Azért nem szerettem ott lenni, mert csúnyán beszéltek velünk, valakit mindig bántottak. A többieknek sokszor a kövön térdepelve kellett lenni, és felemelni a kezüket. Még annyit szeretnék itt mondani, hogy nem volt könnyű gyerekkorunk.

Ez csak egy részlet azokból a feljegyzésekből, amelyeket tizennyolc év körüli állami gondozott gyerekek írtak egy magyarországi lakásotthonban az elmúlt öt évben. A szövegek közt vannak kézzel írt, naplószerű beszámolók és hivatalos szintre eljutott panaszok is, de az közös bennük, hogy a nevelők visszaéléseiről, bántalmazásokról és a mindennapok nehézségeiről szólnak. Bár találtunk olyan ügyet, amelyben jogerős bírósági ítélet született, a legtöbb esetet nehéz bizonyítani, ezért az érintettek csak álnéven vállalták a nyilatkozatot.

Balázs története után most egy, az ország másik végében lévő gyerekotthon visszásságait mutatjuk be a gyerekek, az otthonban megfordult önkéntes és az otthon egykori vezetőjének elmondása, valamint az elmúlt években keletkezett jegyzőkönyvek, bírósági papírok és a gyermekjogi képviselő feljegyzései alapján. A cikkben szereplő más, környékbeli gyerekotthonok alapján a problémák nem egyediek.

Úgysem bizonyítod, hogy elvettem a pénzed

“Jaj, Ica néni, otthon felejtettem az irataimat” – tapogatta a zsebeit Bence az anyósülésen ülve, mire Ica néni rükvercbe kapcsolt, megfordult, és visszahajtott a lakásotthonba. 2010 decembere volt. Nem sokkal karácsony előtt, és néhány hónappal Bence tizennyolcadik születésnapja után jártunk. Már sötétedett, amikor elindultak a bankba, hogy fölvegyék a gyámhatósági folyószámlán levő összeget, ami Bence négy hónapos kora óta hízott csaknem másfél millió forintra.

Az állami gondozott gyerekek az életkezdés megkönnyítésére kapják ezt a pénzt, és mivel Bence nagykorú lett, hozzáférhetett a számlájához. A fiúnak azonban fogalma sem volt a bankügyekről, ezért is örült Ica néni, az utógondozó segítségének. “Tizennyolc éves koromban találkoztam vele először. Az utógondozók nem olyanok, mint a nevelők, nincsenek közvetlenül a gyerekek közt, hanem az irodában dolgoznak, és csak a nagykorúak ügyeit intézik. Ő volt a gyermekvédelmi központ igazgatóhelyettese” – magyarázta a már 23 éves fiú, akivel néhány kilométerrel arrébb, a megyeszékhelyen találkoztam. “Szerettem volna kötődni hozzá, még virágot is vettem neki a névnapjára” – emlékezett vissza.

“Nyugodj meg, Bence, most kivesszük a pénzt, és vigyázok rá. Jövő héten szabadságon leszek, addig is nézz szét, hol, milyen kamatot adnak, aztán lekötjük a pénzed” – mondta Ica néni, amikor kijöttek a bankból, és azzal a táskájába csúsztatta a borítékot. Biztosan lett volna, aki ekkor gyanút fog, de Bencének nem volt oka kételkedni Ica néni szavában. “Azt sem tudtam, mi az, hogy lekötés, meg kamatozás, de azért kinyomtattam a banki ajánlatokat. Kinyomtatok mindent, hátha jó lesz még valamire” – folytatta Bence, aki a találkozóra is jókora paksamétával érkezett. De hiába nyomtatta ki, Ica néni sosem kísérte el újra a bankba, helyette azt mondta, hogy lekötötte a nevére a pénzt. “Fogalmam sem volt, hogy nem tud eljárni a nevemben”.

Gyermekotthonban - képünk illusztráció

MTI / Bodnár Boglárka

Így aztán Ica néni hónapokig sikeresen hitegette Bencét azzal, hogy a pénz jó helyen van, nem kell aggódnia. Csak akkor fogott gyanút, amikor Ica néni sehogy sem akart pénzt adni neki egy kirándulásra. “Elvesztettem a türelmemet. Berohantam a város összes bankjába, és mindenhol megkérdeztem, nyitottak-e számlát a nevemre. Sehol sem találtak ilyet”.

Ekkor vált egyértelművé a fiú számára, hogy átverték, és talán sosem látja viszont az évek során összegyűlt pénzét.

