Kiszervezés, kiéheztetés, kontroll – egyre inkább a három K határozza meg a magyar kulturális politikát, amely immár a jobboldali szellemi és érdekcsoportok között is háborút gerjeszt.
Manapság az élet utánozza a művészetet. Aba-Novák Vilmos egykor a Műcsarnokot megostromló művészekről készített gúnyos rajzot, most Fekete György elnök a Magyar Művészeti Akadémiába (MMA) tömörült alkotók nevében készül átvenni az ország első számú kortárs kiállítóhelyét. Néhány frusztrált művész talán tényleg tőle reméli, hogy szalonkiállításokon, önjelöltként végre falhoz jut a számára korábban elérhetetlen Műcsarnokban. Ám a szakma java része szerint még akkor is megengedhetetlen lenne, hogy a teljes kortárs képzőművészetnek szentelt állami intézményt egy szűk csoport kaparintsa meg, ha a legjelentősebb művészek és kurátorok tömörülnének az MMA-ban, nem pedig politikai alapon szervezett, adminisztratív eszközökkel akadémikusnak kinevezett, zömében ultrakonzervatív alkotók gyűjtőhelye lenne. Ezzel az állam esélyegyenlőséget biztosító funkciója sérül.
Márpedig a második Orbán-kormány kulturális politikájának épp a kiszervezés a vezérfonala – ezt a kifejezést használta Balog Zoltán erőforrás-miniszter, amikor bejelentette, hogy nemcsak a Műcsarnokot, hanem a kultúrára szánt állami forrásokat is az alaptörvénybe betonozott köztestületnek adja. Minek is bíbelődne az állam a konfliktusos elosztással, ha van egy vagy több hűséges szövetségese, akik egy esetleges választási vereség után is folytatják a kultúrharcot. A kiszervezésnek van is már némi hagyománya. Miközben a kultúra számos ágazata épp csak vegetál, a kulturális infrastruktúra lepusztul, itt-ott állami forrásból táplált magánbizniszek szökkennek szárba.
Az MTVA-nak Kálomista Gábor Thália Színháza gyárt színházi közvetítéseket és rádiójátékokat. A kínos színvonalú 2011. nyári pekingi kortárs magyar képzőművészeti kiállítást nem neves közgyűjtemény, hanem magángaléria celebrálta állami támogatással. A csődközelben lévő Nemzeti Galériának a Pákh Imre nevével fémjelzett Munkácsy Alapítvány és kft-je készített kiállításokat, s vitte ki a hasznot.
Az nem példa nélküli, hogy a szakmára bízza az állam a források elosztását. Így működött a Magyar Mozgókép Közalapítvány is, de ez esetben a teljes szcénát átfogó, konszenzusos szakmai szervezetről volt szó, ami az MMA-ról távolról sem mondható el (lásd Párhuzamos szálak című írásunkat). Ezért keltettek riadalmat a miniszter szavai, melyek arra utaltak, hogy a 2013-ban várhatóan 11 milliárd forinttal gazdálkodó Nemzeti Kulturális Alap (NKA) és más kultúrafinanszírozó testületek felett is átveszi a hatalmat az MMA. Ezt L. Simon László kulturális államtitkár, NKA-alelnök és a mérsékelt konzervatívok egyelőre megakadályozták. A haladék idén október végéig tart, addig kell úgymond áttekintenie a minisztériumnak és az MMA elnökének a kultúrafinanszírozás rendszerét.
