Mi lesz a csattanó? - Vita a testi fenyítésről

A halálbüntetés megszüntetésének sikere után (már csak Belaruszban van kivégzés) Európa teljesen testifenyítés-mentes övezetté válását szeretné elérni az Európa Tanács. A strasbourgi székhelyű, 47 tagú kormányközi szervezet ajánlása szellemében az utóbbi közel egy évtizedben sorra születtek azok a gyermekvédelmi előírások, amelyek az „embereket nem szabad verni, és a gyermek is ember” elv jegyében tiltják a testi fenyítésnek még azokat az évszázadokon át alkalmazott formáit is, mint a nevelő célzatú apai-anyai pofon. 

Gyermekkönnyek. Tehetetlenségi nyomaték.

Fazekas István

 A magyar parlament 2004-ben (a kontinensen tizennegyedikként) iktatta törvénybe a családon belüli pofon tilalmát. Egy akkoriban készült kutatás szerint – ami Herczog Mária vezetésével az Országos Kriminológiai Intézetben készült – „papíron” egyébként nem volt különösebben rossz a helyzet: a megkérdezettek valamivel több mint harmada nyilatkozott úgy, hogy ha muszájból is, de néha rásóz a gyermekére. Többségük azt is hozzátette, hogy emiatt bűntudata van, és a saját tehetetlenségét okolja. A helyzet azóta sem változott lényegesen, sőt akár az a látszat is kialakulhat, hogy a magyar szülők még agresszívabbakká is váltak. Az UNICEF magyar bizottsága által minap ismertetett kutatás szerint tavaly már az apák, anyák kétharmada mondta azt, hogy olykor eljár a keze. Gyurkó Szilvia, a szervezet gyerekjogi igazgatója szerint az eltérő adatok hátterében az állhat, hogy a korábbi kérdőíves módszerrel készült felmérésekkel szemben ezúttal interjúk segítségével próbáltak képet kapni a helyzetről. A látszólag romló eredményekben az is benne lehet, hogy a nyilatkozók a beszélgetős szituációban őszintébbek, és az utóbbi évtizedben változhatott is a nézőpont. Az „elkövetők” talán már jobban tudatában vannak annak, hogy a kis verés is verés. Gyurkó ugyanakkor különösen aggasztónak tartja, hogy a gyermekek negyede maga is természetesnek veszi, hogy a „rosszalkodásért” pofont, fenekelést kaphat.

„Nem az a cél, hogy a szülők ellen eljárás induljon, hanem hogy megváltoztassuk a testi fenyítéssel kapcsolatos társadalmi attitűdöt” – ezzel indokolták a gyermekvédelmi törvény korábbi, nem büntetőjogi jellegű szigorítását előterjesztő szocialista és liberális politikusok a zéró tolerancia meghirdetését. Ugyanezen megfontolásból nem is állapítottak meg szankciót. Abban bíztak, hogy „az esetleges törvényszegés révén a gyermekvédelem látókörébe kerülő szülőket be lehet majd vonni olyan felvilágosító programokba, amelyek tudatosítják bennük, hogy léteznek más nevelési, konfliktuskezelési technikák is, mint a verés” (HVG, 2004. november 27.). A gyermekvédelmi és -jóléti szolgálatok kapacitásából azonban azoknak a helyzeteknek a kezelésére sem nagyon futja, amikor nyilvánvalóan súlyos, gyermekek elleni erőszakról van szó, s nem a „nevelő célzatú” testi fenyítésről. Példa erre az a novemberi eset is, amikor – a vészhelyzetre utaló többszöri bejelentések ellenére – nem tudták megelőzni, hogy egy budapesti apa megkéselje a gyermekeit.

A „klasszikus” gyermekellenes bűncselekményekkel szemben – amelyek megítélésében nagyjából társadalmi konszenzus van (gyermekgyilkosság, kiskorú sérelmére elkövetett szexuális erőszak, fizikai elhanyagolás) – szinte csak véletlenül jut az illetékesek tudomására, ha mindössze annyi történik, hogy „eljár” a szülő, nevelő keze. A magyar unicef-esek tapasztalatai szerint az érintettek többsége maga sincs tisztában azzal, hogy ezzel a tettével voltaképp törvényt sért.

A gyermekek bántalmazásának olyan, enyhe társadalmi megítélés alá eső formái, mint a fenékre, kézre ütés, arculcsapás – különösen az olyan felzaklatott társadalmi helyzetben, amelyet a válság idején élnek meg a családok –, a szakértők szerint szinte az egész ország területére jellemzőek. Jelentős különbség még az egyes társadalmi csoportok között sem igazán tapasztalható. Fontos ugyanakkor, hogy miközben a magyarok nagy többsége (70 százaléka) verésügyben a megengedőbb álláspontra helyezkedik, elvben különbséget tesz a testi fenyítés óvó-védő szándékú alkalmazása és a gyermek bántalmazásának egyéb formái között: az előbbivel kétségkívül toleránsabb a közvélemény.

Csattanhat egy pofon például azért, hogy az általa kiváltott sokk hatására a gyerekben kialakuljon a tűzzel, a mérgező anyagokkal szembeni veszélyérzet. Erre hivatkozva Gönczöl Katalin volt ombudsman is a „szelektíven megengedőbb” álláspont mellett érvelt korábban az Összefogás a családon belüli erőszak ellen című honlapon. Mások – például Bagdy Emőke pszichoterapeuta – úgy vélik, hogy „egy ember életébe egy tanító célzatú legyintés belefér”. De, mint lapunknak mondta, annak is csak akkor lesz pozitív hozadéka, ha mérsékelt – „nem megalázkodó, hogy aztán a farok csóválja a kutyát” – szülői megkövetés enyhíti. Ilyen lehet, ha a nyaklevest ugyanazzal a lendülettel ölelés követi.

