Az ember nem azért nem öl, mert tiltja a Btk., és nem azért tartja el a szüleit, mert előírja a Ptk. – mintha ezt elfelejtette volna az ellenzék, amikor a kormány szülőtartási törvénymódosítási javaslatát támadja. Az ugyanis a már élő szabályokat ismétli meg azzal, hogy „tartási kötelezettsége áll fenn elsősorban a szülőnek a gyermekével és a gyermeknek a szülőjével szemben. A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” Az újdonság csupán annyi, hogy a polgári törvénykönyvbe bekerülne: „aki a tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett gondoskodik, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől”.
Ebből a mondatból vizionált az ellenzék olyan jövőt, ahol már nincs nyugdíj. A DK szerint a javaslattal a kormány elismerte, hogy a nyugdíjrendszer bukás előtt áll, és amikor majd ez bekövetkezik, akkor „mindenki tartsa el idős családtagjait”. Az MSZP visszafogottabb volt, szerinte a magyar állam egyre kevesebb szociális területen kíván „felelősséget vállalni” a polgáraiért. A Jobbik képviselője, Staudt Gábor szerint a szülőtartás intézménye egyenesen „politikai atombomba”. Egyik ellenzéki párt sem tudott azonban a parlamenti vitában ütős ellenérveket felhozni, csak általában bírálták a tervezetet, például hogy ma sok a jövedelmeket terhelő adó és járulék, kevés a nyugdíj, az Orbán-kormány lenyúlta a magánnyugdíjkasszák pénzét. A „járuléktakarékos” minimálbéres, számlás foglalkoztatás vagy az ilyen-olyan korengedmény azonban már bő negyedszázada a magyar nyugdíjrendszer egyik problémája.
Jobban hangzana a baloldali érvelés, ha a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején kevesebb lett volna a teher a munkajövedelmeken, és lényegesen nagyobb lett volna az öreggondozás vagy akár a gyermekvállalás támogatása. Valójában a rendszerváltás előtt is, után is elsősorban családi ügy az idős felmenők ellátása. Ez ősi parancs, így a szülőtartás inkább morális, nem pedig jogi kérdés, ami paragrafusügy benne, az viszont nem nagy újdonság. A magyar állam sosem fordított erre elég pénzt – hacsak a zsúfolt állami öregotthonokat vagy a kórházi elfekvőket nem tekintjük valamiféle megoldásnak.
Koncert egy öregotthonban. Rosszul hangzó érvek
Stiller Ákos
A girbegurba jogi nyelven megfogalmazott kormányterv valójában azt erősíti meg, hogy az állami, egyházi vagy akár magánkézben lévő öregotthonok behajthatják az indokolt költségeket a tartásra már ma is törvényben kötelezett gyermektől (vagy, ha az nem él, akár az unokától). Más kérdés, hogy mi áll a kormányszándék száraz mondatai és az ellenzék heves bírálatai mögött. Könnyen lehet, hogy a kabinet az öregotthonok díjainak emelését készíti elő, és csak a pénzbehajtás megkönnyítésének szándéka vezeti (néhány önkormányzat korábban próbálkozott már hasonló perrel, de elbukták azokat). Az ellenzék eddigi megnyilvánulásai alapján elsősorban politikai hasznot keres – pontosan tudja, hogy a nyugdíjasok fontos szavazóréteget jelentenek, és hogy a szülőtartási viták generációk közötti konfliktusokhoz vezetnek majd, például ha valakinek be kell perelnie a gyermekét, vagy ha valakinek választania kell az apja ellátása és a saját gyermeke iskoláztatása között.
