Megtörténhetne ma is

A holokauszttal kapcsolatos legfontosabb kérdés nem az, hogy mi is történt pontosan, hanem az, hogy hogyan történhetett meg. Hogyan lehetséges az, hogy a hatalom, a kormányzat elkezd üldözni egy pontosan nem is körülhatárolható csoportot, és ez a kampány magával ragadja a társadalom zömét is – annak ellenére, hogy korábban üldöző és üldözött gond nélkül élt együtt. Minden, vészkorszakkal foglalkozó kurzuson, minden emléknapon felmerül a kérdés, hogyan kerülhetett sor erre a történelemben egyedülálló tragédiára, hogyan lehetett rávenni korábban békés tömegeket embertelen cselekedetekre, vagy éppen csendes asszisztálásra?

A most folyó kormányzati gyűlöletkampányt átélve már nagyjából tudjuk a választ erre a kérdésre. Láthatjuk, hogy félelemre építve, félrevezetéssel, féligazságok és teljes hazugságok ismétlésével hogyan lehet gyűlöletre, ellenszenvre hangolni a magyarság számottevő részét olyanokkal szemben, akiket nem is ismer. A múltban, különösen az elmúlt száz évben a magyarság épp befogadó magatartásáról volt ismert. Nemcsak menekülteket fogadtunk be. A kilencvenes évek elején tízezerszámra érkeztek ide kínaiak, és akkor senki sem kezdett kampányt a nem keresztény idegenek ellen. Egy ilyen alapvetően befogadó nép szemléletének megváltoztatásához a népbutítás minden eszközét be kellett vetni.

A gyűlöletkampány mindig a gondolkodás kikapcsolására épül. Jelmondatok vannak, melyeket azért ismételnek, hogy hamisságuk ne tűnjön fel. Különösen kínos, hogy tekintélyüket feláldozva beállnak a kampány mögé tudósok, szakértők és elemzők, akiknek egy része valószínűleg jól tudja, hogy a propagált üzenetek félrevezetőek. A már több mint egy éve sulykolt jelszavak fordított keresztes hadjárat képét vázolják fel. E szerint a „migránsok” az ország, sőt egész Európa meghódítására, a kereszténység felszámolására jöttek, céljuk az iszlám elterjesztése az egész kontinensen. Nyomukban jár a terrorizmus, amivel sakkban tartják, megfélemlítik Európát. De nem fegyverrel veszik át a hatalmat, hanem „szaporaságukkal”, mert idővel ők lesznek többségben. Nem tudnak, nem akarnak integrálódni az európai életbe, ők akarják asszimilálni a kontinens népeit. Elveszik a munkánkat, és zaklatják, megbecstelenítik a nőket.

A holokauszttal foglalkozó kutató számára megdöbbentően ismerős ez a biologizmussal, rasszizmussal átitatott gondolatmenet. A bő hetven évvel ezelőtti antiszemita propaganda érvei és a mai migránsellenes kampány jelszavai között zavarbeejtően feltűnő a hasonlóság, bár ennek a ténynek a mostani gyűlöletkampány alkotói nyilvánvalóan nincsenek tudatában. Annak idején a zsidókra mondták, hogy ország-, sőt világhódítók. Őket vádolták azzal, hogy összejátszanak az ország ellenségeivel. Megfogalmazódott a terror vádja is. Eszerint ők szervezték meg 1919-ben a proletárdiktatúrát, hogy nyílt terrorral uralkodjanak a „keresztény” magyarok fölött. Elvették a keresztények munkalehetőségeit. Azt is mondták, hogy a zsidók nem tudnak és nem is akarnak a magyarrá válni, azt akarják, hogy hozzájuk asszimilálódjanak a magyarok. Korabeli lapok gyakran írtak a zsidók munka nélkül szerzett jövedelméről és szexuális „túlfűtöttségéről” is. Ezeket a vádakat annakidején sokan elhitték. Sokan hitték, hogy a kereszténységet, a keresztény Európát a zsidóktól kell megvédeni, és nem Hitlertől.

A gyűlöletkampány a múltban és most is egy általános világnézeti küzdelem keretében jelenik meg. Akkor a „judeo-bolsevizmus” és a nyugati „plutokrácia”, ma a liberális demokrácia az ellenfél. A kampány akkor is és most is a magyar kormányzat stratégiai céljait szolgálta és szolgálja. Azok a hatalmak, amelyekkel Magyarország a második világháborúban szemben állt, a zsidók védelmezőiként szerepeltek a hírekben, elemzésekben. A diktatúrákkal rokonszenvező mai magyar vezetés számára az Európai Unió vezetése, illetve az azt szimbolizáló „Brüsszel” az ellenfél. A világnézeti harcot – régen is és ma is – a kormánypolitika szintjére emelt összeesküvés-elméletek egészítik ki. Ezeknek visszatérő eleme a láthatatlan „háttérhatalom”, amely jórészt ma is a zsidók uralmát jelenti.

Ha a gyűlöletkampány közvetlen célját nézzük, a párhuzam nem áll meg. Bő hetven évvel ezelőtt a zsidóság kifosztása, majd eltávolítása volt a cél, ami később a deportáltak megsemmisítéséhez vezetett. Ma a menekültek távoltartása a deklarált cél.  De nemcsak ez a különbség. A jelenlegi gyűlöletkampány abszurditásában is eltér elődjeitől. Ez ugyanis egy olyan csoport ellen irányul, amelyet nem ismerünk, pontosabban amelyet leginkább csak a kormány által szigorúan felügyelt médiumokból ismerünk. A kampány olyan megszállás, „országhódítás” ellen mozgósít, amelyre aligha kerül sor, mert a menekültek akkor se maradnának itt, ha az Európai Unió utasítására idetelepítenék őket. A mi országunk nem elég vonzó nekik.

Olyan ez a kampány, mint antiszemitizmus zsidók nélkül. Ez létező jelenség. A kifejezést a hatvanas-hetvenes évek Lengyelországára alkalmazták, amelynek kommunista vezetése távozásra kényszerítette a maradék zsidóságot is.

Hogyan történhetett meg? – kérdezzük a holokausztról. A kampány által gerjesztett indulatokat nézve azt kell, hogy mondjuk: így.