Nem is akkor, amikor Kiss Lászlóék lefogták a fürdőruhás lányt. Nem is az ecetes víz bekészítésével. Az erőszak akkor kezdődik, amikor egy agresszor behatol egy gyengébb ember intim szférájába, és a környezet ezt nem szankcionálja, nem jelöli ki a határokat. Ez egy folyamat, pincébe vezető lépcső, egyre lejjebb lépdelve a sötétbe.

A „gólyatábori erőszakoló” néven elhíresült gazember fölöttem járt a gimnáziumban. Soma, ez volt a beceneve. Nem voltunk barátok, legfeljebb ismerősök, de gyakran találkoztunk: a mi osztályunk a régi díszteremben kapott helyet, a sarokban egy zongorával. Soma pedig jól tudott zongorázni, a nagyszünetekben rendszeresen feltűnt a termünkben. Az állandó repertoár része volt az East 17 It's Alright című száma; hömpölygő zongorafelvezetés, hatásos – egy igénytelen külsejű figurától, meglehetős önbizalommal. Színész akart lenni. Iskolai bulikon zeneszolgáltatás, iskolarádió, kóruséneklés, videókészítés – ilyesmi szerepekben tűnt fel.

De ugye, ez eddig nem bűn. Az már inkább, amit az egyik osztálytársa, kollégiumi szobatársam mesélt röhögcsélve, hogy Soma állítólag rejtett kamerával szokta szex közben felvenni a lányokat, azok tudta nélkül. Állítólag. Biztosat senki nem tudott, pletyka volt csak, és, bevallom, 14-15 évesen én sem éreztem ennek a súlyát. Annak már inkább, amit jobb híján „nulladik ügynek” hívok. Még bőven a kilencvenes években járunk, amikor jön a hír, hogy Soma erőszakoskodott egy lánnyal. Részleteket senki nem ismer, de az a városban terjedő vélemény, hogy „az illető hölgy úgymond nem tett meg mindent a menekülés érdekében”, ergo Soma ártatlan. Miközben az egész olyan... büdös. Hogy ez azért nincs rendben, mi lesz a lánnyal, mit tanul ebből Soma, mit a többiek. A történet innentől közismert – Soma nem állt le, 2004-2009 között fogházban ült nemi erőszak miatt, hogy aztán 2014-ben, a fonyódligeti gólyatáborban jelen információk szerint megerőszakoljon, megverjen és megalázzon egy újabb lányt. Másodfokon kilenc évre ítélték.

Most pedig egy éles váltással citáljuk ide Gyárfás Tamást, amint elmondja a tévében, hogy hát ő annyit tudott, Kiss Lászlónak „volt valami nőügye”. Megrögzött nemi erőszakolóról beszélünk itt is, aki szintén, mint kés a vajban, úgy ment át minden vizsgálaton, szűrőn, és lett Somához hasonlóan hivatása, hogy leendő áldozataival dolgozhasson. Az egyik fiatal, bulizó egyetemista lányokat fotózgatott, a másik évtizedeken keresztül fiatal, fürdőruhás lányokkal töltötte a napjait, tekintélyszemélyként. A felelőtlen döntéshozók (az úszósportban, illetve a hallgatói önkormányzatnál) úgy döntöttek, hogy belefér vagy megéri alkalmazni a „nőügyes” fickót. Mint pár napja kiderült, Kiss Lászlónak is több áldozata lehetett, és ott tartotta a gyertyát mindenki, aki tudott róla, mégis az uszodába engedte.