Ez persze egyelőre csak jóslat. A szülőtartási perek ritkák, gyakoribbak a fordított irányú rokoni viszályok, vagyis amikor valaki az örökségből tagadja ki a hozzátartozóját, és az támadja meg a végrendeletet. A bírói gyakorlat nem „vadult” el a szülőtartást forszírozó 2012-es alaptörvény hatálybalépése óta. Tavaly például egy törvényszék kimondta, hogy nem jár a tartás, hiába szorul rá a szülő, ha a gyermeke időközben örökbe fogadott egy kiskorút, és csak gyest kap, ezért szülője eltartásának „saját megélhetésének sérelme nélkül már nem tud eleget tenni”. A Kúria pedig kiemelte egy másik döntésben, hogy a szülő az alaptörvény alapján is csak akkor jogosult tartásra, ha rászorul (ha erről a családtagok nem tudnak megegyezni, a bíróság dönt).
| Mai regulák |
A jogszabályok ma is ismerik a családtagok egymás iránti tartási kötelezettségét. Alaptörvény: „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.” A családok védelméről szóló törvény: „A nagykorú gyermeknek külön törvényben foglaltak szerint tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani.” Polgári törvénykönyv: „Rokonaival szemben az jogosult tartásra, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani, és akinek tartásra kötelezhető házastársa, volt házastársa vagy volt élettársa nincs. Érdemtelen a tartásra az a nagykorú, aki a tartásra kötelezettel vagy vele együtt élő hozzátartozójával szemben olyan súlyosan kifogásolható magatartást tanúsít vagy olyan életvitelt folytat, amely miatt tartása a kötelezettől – figyelemmel a jogosult és a kötelezett kapcsolatának jellegére és a kötelezett magatartására is – nem várható el. Ha a szülő a tartási, gondozási és nevelési kötelezettségének eleget tett, a gyermek a vele szemben tanúsított kirívóan súlyos magatartás esetén hivatkozhat a szülő érdemtelenségére. Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, nem köteles mást eltartani, aki ezáltal saját szükséges tartását vagy a tartás sorrendjében a jogosultat megelőző személy tartását veszélyeztetné.” |
A családi szakításokhoz vezető összecsapások veszélyét az állam úgy enyhíthetné, ha serkentené az öngondoskodást, több közpénzt szánna az öreggondozásra, főleg azok esetében, akik önhibájukon kívül jutottak ilyen helyzetbe, mondjuk mert meghalt a gyermekük. Vagy mert nem is születhetett meg – Európában a nők 4–5 százalékának biológiai okból nem lehet gyereke –, és távolabbi rokonaik se tudják őket eltartani. Ennek az állami irányváltásnak azonban semmi jele.
A joginak látszó vita mögött olyan hosszú távú társadalomromboló problémák állnak, mint a lakosság elöregedése, a szolidaritás hiánya, a gyermekvállalási kedv csökkenése, a fiatalok kivándorlása. Az aktív korú családosokra egyre nagyobb terhet ró a gyerekek iskoláztatása, miközben tartalékolniuk kell később esetleg rászoruló szüleik színvonalas ellátására, a rájuk vonatkozó nyugdíjkorhatár pedig előbb-utóbb nő majd (mint a hasonló gondokkal küzdő nyugat-európai jóléti államokban). A generációk és az életformák ütközése mégsem a családokon belül lesz a legkeményebb, bár a hagyományos modell térvesztése növelni fogja a konfliktusok – köztük a szülőtartási viták – számát. Olyan kérdésekre kell majd választ adni, hogy egy élettárs kötelezhető-e a párja szüleinek eltartására.
Az idős szülők gondozása rövid távon elsősorban családi ügy marad. Ami persze azzal is járhat, hogy a fiatalabb rokon kénytelen feladni az állását, ha nem tud megfelelő helyet szerezni vagy fizetni a szülőnek. A magyar társadalom mai állapotában legfeljebb törekedhet arra, hogy ez megváltozzék, a közösség – az állam vagy a társadalombiztosítás révén – vállaljon többet. Erre azonban egyelőre semmi remény sincs. A mostani változtatás sem ebbe az irányba mutat. Ráadásul jelenleg, nem függetlenül az állami szabályozástól, az emberek többsége a rövid távú hasznot választja – sokszor kénytelen ezt választani – a hosszú távú megoldás helyett.