A Műcsarnok is megakadhat Fekete torkán, se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Akadémikustársai levélben kérték, hogy eszközölje ki a kormányhatározat visszavonását, s bár a decemberi közgyűlésen még nem volt bátorságuk előhozni a kérdést, úgy tudjuk, januárban újra összeül az MMA, és ezúttal kizárólag a Műcsarnok lesz a téma. S meglehet, Fekete visszahívása. Számos MMA-tagnak kínos, hogy az antidemokratikus, kirekesztő megnyilvánulásairól elhíresült Feketével egy lapon emlegetik, főleg azoknak a neves alkotóknak, akik kapcsolatot jelentenének a „másik oldallal”. Nekik nem maradt más lehetőségük, mint a testületből való kilépés vagy a kínos hallgatás. A decemberben felvett új tagokkal épp erősíteni kívánt akadémia elindult a bomlás felé, mint kilenc éve, Döbrentei Kornél antiszemitának bélyegzett beszéde után az Írószövetség. A kormány részéről is némi hezitálás volt tapasztalható, legalábbis annyiban, hogy a november 21-ei kormányhatározat óriási késéssel és nem minden részletében jelent meg, így egyelőre Feketének a Műcsarnok szakmai programját érintő „egyetértési joga” sem élesedett be, s Gulyás Gábor, az intézmény lemondott főigazgatója is marad még január 24-éig.
Számos tiltakozó, így a Nemes Csaba képzőművész fémjelezte Szabad Művészek csoport is hangsúlyozza: nem Fekete ellen és nem Gulyás mellett állnak ki, hanem a művészeti élet konszenzusos átalakítását akarják. Ők azok, akik tüntetésükkel megzavarták a decemberi MMA-közgyűlést, s kilépésre buzdították a tagokat, 28-án pedig Vigyázat, kultúrpuccs! jelszóval demonstráltak a Műcsarnokban. Ugyanakkor világos, hogy Feketét csak saját testülete és a mérsékelt jobboldal állíthatja meg. S miközben a Nemzeti Színház igazgatóváltása nyomán tovább durvul a kultúrharc, a legforróbb háború a jobboldalon belül zajlik. És nem most kezdődött.
Orbán Viktor a 2010-es választás előtt Kötcsén azt sugallta kulturális prominenseinek, hogy a „hitelét veszített” balliberális szellemi elitet lecseréli, ám a voksolás után hívei azt kapták jutalmul, amit ellenfelei büntetésül. Az első Orbán-kormány kulturális beruházásai (Nemzeti Színház, Müpa, Millenáris, Széchenyi-film) helyett a kultúra – még mérsékelt jobboldali forrásaink szerint is – tudatos háttérbe szorítása, dezintegrálása kezdődött. Aránytalanul sújtják a költségvetési megszorítások, évente 4-5 milliárddal csökken a fejezeti büdzsé, az állami támogatás a legtöbb helyen a rezsire és a bérekre sem elegendő. A kormányzati struktúrában egy rossz érdekérvényesítő, tapasztalatlan vezetésű megaminisztérium hátsó szobájába került a kultúra.
Még meg sem alakult a kormány, máris súlyos presztízsveszteségek érték a tárcát: a külföldi kulturális intézeteket a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium szerezte meg. A pozícióvesztés a Szőcs Gézát tavaly nyáron váltó L. Simon alatt is folytatódott. A legnagyobb csapás a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal puccsszerű megszüntetése volt, amit a hivatalt az első Orbán-kormány alatt létrehozó Cselovszki Zoltán elnöknek sem sikerült megakadályoznia. A rendszerváltás óta a kulturális tárcához tartozó műemlékügy és régészet szakmai irányítása átkerült a Belügyminisztériumhoz, a hatósági engedélyezés pedig a kormányhivatalokhoz. Az egykori megyei múzeumi rendszer katasztrofális anyagi helyzetbe kerülve egy év alatt harmadszor cserélt gazdát tavaly; az, hogy végül a települések veszik át az intézményeket, szintén rontja a múzeumi szféra érdekérvényesítő képességét, hiszen ki lesz szolgáltatva a helyi önkormányzatok eltérő anyagi és kulturális igényeinek.