Az erőszak ott kezdődik, amikor először leoltják a „kényeskedőket”. Amikor egy közösségben természetes, hogy a gyengébb tűrni köteles a szóbeli vagy tettleges molesztálást. Amikor azt vizsgálgatják, a megerőszakolt nőnek milyen rövid volt a szoknyája, felgombolta-e állig a blúzt. Sőt, az erőszak ott kezdődik, amikor 2-3 pedagógusszerű agresszor és a takarítónő vizslató tekintete előtt húsz kislánynak kell lehúznia a bugyiját, mert valaki a dömsödi általános iskolában a vécé mellé végezte a dolgát, és „nyomoznak”. Ráripakodnak a 7-8 éves kislányokra: ne kényeskedjenek, bugyi le és „pucsítsanak”. Hát a rohadt életbe. Az erőszak ott kezdődik, amikor mindezért az érintett pedagógusokat csak „írásban figyelmeztetik”, és csak a takarítónő eleve lejáró szerződését nem hosszabbítják meg. Ja, és két évig nem kaphatnak fizetésemelést, értsd: 2018-ig csak ugyanannyi közpénzért tehetnek borzalmas károkat a kisgyerekekben! És nem csak ők – az egyik felnőtt állítólag flegmán úgy reagált, hogy öt év múlva úgyis lehúzzák a kislányok bugyiját. Na, ezért is tartozik ez az ügy ide. Meg azért, amit a Klik művel: szerintük a tanárok tette „nem volt szándékos”, most mondd, véletlenül húzatták le az összes kislány bugyiját, és „azért tették ezt, mert tartottak a fertőzésveszélytől, és a további eseteket szerették volna megakadályozni”, hogy száradna le annak a Habony-imitátornak a keze, aki ezt a mosakodós, hazug sort legépelte, és a sajtónak kiadta.

Ez az erőszak. Az emberi minőség elvitatása, mert ő gyerek, mert ő nő, mert én erősebb vagyok, hatalom vagyok, felettes vagyok, tanár vagyok, hivatal vagyok, hangos részeg bunkó vagyok. Bagatellizálás, összekacsintás, a tiltakozás visszanyelése. Az erőszak büdös, teleizzadt sportzokniban csírázik, ahonnan a „szeretett kefélni” meg az „ő is élvezte”, esetleg az „utólag meggondolta magát” tirádák nőnek. Ne kényeskedjenek, ne legyenek „politikailag korrektek”, harsogják.

Amikor a köztévében a riporternő mellett ostort csattogtatnak, verést imitálva, azt kiáltozva, hogy „a kutya fáját, így neveljük mi az asszonyt! Nem főzött vacsorát? Adok én neki!”, ott kezdődik az erőszak. Mert nem is bocsánatkérés követi, hanem lelkiismeretlen flegmázás, hogy „folklorisztikus geg” volt a jelenet. Van rengeteg olyan elem a múltunkban, amin az agresszor a maga idejében akár kacarászhatott is, de sem gegnek, sem folklórnak nem nevezném. Erőszaknak hívják.

Ha jogerős lesz a kilenc év, Soma még nem lesz ötven, amikor szabadul. Bőven „tettre készen” tér vissza közénk. Az tehát a feladat, hogy próbáljunk meg addig is minél többet „kényeskedni”. Olyan világot találjon, ahol neki fű nem terem. Legyen addigra konszenzus abban, hogy senkit nem kényszerítünk és nem engedünk visszazuhanni középkori, otromba szerepekbe. Kormánypárti és ellenzéki oldalon se igényelje, mentegesse vagy ünnepelje senki az erőszakot! Legyen kötelessége és felelőssége minden szervezetnek, úszószövetségtől HÖK-ön és tantestületen át a Klikig hermetikusan elzárni az erőszakoskodókat a potenciális áldozatoktól! Mi pedig ne fordítsuk el a fejünket a villamoson vagy buliban „nyomuló”, valójában: zaklató agresszort és riadt áldozatát látva. Mert ez erőszak. Ne röhögjünk cinkosan a rádiós tulokkal, és ne gondoljuk, hogy az a mocsok képaláírás „benne van a munkaszerződésében a celebnőnek”. Merjük felemelni a hangunkat a minimum ötven évvel ezelőtti, megalázó és megszégyenítő módszereket használó tanárszerű személy ellen. Szokjunk le róla, hogy egy bűncselekmény esetén az elkövető mosdatására használjuk a „nem tudjuk, nem voltunk ott, hát bármi lehetett!”-kitételt.

„Nem sok kellett ahhoz, hogy megfojtson. Azon gondolkoztam közben, hol fog elásni (…) Az egész állam lila volt, a szemhéjamnál két helyen felrepedt a bőr, a nyakamon meg jól látszott egy nagy, teljes tenyérlenyomat” –  idézet Soma áldozatától. Abban talán konszenzus van, hogy ez nem kényeskedés. Megelőzni viszont csak akkor lehetett volna, ha az odáig vezető úton, a megelőző mérföldköveknél sem ugrik elő mindig valaki, azt rikoltva: ez még belefér, bírd ki, te is tehetsz róla, ne kényeskedj!

De, kényeskedjünk végre.