A belügyekbe való beavatkozás korlátlanul alkalmazható és visszautasítható vád. Ugyanazok alkalmazzák, akik visszautasítják. Néhány példa a rengeteg közül.
Gerő Ernő kommunista pártvezető 1949-ben büszkén hirdette, hogy Magyarország a saját erejéből lábalt ki a világháborús pusztulásból, míg „a gazdasági segítség leple alatt az amerikai imperialisták (…) a legszemérmetlenebbül beavatkoznak a marshallizált országok belügyeibe”.
A Szovjetunió Magyarországnak – ahogy a keleti blokk többi országának is – megtiltotta, hogy részt vegyen a Marshall-tervnek nevezett amerikai segélyprogramban. Ugyanezzel a retorikával, a belügyekbe való tűrhetetlen beavatkozást emlegetve utasította vissza ez idő tájt Rajk László külügyminiszter azokat a külföldi tiltakozásokat, amelyeket a kommunista vezetés azért kapott, mert hamis vádakkal életfogytiglani börtönre ítélték Mindszenty József hercegprímást. Pár hónappal később Rajkot is halálra ítélték, mint a magyar nép Mindszentynél is veszedelmesebb, kívülről támogatott ellenségét. Amikor a legbrutálisabban avatkoztak bele Magyarország belügyeibe, akkor tiltakozott ez ellen a leghevesebben a magyar kormány. De persze nem az ’56-os forradalmat vérbe fojtó szovjet intervenciót ítélte el, hanem azt, hogy az ENSZ — és a nagyvilág — ezt elítélte.
A „belügyekbe való beavatkozás” egyik leggyakoribb tárgya mindig is a kisebbségek ügye volt. Kossuth Lajos a Pesti Hírlapban már 1848 novemberében szenvedélyesen visszautasította, hogy „Magyarföldön szász, rácz, szerb, tót, orosz, oláh nemzetiségek mint nationalitások létezzenek, mint jogok s tekintetek tárgya”, s hozzátette: „Isten mentsen” attól, hogy e tárgyban a „beavatkozást hazánk belügyeibe elfogadjuk.” Alig több mint negyven évvel később a Budapesti Hírlap írt
arról, hogy Magyarország nem tűri a belügyeibe való beavatkozást: „román-kérdés nincs és nem is lehet, mert nincs külön román nemzet, hanem egyenlő állampolgárok vagyunk mindnyájan”. Ez volt a válasz a (nemzetiségként el nem ismert) erdélyi románság vezetőinek Memorandumára, amelyben a (később bebörtönzött) szerzők felsorolták sérelmeiket, egyenlő jogokat és az elmagyarosítási törekvések beszüntetését követelve. Néhány év múlva ugyanezek a vádak érték Sztojan Novakovics szerb miniszterelnököt, aki a magyarországi szerbek sanyarú sorsáról beszélt. „Ennél kissebb sértésért is indítottak már háborút” – jegyezte meg Kossuth Ferenc országgyűlési képviselő, Kossuth Lajos idősebbik fia.
Bethlen István természetesen jogvédelemnek tekintette, amikor 1925-ben szót emelt a Romániában immár kisebbségi státusban lévő magyarokat sújtó földbirtokrendezés miatt. Akkor a román kormány utasította vissza a magyar miniszter-elnök fellépését, aki a Népszövetséghez fordult a nemzetközi jog nevében. Alig egy évvel később aztán a magyar belügyekbe való beavatkozással vádolta a Népszövetséget, mert a nemzetközi törvényesség nevében bizottságot állítottak fel, hogy megvizsgálják a Bethlen-kormány érintettségét a frankhamisítási botrányban. De az is előfordult, hogy magyar óvta a magyart a beavatkozástól. Amikor a szociáldemokrata Buchinger Manó 1938-ban arról beszélt az Országházban, hogy Németországban a katolikus és a szociáldemokrata pártok sokmilliós táborát megfosztották a politikai megnyilatkozás szabadságától, a házelnök figyelmeztette: „Ne tessék ezzel a kérdéssel foglalkozni. A magyar parlamentben nem szabad idegen államok belügyeibe beavatkozni.”
