Orbánt pincérnek nézte, olykor lomizik, a közszolgálati gagyi riasztja

„Fehér ingben volt, mindenkitől megkérdezte, mit iszik, és kihozta a poharakat. Persze hogy azt gondoltam, ő a pincér” – idézi fel Orbán Viktorral való, több mint negyedszázados egyetlen találkozásának emlékét a hajdani Kisrabló étteremből a Fortepan közösségi fotómegosztó portál 46 éves alapítója. A Fideszbe a párt alapítása utáni hetekben lépett be, de mivel nem volt elég radikális számára, a Krassó György-féle Magyar Október Pártban folytatta. Pedig nem volt lázadó, inkább csak a kötöttségeket nem szerette. Például a tanulást. Több budapesti gimnáziumot is megjárt. A Kaffkában kezdett, ott matekból bukott meg, majd jött az Eötvös, ott biológiából vérzett el, végül az István Gimnáziumban érettségizett le 1989 őszén. Közlekedésmérnök édesapja tudta, hogy nem hülye a gyerek, hanem jobban érdekli a pesti utcákon zajló rendszerváltás. Duna-körös tüntetések szervezésében is részt vett, Romániába egy svájci jótékonysági szervezet által küldött gyógyszereket csempészett. Képkeretező lett, majd Debrecenben kötött ki lengyel szakon – „mert oda felvételi és lengyeltudás nélkül is felvettek”, de nem végezte el. 1990-ben került a CEU-n működő OSA Archívumba. Amikor főnöke ráparancsolt, szerzett egy tipográfusi diplomát. Az OSA-tól nemrég távozott, hogy minden idejét a 2010 óta az interneten is megosztott fotógyűjteménye gondozásának szentelhesse.

A Budapesten élő, a fotók mellett kisnyomtatványokat is gyűjtő Fortepan-alapító a középiskolás éveiben szerzett kellemetlen emlékei hatására gyermekeit Waldorf-iskolába járatja.

HVG: Két jó barát a nyolcvanas években lomtanításokat járva fotókat gyűjtött; ezek képezték a Fortepan alapját. Szokott még lomizni?

Tamási Miklós: Sok lomizó gyűjt ma már fotókat, de általában a papírképekre buknak, mert azokat jó áron el tudják adni. A negatívok viszont, amik engem érdekelnek, ma is ott hevernek. Legutóbb egy ferencvárosi húskereskedő fantasztikus anyagát találtuk meg. Ugyanakkor a Fortepanon elérhető 70 ezer képnek ma már csak a töredéke származik lomtalanításból. Olyan bizalmi tőkénk van, hogy sorra keresnek meg cégek, közgyűjtemények, civilek, hogy segítsünk digitalizálni a képeiket.

HVG: A gyűjtők szeretik megtartani maguknak a kincseiket, ön viszont úgy döntött, hogy az anyagot kereshető formában közkinccsé teszi a neten. Honnan ez az altruista attitűd?

Tamási Miklós: Minden gyűjtő hiú, szívesen megmutatja a tárgyait, de félti is azokat. A fotó az egyetlen, ami százszázalékosan megosztható, anélkül hogy veszélybe kerülne vagy csorbulna. Én már kiállításrendezőként megtapasztaltam, mennyire nehéz archív fotókat beszerezni. Ami az általam közzétett képeken látható, az a közös múltunk, nem sajátíthatom ki.

HVG: Ingyen dolgoznak, nem csoda, hogy anyagi gondjaik vannak. Igaz, hogy a Dankó Rádió elindítása miatt határozta el, hogy „ezektől” nem is fogad el pénzt?

Tamási Miklós: Valóban mondtam olyat, hogy egy kormánytól, amelynek műdalok sugárzása a közszolgálatiság, nem kell pénz. De sajnos könnyen mondtam: az állam sem akkor, sem azóta nem írt ki olyan pályázatokat, amelyeken indulhatnánk. Pályáznánk, de nincs hova.

HVG: Csinálhatná nem magánzóként is. Nem arról van szó, hogy nem akarja kiengedni a kezéből a döntéseket? Nem ezért szakítottak Szepessy Ákossal, akivel együtt indították a portált?