Hiedelmek és a valóság
Általában sokkal sötétebbnek festik le a híradások az idősek helyzetét, s borúlátóbban ítéli meg a közvélemény is, mint ahogyan maguk az érintettek, az „ezüstnemzedék” tagjai megélik. Legalábbis ez a kép rajzolódik ki azokból az adatsorokból, amelyeket, mindenfajta kommentárt mellőzve, a KSH tavaly októberben tett közzé az Időskorúak Magyarországon című zsebkönyvben. Sok mindenért aggódnak az idősebbek – elsősorban a gyerekeik jövője, az egészségük és az anyagiak miatt –, de a legkevésbé attól félnek, hogy kapcsolatuk megromlása nyomán peres úton kellene követelniük, hogy az utódok tartsák el őket. Erre lehet következtetni abból, hogy a 60 évnél idősebbek kétharmadát egyáltalán nem aggasztja a gyermekekkel, az unokákkal való kapcsolat, és további 10 százalékuk is csak kismértékben tart a szeretteihez fűződő viszony esetleges megromlásától.
A generációk közötti szolidaritás a családok döntő többségében ma is működik. A nyugdíjaskorúak negyede aktívan kiveszi a részét az unokák felügyeletéből, neveléséből, s háromnegyedük úgy nyilatkozott, hogy van olyan a környezetében, akire szükség esetén támaszkodhat. A családon belüli természetes munkamegosztásban inkább az jelenti a problémát, hogy a nagyszülői szerep, amellyel az idősek a hasznosságukat bizonyítani tudják, a születések számának drasztikus visszaesése miatt egyre ritkábban nyújt alternatívát a nyugdíjba vonulók számára. Pedig a többség – a nyugdíjazásuk évében megkérdezettek 87 százaléka – úgy tervezi, jelentős részt vállal majd az utódok nevelésében. Ehhez a legtöbbjüknek a fizikai adottságai is megvannak. Még a 75 felettiek döntő része is (a férfiak 70, a nők 60 százaléka) megfelelőnek vagy jónak tartja a saját egészségi állapotát. Sőt még az aggastyánkorúak (a 90 évesnél idősebbek) fele is azt mondta, semmilyen tartós betegségben nem szenved.
Azt, hogy az idősebb generációk tagjainak zöme relatíve jó bőrben érzi magát, olyan szubjektív mutatók is jelzik, hogy a hatvan-, hetven-, nyolcvanéveseknek csupán a tizede éli át gyakran a magányt, s szenved attól, hogy „hiányzik az életéből a melegség”. Az idősek elégedettebbek az eddigi életútjukkal, mint a középgeneráció, a 40–59 évesek (előbbiek 7 fölötti, utóbbiak 6,5 körülire értékelték a múltjukat a 10 fokú skálán). Sőt még a jövőbeni kilátásaikkal kapcsolatban is optimistábbak például a hetvenes éveikben járók, mint az ötvenesek.
Bár sokat lehet olvasni-hallani a nyomor szélén tengődő nyugdíjasokról, a csaknem két és fél milliós létszámú ezüstgeneráción belül elenyésző a számuk: tavaly 73 ezer idős ember élt olyan háztartásban, ahol a jövedelem nem érte el a KSH által számított létminimumot (fejenként 79 ezer forint havonta). Az idősek jövedelmi helyzete a fiatalabbakéhoz, főleg a gyermeket nevelő családokéhoz képest nem tekinthető kedvezőtlennek. Miközben a gyerekek körében a szegénységi arány (a mediánjövedelem 60 százalékánál kisebb jövedelem) 25 százalék, ugyanebben a kategóriában a 65 felettiek mindössze 4, a 75 felettiek pedig 3 százalékkal képviseltetik magukat. Az életkoruk alapján a potenciálisan szülőtartásra kötelezettek körében (30–64 évesek) ugyanakkor 12 százalékos a szegénységi arány.