| Protestáns államveszedelem |
A reformáció első éveiben még „egy szempont alá vetetnek itt a lutheránusok a többi — mint ma mondanók — 'államveszélyes' idegenekkel”, például „az ország belügyeibe illetéktelenül beavatkozó német követtel” – írja Zádori János kanonok, aki még a XIX. század végén is indokoltnak tartotta ezt a maga korában a lutheránusokat máglyahalállal fenyegető törvényt. A XVII. századi bécsi és linzi békék korlátozni próbálták a protestánsok állami szintű üldözését. A domináns katolikus álláspont ugyanis Concha Győző történész szerint még a XVIII. században is az volt, hogy „igaz magyar csak katholikus lehet”, s az ennek érvényesítését nehezítő békék „Magyarország souverenitását támadják meg, idegen államoknak engedve beavatkozási jogot Magyarország belügyeibe.” A XIX. század végén az után a katolikus egyház is megkapta a magáét. A polgári házasságot bevezető és az izraelitát bevett felekezetté nyilvánító egyházpolitikai törvényjavaslatok ellen XIII. Leó pápa enciklikával tiltakozott, mozgósította a klérust és elküldte Magyarországra nunciusát, Agliardi bíborost. A polgári sajtó szenvedélyes cikkekkel tiltakozott a Vatikán beavatkozása ellen. A Pesti Hírlap még az „osztrák klerikálisokat” is kiosztotta, mondván: kellemetlen nekik, „hogy a szomszédban életerős, hatalmas a szabadelvűség. Félnek, hogy a rossz példa átragad Ausztriára is, melyet sikerült az elzüllés martalékává tenniük. Most már nyíltan próbálnak beavatkozni Magyarország belügyeibe.” 1924-ben pedig már két oldalról ostorozták a Vatikánt, amikor a – nagyobbrészt román – erdélyi görögkatolikusoknak ajándékozta a minoriták kolozsvári javait. Hogy jön ahhoz a pápa, hogy „Erdélyben magyarok vagyonát ajándékozza oda az oláhoknak” ─ háborgott a Pesti Hírlap meg az egész magyar sajtó. De a románok sem örültek ugyanennek: a legnagyobb bukaresti napilap, az Universul is hevesen támadta a Románia belügyeibe avatkozó pápát, mivel azokat a javakat a román kormány joga kisajátítani az „igazi román egyház”, az ortodox számára. |
A szovjet blokkon belül a kisebbségi kérdéseket mindig belügyként kezelték. Szűrös Mátyás, az MSZMP központi bizottságának titkára még 1987 februárjában is csak ilyen nyakatekerten merte érzékeltetni, hogy Romániában nincs minden rendben: „A Romániában élő magyar nemzetiség helyzetének helyes marxista értékelése és minősítése Románia belügye, joga és felelőssége (…) Egyetértünk a román kommunisták azon értékelésével, hogy a szocializmustól idegen a nacionalizmus, a sovinizmus, és a szocialista demokrácia lényeges eleme a lenini nemzetiségi politika megvalósítása.” Gere Mihály kommunista román pártkáder ugyanabban a hónapban felháborodással utasította vissza „az imperialista, reakciós, antikommunista körök régebbi vagy újabb próbálkozásait, amelyek arra irányulnak, hogy az emberi jogok, a demokratikus szabadság-jogok védelmezőinek szerepében tetszelegve becsméreljék hazánk, a szocialista Románia nagyszerű megvalósításait.” Majd hozzátette: „az együtt élő nemzetiségek jogai támogatásának ürügyén az illető körök valójában nacionalista, soviniszta, irredenta és revansista megnyilvánulásokra uszítanak.”
A kétezres évek elején Adrian Nastase akkori román kormányfő elismerte, hogy a rendszerváltás után érvényét vesztette Európában az a felfogás, hogy a kisebbségi kérdés szigorúan belügy, mivel immár az európai szabványokhoz kell igazodni. De nem sokáig tartotta magát ehhez az állásponthoz, utódai pedig még kevésbé. Emil Constantinescu az önálló magyar egyetem létesítésén buzgólkodó magyarországi politikusokat tanácsolta el azzal, hogy ez „Románia belügye”, s „nem képezheti alku tárgyát”. Victor Ponta a székely zászló betiltásáról nyilatkozta 2013-ban, hogy „az Románia belügye”, és nem kíváncsi a magyar miniszterelnök véleményére.
Az 1989 augusztusában, a Varsói Szerződés 1968-as csehszlovákiai bevonulásának évfordulóján tartott prágai rendszerellenes tüntetésen részt vett, majd letartóztatott Deutsch Tamás nevetségesnek tartotta, hogy emiatt Csehszlovákia belügyeibe való beavatkozással vádolták. Egy évvel később 1990-ben erről azt is mondta: „Az emberi jogok országhatártól függetlenül léteznek.” A Fidesz haszonélvezője is volt az „illetéktelen beavatkozásnak”. Mark Palmer amerikai nagykövet 1989-ben a Fidesz mellett tüntetett, és szoros kapcsolatot tartott fenn a párttal. Ez az úgynevezett „nemzeti oldalt” (a Fidesz jelenlegi szövetségeseit) és a kommunista állampártot is bőszítette. A párt politikai intéző bizottsága 1989 augusztusában határozatban rögzítette, hogy Palmer a diplomáciai státusával összeegyeztethetetlen tevékenységet folytat, „bizonyos ellenzéki köröket rendszeresen pénzel, s tanácsokkal látja el őket arra nézve, hogy a választási küzdelemben milyen taktikát alkalmazzanak az MSZMP jelöltjeivel szemben”. Utasították a Külügyminisztériumot, hogy „diplomáciai úton észrevételezze Mark Palmernek a magyar belpolitikában való túlzott jelenlétét”.
A Népszabadság 1989 áprilisában ismertette a Párizsban szerkesztett, angol nyelvű International Herald Tribune (IHT) cikkét, mely szerint „Palmer úr osztja Soros úr nézetét, hogy a kelet-európaiaknak segítségre van szükségük, hogy felkészülhessenek arra a napra, amikor a szovjet hatalom meghátrál”, és ennek szellemében Soros György azt nyilatkozta a lapnak, hogy az általa létrehozott alapítványon keresztül „a Fideszt fogjuk támogatni, azt az ifjúsági szervezetet, amely az ország legfontosabb alternatív csoportjává vált”. Szintén az IHT-nak nyilatkozta a fideszes Szijjártó Péter külügyminiszter ez év februárjában, hogy „az elmúlt hat évben mi, magyarok sokat szenvedtünk az amerikai demokrata vezetés miatt, mert megpróbált beavatkozni a belügyeinkbe”.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