Tamási Miklós: Ó, dehogy! A különbség annyi volt, hogy ő imádja a fotográfiát, de megmaradt független értelmiséginek, nekem meg ez lett az életem. A képválogatásban valóban egyedül döntök. Volt törekvés arra, hogy mást is bevonok, de kiderült, hogy nem működik a dolog. Bár háttérintézményként a Summa Artium áll mögöttünk, ez bevallottan szubjektív gyűjtemény. Olyan, mint amikor egy kurátor kiállítást csinál: benne van az ő világképe is.

Stiller Ákos

HVG: A képek alapján az ön világa a XX. század, s inkább a vidám, szép jelenetek, mint a dráma, s leginkább urbánus, sőt budapesti.

Tamási Miklós: Ez egyrészt a fotográfia történetéből is adódik, hiszen főleg városi emberek fotóztak a saját környezetükben. De való igaz, kevés drámai képet teszek fel, s kizárólag 1900-tól a rendszerváltásig. Az én személyes világom a rendszerváltás előtti időszak, leginkább a háború előtti polgári világ hangjaiban, képeiben, tereiben érzem magam otthon.

HVG: Honnan a múlt iránti érdeklődése?

Tamási Miklós:Bizonyára a Kádár-kor szürkesége elől menekültem a régi idők emlékeibe. Már attól is másnak éreztem magam, hogy a nagymamámnál volt zongora. Apám 1956-ban műegyetemista volt, s azokról az időkről szívesen is beszélt. Nagyon érdekelt ez a kor, bizonyára hősinek gondoltam, mert az akkori bőrdzsekijét hordtam, ami alig jött rám, és egy Ecserin vásárolt 56-os Kossuth-címeres kitűzőt is viseltem.

HVG: Most viszont gemkapocs van a pólóján. Jelent is valamit?

Tamási Miklós: Épp akkoriban kerültem a CEU Nyílt Társadalom Archívumába, amikor az OSA megkapta a Szabad Európa Rádió lengyel szerkesztőségének az anyagát. Valamicskét pötyögtem lengyelül, de leginkább az volt a dolgom, hogy kiszedjem az iratokból a gemkapcsot, mert az nem kerülhet a levéltári dobozokba. El tudják képzelni mennyi gemkapcsot használt a SZER 53-tól 89-ig, és milyen sok fajtát? Elkezdtem gyűjteni ezeket is. Mindennap mást tűztem a pólómra, de ma már csak a műanyagot használom, mert az nem hagy foltot. Emlékeztet, hogy honnan indultam.

HVG: Mégis felmondott nemrég a CEU archívumában, pedig olyan kiállítások fűződtek a nevéhez, mint például a Budapest 100, a csillagos házak megjelölése. Nem élvezte a munkát?

Tamási Miklós: Bár a főnökeim nagyvonalúak voltak, nem törődtek azzal, hogy a munkaidőm 90 százalékát a gyűjteménnyel töltöm, nekem rossz érzésem volt. Egy intézménynél, bármennyire jól működik is, nem kap annyi pozitív visszajelzést az ember, mint én itt a Fortepannál.

HVG: Nincs állása. Megtudhatjuk, miből él?

Tamási Miklós: Kaptam egy ösztöndíjat a Kortörténeti Alapítványtól szeptember 1-jéig. Az egyetlen bevételünk az Indexen havonta megjelenő Nagykép szerkesztéséért kapott 200 ezer forint. Nemrég megpályáztunk egy 18 négyzetméteres helyiséget az I. kerülettől, 40 ezerért béreljük. Ezzel is demonstráljuk, hogy ekkorák vagyunk.

HVG: Gyűjtőszenvedélye nem csak a fotókra, gemkapcsokra korlátozódik. Van még a tarsolyában hasonló nagy dobás, mint a Fortepan?

Tamási Miklós: Sok mindent gyűjtök, most is egy lomtalanításban talált ötvenes évekbeli ing van rajtam. Gyűjtögetek például aprónyomtatványokat is, amiket kevésbé egzaktan biszbaszoknak nevezhetünk, de szórólaptól a számolócédulán át a mozijegyig, fejléces számláig és céges levélpapírig mindent, kártyanaptárt, zsilettpenge-csomagolást is. Egyszer majd ezeket is közzéteszem, bár lehet, hogy inkább csak nekem fontosak.