A nyugdíjasstátus már csak azért sem feltétlenül jelent szegénységi kockázatot, mivel a nyugdíj – még ha alacsony is – biztos, állandó jövedelem. A „haláltól elvett évek” minőségét ugyanakkor nagyban meghatározza, hogy milyen javakat sikerült az aktív életpálya során felhalmozni. Az évtizedek során összegyűjtött tartalékokat azonban kevesen fogyasztják el, és olyankor is többnyire azokba a generációk közötti transzferekbe épülnek be, amelyek az idősektől a fiatalok felé áramlanak.
| Nyugaton, keleten |
Nagy port vert fel és azóta is irányadó a német szövetségi legfelső bíróság ítélete: a gyermek akkor is kötelezhető a szülőtartásra, ha évtizedek óta semmiféle kapcsolat nincs közöttük. A vitatott esetben az apa fordított hátat a fiának annak nagykorúvá válása után, de addig eleget tett gondoskodási kötelezettségének; most a fiún a sor, hogy vállalja az ápolási otthonba került apa gondozásának költségeit. Pontosabban azok egy részét, s azt sem az apának fizetve, hanem az önkormányzat szociális osztályának utalva. Mint Németországban mindent, ezt a kérdést is részletesen szabályozták. A kiindulópont a polgári törvénykönyv, ami szerint egyenes ági rokonok szükség esetén kölcsönösen kötelesek gondoskodni egymásról. A gyakorlatban ez persze az alapesetre vonatkozik, vagyis hogy a szülők felnevelik, eltartják a gyermekeiket. De egyre több esetben fordul a kocka. Amíg mindkét szülő él, mindketten nyugdíjat kapnak, egyikük sem beteg, általában fel sem merül a szülőtartás. Németországban 2,7 millió olyan idős ember él, aki valamilyen családon kívüli ápolásra, gondoskodásra szorul. Ez lehet házi ellátás, de lehet ápolási otthonban való elhelyezés is. Különösen az utóbbi a költségigényes, súlyosabb esetben – az igényeket kategóriákba sorolják attól függően, hogy elég, ha naponta kétszer kimegy a nénihez-bácsihoz a szociális gondozó, vagy bentlakásos, állandó felügyeletre van szükség – elérheti a havi 3 ezer eurót is. Erre pedig sokszor már nem nyújt fedezetet a nyugdíj. Ekkor lép be a szociális gondoskodási rendszer. Először is megvizsgálják, hogy az érintettnek van-e a nyugdíjon kívül más, a költségek fedezésére igénybe vehető vagyona – például jelentős, több tízezer eurós bankbetét, bérbe adott ingatlanok, részvények. Ha nincs, akkor az önerő (vagyis a nyugdíj) és az ápolási-elhelyezési költségek különbségét a szociális osztály megelőlegezi, majd megpróbálja a tartásra kötelezetteken, elsősorban a gyerekeken behajtani. A legfrissebb adatok 440 ezer ilyen próbálkozást tartanak számon. Ilyenkor kapnak a gyermekek hatósági levelet: tárják föl anyagi helyzetüket, mert a szülőtartási kötelezettség ennek függvénye. A kiindulópont a havi nettó jövedelem, amiből az úgynevezett düsseldorfi táblázat szerint (az ottani tartományi legfelső bíróság illetékessége az összeállítása) levonják a saját létfenntartáshoz szükséges költségeket. Egyedülállók esetében ez havi 1800 euró, ha van házastárs vagy élettárs, akkor további 1440, családoknál pedig minimum 3240 eurót vélelmez a bíróság mint a létezéshez szükséges minimumot. Levonható továbbá a lakbér egy része, saját ingatlanban élőknél a kölcsöntörlesztés, a saját magánnyugdíj-biztosítás – és az esetleges, már meglévő tartási kötelezettségek, például az elvált feleséggel élő saját gyermek után. Az ily módon kiszámolt fennmaradó összeg fele az, aminek fizetésére aztán kötelezik a szülőtartásban érintetteket. Mindez a magasan megállapított „létminimum” és a sok levonható tétel miatt az átlagnál jobban keresők közül is csupán néhány tízezer főt érint. Így aztán 2015-ben a szociális kasszából 3,8 milliárd euró pluszt kellett idősek gondozására fordítani – amiből csupán 68 milliót sikerült visszakérni a gyerekeiktől. A hollywoodi filmek közhelye, hogy a család az élemedett korú rokont