Ha megéri, Soros György személyes képviselőjeként alighanem neki is bőven kijutna abból a gyűlöletkampányból, amely ma a budapesti egyetemalapítót veszi célkeresztbe. Az 1956-ban és a rendszerváltás idején is meghatározó szerepet játszó Vásárhelyi Miklós életvallomása 16 évvel halála után, születésének századik évfordulóján jelent meg.
„Nélküle többször is másképp alakult volna a világ rendje.” Barátjáról, Vásárhelyi Miklósról állította ezt egy múlt heti könyvbemutató alkalmából írt és a CEU dísztermében felolvasott levelében Soros György. Noha az Orbán-kormány első számú közellenségeként kezelt – Magyarországon három évtized alatt mintegy 100 milliárd forintot invesztáló – filantróp üzletember levele egyfajta aktuálpolitikai üzenetként, figyelmeztetésként is olvasható („Egy idő után a gyűlölet mindig a gyűlöletkeltők ellen fordul”), elsősorban mégis köszönő főhajtás volt. A 100 esztendeje született, 16 éve elhunyt, a magyar politikai életet civilként jó néhányszor igazító Vásárhelyi ugyanis a Soros Alapítvány és a „Soros-egyetem” magyarországi tevékenységében is kulcsszerepet játszott.
Véletlennek nem nevezhető, váratlannak annál inkább, hogy az 1980-as évek derekán a „lehetetlent megkísértő” – vagyis a diktatórikus kelet-európai rendszert a nyílt, a demokratikus társadalom eszméjével fellazítani szándékozó – Soros Magyarországon a Nagy Imre-per nyolcadrendű vádlottjában találta meg „ideális” segítőjét. „Akkoriban egy lépést nem tettem anélkül, hogy konzultáltam volna vele”, merthogy – nyilatkozta visszatérően – „sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint én, úgy gondolom, még a magyarországi illetékeseknél is jobban”.
Egykoron csupán a választottjával való előzetes konzultáció maradt el. Legalábbis ez derül ki a múlt héten bemutatott, Kész a leltár című „életvallomás” kötetből, amely egy 1985 és 1987 között, két ellenzéki harcostárs, Hegedűs B. András és Kozák Gyula által készített életútinterjú – Kozák által – monológgá szerkesztett változata. Ebben a Balassi Kiadó gondozta kötetben a maga egykori kommunistaságával szembenéző és kíméletlenül leszámoló Vásárhelyi az 1980-as évek eleji New York-i megismerkedésük történetét felidézve elmeséli, hogy Soros kitüntetett figyelme kezdetben sokkal inkább a „relikviának” (értsd: börtönviseltségének), mintsem személyes kvalitásainak szólt, ám a szaporodó társasági tervezgetések és négyszemközti beszélgetések során mind egyértelműbb lett, hogy „egy nyelven beszélünk”.
A közösen kitalált alapítvány ügyében „a belső ellenzék aktív támogatójaként belügyi ellenőrzés alatt álló” Soros 1984 tavaszán többször is tárgyalt az MSZMP különféle rendű-rangú korifeusaival, és belement, hogy a kizárólag az ő dollárjaira támaszkodó alapítvány a Magyar Tudományos Akadémiával kötött kényszerházasságban kezdje meg működését. Cserébe viszont elérte, hogy a belügyi jelentésekben visszatérően „F dossziés”, vagyis megfigyelés alatt álló, az államhatalomra veszélyes személyként aposztrofált Vásárhelyi legyen, lehessen az ő személyes képviselője. Ám erről Vásárhelyit csak a megállapodás létrejötte után tájékoztatta Soros. „Valószínűleg természetesnek tartotta, hogy az ajánlatot elfogadom” – kommentálta az érintett szűkszavúan az életútinterjúban e kétségkívül szokatlan felkérést. Amit azonban nemcsak elégtételnek tekintett, hanem a legigazibb terepére, a politika csataterére hívó harci kürtszónak is. Majd hetvenéves volt, amikor belevetette magát ebbe a munkába. „Sokat kell triblizni” és messzemenő kompromisszumokat kötni – árulta el panaszkodva-dicsekedve az első három év példátlan sikerének titkát a Hegedűs B.–Kozák-kérdezőpárosnak 1987-ben. Ugyanerről Soros néhány évvel később azt mondta: „Természetes, hogy kollaboráltunk. A kommunisták ki akartak használni, és én is ki akartam használni őket: ez volt az együttműködés alapelve. A nagy kérdés az volt, ki nyer a végén.”