Bennfentes vélekedések szerint Orbán Viktor csalódott a kultúra szavazatszerző képességében, ezért hagyja elsorvadni a területet, s azt sem akarja, hogy túlságosan megerősödjön a saját kulturális elitje, ezért kaphatnak teret az elkeseredett belső küzdelmek. A leghangosabbak talán az Operaház kormányzati szinten is zajló botrányai voltak, melyek során a szakminiszter és az államtitkár jelöltje is elvérzett, s végül a miniszterelnök kormánybiztost állított a ház élére Ókovács Szilveszter személyében, akiből egy évvel később megbízott főigazgató lett. A periférián – jellemzően a közgyűjteményi területen – még a Hiller István által kinevezett vezetők is túlélhettek. Alföldi Róbert eddigi helyén maradásának is az lehetett az oka – vélik kormányzati forrásaink, s Szőcs Géza korábbi nyilatkozatai is erre engednek következtetni –, hogy a tárcánál sem szerették volna, ha a miniszterelnök barátja, az intézmény vezetésére alkalmatlannak tartott Eperjes Károly kerül a Nemzeti Színház élére. Időközben viszont Vidnyánszky Attila egyszemélyes színházi minisztériummá nőtte ki magát, a Nemzeti irányítása mellett a különféle szervezeteken, grémiumokon keresztül ő dönt a színházak besorolásáról, finanszírozásáról, vezetőiről, díjakról (lásd Thália főpapja című írásunkat.)
Az oszd meg és uralkodj elvén alapuló kulturális politikát illusztrálja, amikor a miniszterelnök a teljes apparátuson és elosztómechanizmuson átnyúl. Így kapott például a Markó Iván vezette Magyar Fesztivál Balett 155 millió forintot, ami csak 45 millióval kevesebb, mint a független táncművészeti szervezetek egész éves támogatása. Egy időben a múzeumnegyed előkészítését, az Operaházat, a filmes ügyeket és a Várbazár felújítását is kormánybiztos felügyelte, ezzel is gyengítve a kulturális kormányzatot.
Néhány alkalommal, mint például a Dörner–Csurka-páros Új színházi kinevezése, a Nyirő-újratemetés és most Fekete nyomulása kapcsán, fellángolt a nyílt kultúrharc. Szőcs Géza feladata mégiscsak az volt, hogy a mérsékelt jobboldal, a Makovecz-féle antiliberális küldetéses elit és a gyengécske utóvédharcokat folytató szociálliberálisok között valamiféle egyensúlyt tartson fenn. De most, úgy tűnik, felborult az egyensúly, holott a választások előtt másfél évvel kiéleződő kultúrharcot a Fidesz – különösen a Feketéhez hasonló megosztó személyiségekkel az élen – aligha tudja megnyerni. Figyelmeztető, hogy Szörényi Leventének is elege lett, s Alföldire bízta az István, a király jubileumi előadásának megrendezését.
Előző ciklusát idézi a kormány, amikor a bőkezű mecénás szerepét játssza – kizárólag a saját hatalma ünneplésére is alkalmas reprezentatív műfajokban és a szimbolikus helyszíneken. Miközben a független színházak éves támogatásának kifizetése a legutolsó a sorban, az alaptörvény zártkörű bulijának helyet adó Operaház költségvetését az idén 8,3 milliárdra emelték, s várhatóan elindul az Erkel Színház felújítása is, december 21-én legalábbis nyertest hirdettek a kivitelezői pályázaton. Miközben az országos közgyűjtemények egy részében a muzeológusok látják el a teremőri feladatokat, a Szépművészeti Cézanne-kiállítását 300 millió forinttal támogatta a miniszterelnök, s várhatóan januárban ismét dönt a kormány a múzeumnegyed tervéről. A Magyar Nemzeti Filmalap átvette a Magyar Mozgókép Közalapítvány vagyonát, s a hatos lottó játékadójából létrejött a filmgyártás anyagi bázisa is. Bár Tarr Béla vezetésével néhány filmes még folytatta utóvédharcát, a többiek inkább indultak a Filmalap pályázatán.
HAMVAY PÉTER
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