idősotthonban helyezi el – természetesen csupa mosolygó kortárs közé. 2014-ben az USA-ban 15 600 öregotthon működött – ezek 70 százaléka volt nyereségorientált –, amelyekben 1,4 millióan éltek. Az elhelyezés nem olcsó mulatság, egy évben átlagosan több mint 90 ezer dollárba kerül, ezért önerőből csak a felső középosztály engedheti meg magának. Három évtizede lehet öregségi ellátási biztosítást kötni, ám a piac nem túl nagy, az éves díj átlagosan csaknem 2300 dollár. Az idősotthoni tartózkodás finanszírozása gyakran az öreg családtag megtakarításából indul, majd a szerepet átveszik a gyerekek, és végül belép a szegények és az idősek egészségügyi ellátásának segítésére 1965-ben a szövetségi kormány által indított Medicaid program. Az amerikaiak négyötöde a saját vagy családja otthonában szeretne élni öregen, és ehhez igazodva az ellátásukban még mindig a gyerekeiknek van a legfontosabb szerepük. Akik egy szociológus megfogalmazása szerint a társadalom elöregedése miatt „szendvicsgenerációvá” váltak, mert egyszerre kell gondoskodniuk a gyerekeikről és a szüleikről, az utóbbiakról gyakran tovább, mint az előbbiekről. A közgazdászok a családon belüli idősellátás piaci értékét legalább 250 milliárd dollárra becsülik, ami több, mint amennyit a kormány intézeti ellátásra és házi idősgondozásra összesen költ. Az otthoni gondoskodást igénylő 4,9 millió amerikai öreg ellátására mintegy 100 milliárd dolláros iparág nőtt ki, és a szolgáltatás a főzéstől-takarítástól-bevásárlástól a szinte állandó felügyeletig terjed, beleértve az orvosi ellenőrzést is. A költség heti 44 órával és 20 dolláros óradíjjal számolva évi mintegy 45 800 dollárba kerül, és az arra jogosultak esetében ebbe is beszáll a Medicaid. Végül léteznek a főleg krónikus betegségekben – Alzheimer-kórban, demenciában – szenvedő öregek számára létrehozott „idősnapközik”. Ilyen intézményből 2014-ben 4800 volt az USA-ban – 44 százalékuk működött nyereségorientált vállalkozásként –, ezekben napi átlagban 280 ezren fordultak meg. Heti öt nappal és napi 69 dolláros költséggel számolva ez átlagosan csaknem évi 18 ezer dollárba került. Egyre többen szorgalmazzák Oroszországban az idős szülők kötelező támogatását előíró törvények megszigorítását. Azt is kérték, hogy az állam sújtsa az eddiginél jóval komolyabb büntetéssel a gondoskodást jogalap nélkül megtagadókat. A felnőtt korú munkaképes gyermekek kötelesek gondoskodni a szüleikről, s ha nem sikerül megállapodni a havi járandóság összegéről, akkor azt a bíróság határozza meg a felek anyagi helyzetének figyelembevételével. Az állás nélküliek sem úszhatják meg, egyes javaslatok szerint a szülőtartásra utasított gyermekeket akár kényszeríteni is lehet majd arra, hogy munkával teremtsék elő a szükséges összeget. A bírósági keresetet nem csupán a magukra hagyott szülők adhatják be, a helyi szociális intézmények is kikövetelhetik a szülőtartást. Felmentést csak azok kaphatnak, akik bebizonyítják, hogy szüleik méltatlanok a támogatásra, azaz a nevelés éveiben ők sem tettek eleget kötelezettségeiknek. A mostani javaslatok előtt olyan ötletek is születtek, melyek szerint kétszázalékos különadót kellene kivetni azokra, akiknek nyugdíjaskorú szüleik vannak. Az összegyűlt pénzből azokat az idős polgárokat támogatták volna, akik másképpen nem jutnak elég pénzhez. Oroszországban egyébként viszonylag kevés szülőtartási ügy jut el a bíróságra, s ezek egy része is olyan, ahol a szülők túl sokat követelnek. Egy szentpétervári apa például annak ellenére perelte be a fiát, hogy többet keresett nála, pedig a fiú sem tartozott a szegények közé. A keresetet végül az után utasították el, hogy a nyugdíjas apuka egy új Audi 6-ossal jelent meg a bíróság épülete előtt, s az is kiderült, hogy bankbetétje és még egy motorcsónakja is van. |