“Úgysem tudod bizonyítani. Mondhatom, hogy a párnád alá tetted” – rázta le Bencét Ica néni, amikor a fiú telefonon próbált magyarázatot kicsikarni. Az utógondozó csak tavaly nyáron szembesült vele, hogy jókorát tévedett, ekkor ugyanis a bíróság egy év tíz hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte sikkasztásért, közokirat-hamisításért és csalásért. Időközben ugyanis kiderült, hogy Ica néni más gyerekek számlájáról is emelt le pénzt, ráadásul hamis kinevezési papírokat is gyártott a gyermekvédelmi központban.

Még folyamatban volt Bence és Ica néni bírósági ügye, amikor Péter is nagykorúvá vált, így el kellett döntenie, utógondozottként az otthonban marad még néhány évet, vagy inkább új életet kezd a pénzéből. Ekkor bukkant fel egy korábbi nevelője, aki rábeszélte, hogy hagyja el az intézményt, és bízza rá az életkezdési támogatását, cserébe mindenben segíteni fogja.

Eleinte minden rendben is volt: Péter két másik társával együtt egy albérletbe költözött, amit az ex-nevelő fizetett, plusz költőpénzt is küldött nekik. Teljes felelősséget vállalt értük, cserébe csak azt kérte, hogy minden pénzük felett rendelkezhessen. Aztán lassan csökkenni kezdett a költőpénz, míg végül csak napi ezer forintot kaptak, amiből olykor ételre sem jutott. Péter és a barátai ekkor gyanút fogtak, és a bankhoz fordultak, ahol kiderült, hogy az egykori nevelő a több mint kétmilliós támogatásból másfélmilliót a saját számlájára utalt, és csak a maradékot hagyta a fiú új számláján. Péter ekkor kezdte megérteni, hogy egykori nevelője, akiben megbízott, valójában ellopta a pénzét.

Na, melyik kezedre szeretnéd?

Bencének szerencséje volt, hogy az otthon akkoriban olyan gyermekjogi képviselőt alkalmazott, aki komolyan vette a panaszát, és feljelentést tett. Ez ugyanis nem túl gyakori a gyermekvédelmi rendszerben. “Az elődjére például semmiben sem számíthattunk. Hatodikban egyszer panaszkodtam neki a lakásotthoni viszonyokra, de mire hazaértem a fogadóóráról, már várt rám a vezetőség. és kérdőre vontak, hogy ez mégis micsoda: ők a jóra nevelnek, én pedig így hálálom meg?”

Jó lenne azt gondolni, hogy Ica néni esetében egyszeri túlkapásról volt szó, akit ügyesen lefülelt a bíróság, csakhogy nem erről van szó.

“Az évek során sok mindent átéltem” – mesélte Bence, aki négy hónapos korában került csecsemőotthonba, így jóformán egész életében állami gondozott volt. “10-12 éves lehettem, amikor a szemközti lakásotthonba költöztem. Akkoriban örültem neki, mert kiskoromban hatan-heten voltunk egy szobában, az új helyen pedig családiasabb légkörre számítottam. Kiváltság volt, hogy átmehettem oda” – mondta Bence, később azonban csalódnia kellett.

“Mindig nagyon akart tanulni, kilógott a sorból” – emlékezett vissza a lakásotthon egykori vezetője, aki a pénzlopásos eset idején már nem dolgozott az intézményben. “Felkarolta az iskolai osztályfőnöke, ezért jó jegyei voltak. Ez elég ritka az állami gondozott gyerekeknél” – mondta. Bence végül is sikerrel vette az akadályokat, leérettségizett, most pedig szociális munkásnak tanul egy vidéki egyetemen.”Ő a mi sikersztorink” – jellemezte Bencét egy állami gondozottakkal foglalkozó alapítvány munkatársa, aki öt éve ismerte meg a fiút. Tőle hallotta először a fizikai bántalmazásokról szóló történeteket is.

Szőnyegporoló, papucs, fakanál, seprű

– sorolta Dávid, hogy milyen eszközökkel büntette őket néhány nevelő, ha valami rosszat csináltak. “Gyerekkorom óta ilyen volt a hangulat az otthonban” – mondta a fiú, aki szintén csecsemő korában került be az intézménybe, most pedig utógondozott státuszban van. “Csípőproblémákkal születtem, ezért egy budapesti speciális iskolában tanultam, csak hétvégente jártam haza. Akkor viszont sokszor kaptam gúnyos megjegyzéseket, ha nehezen jártam, vagy elestem. Volt, hogy egy nevelő azt mondta, olyat estem, mint egy zsák krumpli, máskor meg nyomoréknak, sántának neveztek. Szerintem inkább az lett volna a dolguk, hogy segítsenek” – mondta Dávid, akitől a cikk elején kiemelt mondatokat is idéztük.

