GÁTI JÚLIA