Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
„Majd eljön a nap, amikor mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, megtett-e mindent az Orbán-rendszer megdöntéséért” – írta a múlt héten a hvg.hu-n Niedermüller Péter, a Demokratikus Koalíció alelnöke, európai parlamenti képviselője. Mielőtt megvizsgálnánk, hogy mi az a „minden”, amit az ellenzék megtehet, föl kell tenni a kérdést, hogy valóban ezt a kérdést kell-e föltenni. Ami ugyanis bizonyos körökben axióma, hogy tudniillik a rezsimdöntés minden mást megelőz, az másutt egyáltalán nem magától értetődő tétel. Kapásból létezik két parlamenti ellenzéki párt, amelyik nem tette magáévá ezt az alapvetést, és nagyon úgy tűnik, hogy a magyarok többsége – noha elégedetlen – ugyancsak nem fojtogató önkényuralomként tekint a rezsimre.
Az Orbán-rendszer szerintem sem diktatúra, bár igénye néha volna rá. Mert igaz, hogy a Fidesz alapjaiban forgatta föl a magyar közjogi berendezkedést, de ezt a korábbi jogszabályokat formailag betartva tette, és a változtatásra (még ha szándékait titkolta is) a néptől kapott fölhatalmazást. Így hát mind a jog, mind a népakarat arra kötelezi a kisebbségbe szorult pártokat, hogy a megváltozott feltételek mellett is igyekezzenek alternatívát fölmutatni, a rendelkezésre álló eszközökkel a deklarált céljaiknak megfelelő eredményeket elérni. Innen nézve például nem ördögtől való cselekedet alkura kényszeríteni a kormányzó erőt az alkotmánybíróság följavítása érdekében.
Csakhogy még egy alkotmányozó többséggel rendelkező hatalom sem tehet meg akármit, már amennyiben igényt tart arra, hogy államát demokratikus jogállamnak tekintsék. Nem hozhat visszamenőleges hatályú törvényeket, tiszteletben kell tartania a szerzett jogokat. Biztosítania kell, hogy az állam szervei valóban a lefektetett szabályok alapján működjenek, és erre garanciákat kell adnia: a közhatalom birtokosai egymást, őket egészében pedig külső tényezők kontrollálhassák. Továbbá nyitva kell hagynia a lehetőséget a korrekcióra, az általa megalkotott struktúra vagy struktúrák megváltoztatására, végső soron hatalmának civilizált átadására, ellenkező esetben csak a forradalmi átalakításoknak hagy teret. Nem vitás, a kormánypártok 2010-et követően alkotmányos biztosítékok sorát kapcsolták ki, rendre megszegték a jogállami elveket, hatalomgyakorlásuk ellenőrizhetetlen, sok esetben önkényes volt, s jócskán megnehezítették saját demokratikus leváltásukat. Volt tehát elég indok arra is, hogy egyes ellenzéki szereplők úgy véljék: nem kormány-, hanem rendszerváltásra kell mandátumot kérniük, és a többi ellenzéki elé erkölcsi követelményként állítaniuk az ebben való részvételt.
Ez a hajó azonban 2014-ben elment, nagyrészt magának az ellenzéknek és neurotikus értelmiségének köszönhetően. Csak a morális revolverezés látszott, az nem, hogy az erre szövetkezők miként akarják lebontani a kurzust, mit akarnak kezdeni annak törvényeivel, intézményeivel, a magánszférába kiszervezett erőforrásaival. Viszont sokakban megfogalmazódott a gyanú, hogy némelyik politikusnak és befolyásos háttérembernek még kapóra is jön a Fidesz otromba működése: ez kiváló ürügy, hogy ne kelljen a múltban elkövetett hibákkal foglalkozni, néhány kellemetlen személyi következtetést levonni. Ám sokan nemhogy a 2010-ig vezető folyamatokkal, de 2014 tanulságaival sem akarnak szembenézni. Aki változatlan elánnal hangoztatja, hogy minden demokratának össze kell kapaszkodnia, és senki nem lehet finnyás a résztvevőket illetően, annak nem igaza van, hanem csak rossz memóriája.
Vagyis az ellenzék – miközben konzerválta az ideológiai káoszt és a szervezeti-anyagi gondokat – elvesztette azt a hivatkozási alapot, hogy a demokrácia helyreállítása miatt kell rá szavazni. Amikor elindult a választáson, elfogadta annak torzított szabályait, majd beült a rendszer parlamentjébe, fölesküdött annak alkotmányára, és ezen nem segít, ha a DK képviselői valami „nem ér a nevem” jellegű kiegészítést dünnyögtek az orruk alá, vagy csuriztak az ujjukkal a hátuk mögött. A „demokratikus” ellenzék legitimálta az orbáni berendezkedést. Kiút kettő kínálkozik.
Az egyik, hogy mindenki a maga dolgával foglalkozik, és nem a rendszerrel. Liberálisok és valódi konzervatívok befejezik a létező baloldal abajgatását, elképzeléseiket nem csatolt áruként igyekeznek eladni, hanem önálló politikai opciót próbálnak létrehozni. A baloldal meg igyekszik baloldalként viselkedni, és a rendelkezésre álló személyekből a leghitelesebb kínálatot nyújtani.
A másik út, hogy a korábbi harcokban nem érintett mozgalmak lépnek színre (mint most), amelyek a régiek/újak törésvonalat igyekeznek kihasználni, és a 2010 előtti és utáni elitet együtt leváltani. Ők valóban hirdethetnek új rendszerváltást. Amennyiben liberális és baloldali véleményformálók nem empátiával, hanem sértettséggel reagálnak, és saját köreikben megkísérlik hitelteleníteni az új kezdeményezéseket, úgy „a minden eddigi menjen a fenébe” nem túl szofisztikált, de hatásos és nem teljesen alaptalan üzenetét végleg átengedik a szélsőjobbnak, s nem tudom, hogy az jó lesz-e. Ez az a kérdés, amelyet valóban föl kell tenni.