„A testi fenyítés nem a mai kornak megfelelő módszer. Ezzel együtt én minden pedagógust, aki tanította gyermekemet, felhatalmaztam, ha szükségét érzi, nyugodtan járjon el atyaként” – fogalmazott Michl József KDNP-s képviselő, amikor a köznevelési törvény vitájában 2011-ben azt javasolta, kerüljön ki a hatályos szövegből a testi fenyítés tilalmára vonatkozó passzus. Utóbb azzal vonta vissza indítványát, hogy csak egy gumiszabályt akart kiiktatni. „Van olyan gyerek, akinek egy koki dicséretnek tűnik, és van olyan, aki vérig sértve elrohan az ombudsmanhoz; a tanárral szemben azonban most akkor is el kell járni, ha a gyerek nevet a kokin” – magyarázta a képviselő az FN 24-nek. Hasonló kifejezéseket – „adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk néhány baráti tarkónlegyintést” – korábban Orbán Viktor is használt, annak illusztrálására, hogyan „nevelte meg” a magyar kormány az Európai Parlament izgága kötekedőit. Függetlenül a kijelentés politikai tartalmától, a miniszterelnök szóhasználata önmagában is sokat elárult arról a felfogásról, bűn-e vagy erény, a puhaság vagy a keménység jele-e a testi fenyítés alkalmazása, illetve a tartózkodás tőle.

„Pofon és pofon között nincs különbség, mindkettő testi fenyítés, amely minden formában sérti az emberi méltóságot, így a gyerekét is.” Ez már az ENSZ gyermekjogi bizottsága magyar tagjának, Herczog Máriának a véleménye, aki szerint a pofonnak akkor sincs nevelő célzata, ha a szülő a saját tehetetlenségét, türelmetlenségét, indulatát vezeti le vele, sem akkor, ha azzal a gyerekét próbálja valami nagyobb rossztól megóvni. „Nevelő célzatú pofon nincs, az odasózás mindig szülői kudarc” – mondja Herczoghoz csatlakozva Vekerdy Tamás pszichológus. Mint a HVG-nek fogalmazott: a gyakorlatban „nincs is olyan, hogy egy pofon, mert általában vagy ver valaki, vagy nem”. Ráadásul a nevelési minta öröklődik. Kutatások bizonyítják, hogy a bántalmazást szenvedők négyszer nagyobb valószínűséggel válnak később maguk is bántalmazóvá. A náci vezetők „nagyjai” mind vert gyerekek voltak – emlékeztet Vekerdy.

„Felületi kezelés”, „pótcselekvés” – ilyen kifejezésekkel kommentálták a szoclib kormány lépését 2004-ben az akkori konzervatív kritikusok; köztük az abban az időben még a női és gyermeki jogok kutatójaként ismert (későbbi jobbikos) Morvai Krisztina. De még az azóta elhunyt, nagy szakmai tekintélynek örvendő Ranschburg Jenő gyermekpszichológus is arra hivatkozott, hogy a „rendszer egy elemének megváltoztatásától nem várható gyökeres változás”. Magyarország kétségkívül a radikálisabb megoldást választó országok között van a teljes tiltással: a brit törvényhozók például beérték azzal, hogy csak a tényleges – látható nyomokat vagy súlyos lelki traumát okozó – sérelmeket rendelték büntetni (nagyjából a magyar szigorítással egy időben). Skóciában pedig csak a háromévesnél fiatalabb gyerekek testi fenyítése tilos, igaz, állandó vita folyik a teljes tiltásról.

Bagdy Emőke. A megkövetés enyhít.

Horváth Szabolcs

 Magyarországon ma már nagyjából egyetértés van abban, hogy az iskolai oktatásba, a tanári eszköztárba nem férhet bele a verés, noha az iskolarendőrség intézménye e tekintetben is komoly dilemmákat vet fel, mert annak tagjai elvben alkalmazhatnak fizikai erőszakot. Többen is megkérdőjelezik ugyanakkor, hogy a szülőknek nem elidegeníthetetlen joguk-e, hogy testi fenyítéssel is neveljenek, fegyelmezzenek. Ezt a vitát egyébként a kilencvenes években már az Emberi Jogok Európai Bírósága is lefolytatta, arra a következtetésre jutva, hogy a pofon jogától való megfosztás nem sérti a családi és a magánélethez fűződő jogot. Sőt a vallásszabadsághoz fűződő jogokat sem, még ha vannak is a testi fenyítésnek – nem feltétlenül jól értelmezett – bibliai előképei.

Magyarország leginkább abban különbözik a hasonló tiltással élő sok más országtól, hogy semmilyen erőfeszítés nem történt annak érdekében, hogy a szülőkkel, szakemberekkel, gyerekekkel megismertessék a testi fenyítés, a lelki erőszak tilalmát, és kellő felkészítést, támogatást nyújtsanak az alternatívák megtanulásához – mondja Herczog. Hozzáteszi: nálunk nincsenek oktató, önsegítő programok, nincsen „szülők iskolája”. A szakember ezt azért tartja különösen aggasztónak, mert a köznapi viselkedés eközben erőteljesen durvul, a feszültség levezetésére, a konfliktusok kezelésére, a problémák megoldására pedig egyre elfogadottabb megoldás a verbális, sőt testi erőszak. Márpedig a gyerekek a felnőtt magatartásából tanulnak. Ezért – mondja Herczog – csak magunkat okolhatjuk, ha nem tanítjuk meg őket az erőszakmentes kommunikációra, viselkedésre; aztán mégis őket kárhoztatjuk, büntetjük, ha agresszívek.

DOBSZAY JÁNOS