Dávid a mozgásproblémái miatt különösen nehéz helyzetben volt. „2012-ben, iskolakezdéskor elkezdett fájni a csípőm. De hiába szóltam erről hétvégén a nevelőknek, nem kértek nekem időpontot az ortopédiára. Mindig csak hitegettek, hogy a következő héten majd felhívják az orvosomat, de ez sosem történt meg” – mondta. Dávidnak végül ehhez is a gyermekjogi képviselő segítségét kellett kérnie, így eljuthatott ugyan az egyórás autóútra lévő ortopédiára, de csak féléves késéssel, saját pénzéből.

“Ha eltörtünk egy játékot az udvaron, a legidősebb nevelőnő fakanállal vert minket” – emlékezett vissza Bence a gyerekkorára. “Tenyereseket kaptunk, és eldönthettük, melyik kezünkre kérjük. Ez sosem fog kitörlődni az agyamból, ahogy a lelki bántalmazások sem. Azt hallgattuk, hogy felnőttként úgyis híd alatt fogunk kikötni”.

Az egész rendszer arról szólt, hogy mi ne gondolkodjunk, majd ők gondolkodnak helyettünk. Csak maradjunk csöndben, és álljunk a sarokba, ha nem bírunk magunkkal.

A legtöbb állami gondozott gyerek nem kezd el panaszkodni emiatt, amikor pedig mégis megteszik, gyakran ellenállásba ütköznek, mint a korábbi gyerekjogi képviselőnél is. “Elvileg megvan a lehetőségünk panaszkodni. Egy ellenőrzéskor kérdőívet töltettek ki velünk, többek közt arról, hogy bántanak-e minket”.

Egymásra néztünk, gondolkodtunk, mi legyen. Aztán bekarikáztuk, hogy nem bántanak. Tudtuk, hogy úgyis a nevelők fülébe jutna.

Ez persze nem azt jelenti, hogy minden nevelő rosszul bánt volna a gyerekekkel. “Rengeteg volt a váltás, ami egyébként nem túl jó, mert mire kötődni kezdenél az egyikhez, addigra jön valaki új. Folyton alkalmazkodni kell a cserékhez. Így aztán voltak jobb nevelőink is, de ők előbb-utóbb mindig eltűntek, találtak valami jobb munkát” – mondta.

Bencének a pénzlopásos ügy után romlott meg igazán a kapcsolata a nevelőkkel. “Nem sokkal a lopás előtt jött új igazgató a gyermekvédelmi központba, aki eleve azzal kezdte, hogy nyugodtan mehetünk hozzá panaszkodni, de úgyis a nevelőknek fog hinni. Akkor miről merjen szólni az ember?” – kérdezte Bence, aki így is folyamatosan panaszkodott a gyermekjogi képviselőnek a benti viszonyokról, és gyártotta a feljegyzéseket.

“Az egész annyira elfajult, hogy az egyik nevelő a társadalom aljának nevezett és cigányozott, egy másik meg rám szólt, hogy ne nyúljak a felnőttek tányérjához, mert el fog fertőződni. Az volt a baja, hogy a felnőttek szivacsával mosogattam el a poharam. Persze, hogy tiszteletlen voltam velük. Rendőrséggel is fenyegetőztek”.

Hál’ istennek három nap múlva úgyis megszökik

„Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, ami indokolttá tenne ilyen jellegű fegyelmezést” – mondta a lakásotthon korábbi vezetője, aki még a botrányos esetek előtt munkahelyet váltott. „Közvetlenül nem találkoztam ezekkel az esetekkel, de kizártnak tartom, hogy a gyerekek hazudnának. Lehet, hogy a fájdalmukat hajlamosak eltúlozni, de hogy hazudnának, azt nem tudom elképzelni” – tette hozzá.„Sajnos valóban sok nevelő a gyerekek ellen dolgozik, de amikor én voltam a lakásotthon-vezető, el tudtuk simítani a konfliktusokat”.

Vajon akkor ez azt jelenti, hogy minden nevelő rosszul bánik a gyerekekkel? Természetesen nem, de a gyermekvédelmi rendszert belülről ismerő forrásaink szerint biztos, hogy túl sok alkalmatlan ember dolgozik ezen a pályán.

