„Nincs más reményünk, most már a Lacinak kell jönnie, ha vele sem sikerül, senkivel”

– így foglalta össze az év elején egy korábbi MSZP-elnök azt, hogy mit jelent a szocialistáknak Szeged polgármestere. Az esélyt.

Azzal, hogy árulást, Orbán hatalomban tartását és politikai maffiát emlegetve Botka visszavonul az országos politizálásától anélkül, hogy megmérette volna magát, a semmi közepén találták magukat a szocik – alig fél évvel a választások előtt. Most úgy néz ki, hiába mondta azt Molnár Gyula pártelnök, hogy Botka távozásával csak az összefogást segítette, az esély valójában oda. A voksolásig még hátra lévő hónapból ugyanis csak kicsivel van kevesebb, mint szocialista szavazóból. A párt Botkával és agresszív, diktátumokkal terhelt politizálásával történelmi mélypontra süllyedt (ebbe nyilván a belső feszültségek folyamatos kibeszélése is szerepet játszott).

A személy- és médiaközpontú, modern politizálás azonban nem bírja el, hogy a(z egyelőre) legnagyobb baloldali párt vezető nélkül maradjon, egy miniszterelnök-jelölt léte vagy nemléte jelzi azt a választók felé, hogy a párt készen áll a kormányzásra. Nem véletlen, hogy az LMP története során először megnevezett saját kormányfő-aspiránst. Szél Bernadett előretolása a legfrissebb közvélemény-kutatói visszajelzések szerint hozott az ökopártnak, a DK-t megelőzve már az MSZP-re zárkózik fel.

A két hét, amelyben minden nimbuszukat elvesztették

Castingban azonban végtelenül gyengék a szocialisták, rémképként lebeghet előttük a 2009-es keresgélés emléke. Akkor a kormányfői posztról lemondott Gyurcsány Ferenc helyett kerestek miniszterelnököt. Hosszú hetek teltek el úgy, hogy a sajtó azzal volt tele, éppen kit környékeztek meg a szocialisták. Jelöltek jöttek, jelöltek mentek, ami azt üzente a választóknak: a párt nem egységes, kapkod és határozatlan. Összefoglalva: alkalmatlan a kormányzásra.

Nyolc évvel ezelőtt hallani lehetett Szili Katalin, Bárándy Péter, Gráf József, Kovács László, Glatz Ferenc, Takács János, de még Botka László nevét is. A nevek bedobása és a szivárogtatás mindig is az MSZP-s belső harcok velejárója volt, de ez a szocialista beidegződés csak rontana a helyzeten, hét hónappal a választások előtt a jelölt kiválasztásának folyamata és a nyilvánosság bevonása taszítaná a szavazókat.

A választók számára is komolyan vehető jelöltet állítani a lehető leghamarabb – ez az MSZP történetének talán legnagyobb kihívása. A szocialista párt ugyanis súlyosabb egzisztenciális válságban van, mint a rendszerváltáskor küzdve az utódpárti státusszal. Az 1990-es választásokon az MSZP listán 10,9 százalékot kapott az első fordulóban. Botka távozása előtt 9 százalékon mérte a pártot a Medián.