A részletek 1999-ben, a rendszerváltást követően váltak publikussá Nóvé Béla történész-szociológus Tény/Soros című, dokumentumokban gazdag, nem mellékesen Vásárhelyi levelezését is feldolgozó monográfiájában. Triblizni szinte mindenkor személyek miatt kellett: ki lehet és ki nem az egyes kuratóriumok tagja, ki kaphat tőlük támogatást, és ki nem. A kommunista pártközpont meghosszabbított kezeként működő alapítványi társelnök (s egyben az akadémia főtitkárhelyettese), Kulcsár Kálmán és Vásárhelyi a „kényesebb” ügyekben gyakorta előzetesen is egyeztetett. Ezek a húzd meg-ereszd meg csatározások az éppen aktuális erőviszonyok állása szerint zárultak. Az alapítványi elnök, Soros személyes képviselője a kezdetekkor például kényszerűen tudomásul vette, hogy a pártberkekben feketelistás reformközgazdász, Tardos Márton nem lehet a társadalomtudományi kuratórium elnöke, s hogy az irodalmi és politikai ügyekben kérlelhetetlenül szókimondó Mészöly Miklós kurátori tagságát is megkontrázza a hatalom. Viszont az 1984 májusában az MTA székházában ünnepélyes keretek között, ám zárt körben aláírt együttműködési szerződés után két hónappal az MTI közzétette az első pályázati felhívást. Nem sokkal későbbtől pedig éppen a HVG közöl(het)te újra és újra a nyertesek névsorát; a szorgosan böngészők lépten-nyomon olyanok nevét olvashatták itt, akik a pártállami 3 T-s időkben legfeljebb a tűrt, de inkább a tiltott szerzők kategóriájába voltak besorolva.
A nyilvánosság folyamatos tágítását eredményezte „a Soros” fénymásolóprogramja, mivelhogy a pályázó intézményekbe telepített több száz xeroxgép használatát egyre nehezebb volt ellenőrizni az addigi belügyi eszközökkel. A szellemi és tudományos élet számos területén nélkülözhetetlenné váló alapítvány térfoglalását érzékelve az 1987-ben ideológiailag éppen bekeményedő hatalom bekeményített. Több intézkedéssel – például a pályázatok győzteseit lajstromozó lista közzétételének letiltásával – párhuzamosan a művelődési tárca körlevelet írt a fennhatósága alá tartozó intézményeknek, felszólítva őket, hogy előzetesen véleményezzék a beadandó pályázatokat, mi több, a „szükséges szelekciót” is végezzék el.
„Nem tűrhető!” – írta az alapítványnál landolt fénymásolt körlevél margójára a nem sokkal korábban útlevele megvonásával is megfenyegetett Vásárhelyi, s jó politikai érzékkel ügyirattá lényegítette át a xeroxlapot. Írásban követelte a körlevél visszavonását, s ebben az ügyben kompromisszumot kizáró fellépést tanácsolt Sorosnak is. Az alapítványtevő ezúttal is hallgatott rá. A társelnökének, Kulcsárnak küldött, ám a legfelsőbb vezetésnek címzett, kemény hangú levelében az alapítványi működés ellehetetlenítésének nyilvánította a történteket, hacsak nem félreértésről van szó – nyitott, alighanem Vásárhelyi tanácsára, egyfajta egérutat is a hatalmon levőknek. Akik némi tétovázás után végül, a nagyobb botrányt elkerülendő, éltek a felkínált lehetőséggel.
A Kész a leltár kötet tanúsága szerint az 1987-ben hetvenedik évét betöltő Vásárhelyi azt remélte, hogy a „jól kitalált és működésbe lendített” alapítványnál hamarosan átveszi valaki a munkáját. Ebben tévedett. Miközben a formálódó politikai ellenzékben is egyre nagyobb szerepet vállalt – elnöke lett például a Nagy Imre-temetést szervező Történelmi Igazságtétel Bizottságnak –, megmaradt Soros személyes képviselőjének is. Mi több, a rendszerváltást követően, az MTA-val való kényszertársbérletet felmondva – a névadó helyett – az elnöke lett a magyarországi alapítványnak csakúgy, mint másik „édes gyermekének”, a CEU-t megteremtő Közép-európai Egyetem Alapítványnak.
MURÁNYI GÁBOR
muranyi.gabor@hvg.hu
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