Remélem, te tovább fogod bírni, mert eddig mindenki egy hónap után felmondott

– köszöntötték Zsoltot az állásinterjún egy ötezer fős település lakásotthonában, alig 25 kilométerre Bencééktől. “Két és fél hónap után felmondtam, mert nem bírtam tovább nézni, mennyire nem értenek a munkájukhoz. Nem szeretem nézni, ahogy a gyerekek szenvednek, mert felőrli őket egy rossz rendszer” – mesélte a fiú, aki szociálpedagógiát tanul az egyetemen, és gyakorlatképp próbálta ki magát a gyerekvédelemben. “Nem tudnám bizonyítani, de én is sejtettem visszaéléseket” – mondta. Zsolt szerint a kajapénz egy része például biztosan eltűnt, mert nem mindig az került az asztalra, ami ki volt írva. “Volt, hogy egy hétig csak tésztát meg krumplit főztünk. Ez szerintem nem teljesen fér bele az egészséges táplálkozás kategóriájába”.

Zsolt úgy tudja, sok lakásotthonban bevett gyakorlat, hogy a nevelők kölcsönadnak a gyerekeknek, amiből mindig viták keletkeznek, mert a felnőtt vagy a gyerek biztosan megpróbál visszaélni a dologgal.  “Sok gyerektől hallottam, hogy besúgásért kapják a pénzt. A lakásotthon-vezető nálunk is mindig mindent tudni akart. Hiába volt pszichológusunk, vele sem tudtak a gyerekek négyszemközt beszélgetni, mert a vezető folyton odaült”. Zsolt nem tapasztalt fizikai bántalmazást, lelkit viszont annál inkább:

• “Nem fogom engedni, hogy anyáddal találkozzál”.
• “Tudok rólad olyan dolgokat, hogy börtönbe mész miatta”.
• “Ha nem viselkedsz, mehetsz zárt intézménybe”.

Zsolt szerint ezek mindennapos mondatok voltak a lakásotthonban, utóbbit például egy magatartászavaros, sokszor pszichiátrián kezelt gyereknek mondták, akinek éppen hogy stabilitásra lett volna szüksége. “A nevelők egy része nyíltan rasszista volt, és egymás közt arról beszéltek, hogy a rossz viselkedés csak a cigány gyerekekre jellemző”. De még ha ezek szélsőséges példák is, vannak általános problémák, amelyeket Zsolt így foglalt össze:

• a nevelők alulképzettek: óvodai dajkák foglalkoznak 16-18 éves fiatalokkal,
• ezért fogalmuk sincs, mit kell kezdeni egy párkapcsolati gondokkal, alkoholproblémákkal vagy a kábítószerrel küzdő fiatallal,
• a nevelők többsége kiöregedett, életunt ember, aki csak kötelességből teszi a dolgát, és egyszerű munkahelynek tekinti a lakásotthont.

“Egy műszakban csak egy nevelő jut a 16 gyerekre, de sokszor előbb bementem, hogy tanuljak a többiektől. Azt hittem, olyan nevelőkkel fogok találkozni, akik szeretik a gyerekeket, de nem így lett. Csak az derült ki számomra, hogy elképzelésük sincs, mit kellene kezdeni a problémás srácokkal.

Próbáltam jelezni, hogy ez nincs rendjén, de azt mondták: ők tapasztalatból dolgoznak

– folytatta Zsolt csalódottan. “Csak a legalacsonyabb iskolai végzettségűek maradnak itt, akik nem tudnak máshová elmenni”. Ráadásul bár a nevelői állás rosszul fizet és nagy a leterheltség, mégis biztos pozíciónak számít a kisebb településeken. Zsolt szerint a nevelők feladata az lenne, hogy képessé tegyék a gyerekeket az életre, megtanítsák őket főzni, takarítani, háztartást vezetni, ez viszont csak ritkán valósul meg. “Én huszonnégy éves vagyok, a második legfiatalabb nevelő pedig 52 éves volt az otthonban. Velük ellentétben én nem tudtam azt mondani egy 17 éves gyereknek péntek este, hogy ne menjen el szórakozni, nekik viszont csak eddig terjedt a tudásuk. Én inkább felhívtam a gyámot, és engedélyt kértem, hogy hajnali 4-ig kimehessen. Előfordult, hogy velük együtt buliztam, addig se drogoztak, és nem is rúgtak be annyira, viszont jól érezték magukat” – mondta.

“Az egész úgy működik, mint egy gyerekfelügyelet” – mondta az önkéntes, akit Bence története kapcsán már idéztünk. “A szökésben lévő gyerekekért sem nagyon tesznek semmit, inkább az a céljuk, hogy ne menjenek vissza, addig sincs velük probléma”. A lány ezt egy tizenötezres város gyerekotthonában tapasztalta, amelyben különösen magas a szökések száma. Ezt a városban mindenki tudja, a családgondozásért felelős gyerekjóléti központ is, de nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen az ő kompetenciájuk csak a gyerekek kiemeléséig terjed. “Van olyan gyerek, aki két éve egy napot sem volt bent. Én tudom, hogy otthon van a családjánál, de azt mondja, nincs értelme visszamenni” – mondta a központ vezetője.

“Ezeket az intézményeket óriási titok övezi, valójában senki sem tudja, hogy mi történik bent, és senki sem akar rájönni, hogy baj van. Még ha be is tartják a jogszabályokat, és biztosítják a tárgyi feltételeket, ez kevés. Az állami gondozott gyerekeknek szeretetre, stabilitásra van szükségük, amit nem kapnak meg. Semmit sem áldoznak fel a értük” – folytatta. “Valóban gyakori a káromkodás és a szidalmazás” – ismerte el egy korábbi nevelő, aki ma már családgondozóként dolgozik ugyanezen a településen. “De az is tény, hogy sok gyerek képtelen elfogadni a szabályokat, és nehéz kezelni őket. A nevelőnek itt falkavezérnek kell lennie”.

Zsolt szerint inkább azok a lakásotthonok működnek jól, amelyek nagyvárosban vagy azok közelében működnek. “Oda hamarabb mennek ellenőrizni a központból. Igaz, sokszor az ÁNTSZ-ellenőrzés is csak névleges, simán elnézik a napok óta a szobában halmozódó cigicsikket, a koszos vécéket és a használhatatlan zuhanyzókat” – mondta. A szökésekkel kapcsolatban ő is hasonlókat tapasztalt. “A lakásotthon-vezető egyszer azt mondta egy gyerekről, hogy hál’ istennek három nap múlva úgyis megszökik. Egy problémás gyerekkel kevesebb”.

Azt hittem, minden happy lesz, aztán jött a bíróság

Bencének jelenleg két peres ügye van folyamatban. Az egyiket azért indította, mert a pénzlopásos ügy után tettlegességig fajult a konfliktusa a gyermekvédelmi központ két dolgozójával, a másikat pedig éppen az igazgató kezdeményezte, szerinte ugyanis Bence valótlanságot állított róla a gyámhivatal előtt, amikor segítséget kért, és ezzel kimerítette a becsületsértés fogalmát. “Ez nem normális, hogy a bíróságon oldjuk meg a problémákat. Azt gondoltam, hogy tizennyolc éves koromban minden happy lesz, aztán ehelyett a bíróságra kellett járnom” – mondta Bence.

“Csodálom ezt a fiút” – mondta róla egy mostani pártfogója, akit az egyetemen ismert meg.  “Az csodának számít, ha valakinek naponta két-három alkalommal elmondják, hogy csak egy rossz cigány, aki híd alatt fog lakni, mégis le tud érettségizni, és az egyetemre is felveszik”. Bence a botrányok után egy vidéki nagyváros lakásotthonába kérte át magát, ahol most utógondozott státuszban van. “Itt megnyugodott, egyáltalán nem kezelhetetlen, és tanulni is tud” – mondta a pártfogója.

Bence most azért tanul, hogy később a gyermekvédelemben dolgozhasson, és segíthessen a sorstársain.  “Sokan elmenekültek a lakásotthonból, van köztük olyan is, aki most hajléktalan. Ki akarok állni az állami gondozottak mellett, hogy később ne fordulhasson elő ilyesmi”.

Magyarországon még mindig nagy titok övezi, mi történik a gyerekotthonok falai között. Ha van egy érdekes története ezzel kapcsolatban, írjon e-mailt a szurovecz.illes@abcug.hu címre!

Az állami gondozásból nevelőszülőkhöz menekült Zsolt történetéért kattintson ide. Ha érdekli, miért van válságban az egész magyar gyerekvédelmi rendszer, és miért kapkodják ki a gyerekeket irreálisan korán a családokból, ezt és ezt az Abcúg-cikket olvassa el!  Gyerekkiemelésről szóló történeteket pedig ezen a linken talál.