Jakus Ibolya: Demokratának lenni annyi...

Ha mindenki, aki kapásból be tudja fejezni a címben megkezdett Bibó-idézetet, annak szellemében is viselkedne, aligha kellene azzal az apátiával várnunk a 2018-as választási évet, hogy a kormány így is, úgy is leválthatatlan. Még paradoxabb a helyzet, ha elfilozofálunk Bibó István fiával készült interjúnkon, melyben feleleveníti apja agyonidézett intelmének folytatását: demokratának lenni annyi, mint nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenséges propagandától.

A Magyarországot ma az utolsó gázóráig uraló egykori Bibó-szakkollégisták ugyanis épp a hisztérikussá fokozott félelemkeltéssel, ellenséggyártással és gyűlöletkampánnyal érték el,

hogy a Fidesznek ma több támogatója van, mint az összes többi pártnak együttvéve. A Medián éves helyzetjelentéséből az is kiderül, hogy az illiberális államot építő Fidesz a legkevésbé elutasított párt, az ellenzéket pedig saját szavazóinak többsége is teljességgel esélytelennek látja.

A megfélemlítés, félelemkeltés műfajában még így sem Magyarország, de még csak nem is a Twitter-diktatúra Amerika, hanem Oroszország az első. „Én nem ígérek semmi jót, de azt legalább betartom!” – ezt Vlagyimir Putyin találta mondani a lapunknak nyilatkozó Mihail Szaakasvili volt grúz elnöknek, azt is kilátásba helyezve, hogy egyszer a golyóinál fogva fogja fellógatni. A sajtó és a bíróságok megszállásán, az ellenzék megsemmisítésén alapuló módszert szorgosan másolják az orosz elnök kelet-európai epigonjai, azzal a különbséggel, hogy Putyin egészen Szibériáig üldözheti ellenfeleit. Persze ijesztő történelmi példa bőven van Magyarországon is. Szellem rovatunk elrettentésül Jaross Andor történetét idézi fel, aki 1934-ben a demokrácia védelmezőjeként ítélte el a hosszú kések éjszakáján elkövetett politikai vérengzést, majd tíz évvel később, Magyarország belügyminisztereként már a belső ellenség exstirpálásáról intézkedett. Bele se merünk gondolni, mi történne, ha az eltávolítást jelentő latin kifejezést a szélsőségesek szótárából gyakorta merítő Orbán beépítené a retorikájába. Azzal a gondolattal viszont eljátszunk Ha nevetni akar című cikkünkben, hogy milyen tervet kovácsolhatna Soros György, ha valóban be akarna szállni a magyar választási kampányba. Tejjel-mézzel folyó Kánaánná válnának a választókerületek, álomállássá az ellenzéki újságírás és még gazdagabbá Simicska Lajos.

A sci-fi-vízióval szemben azonban a címlapsztorinkban bemutatott valóság az, hogy Magyarország krónikusan a feudalizmus tüneteit produkálja. A magyar vidéket keményen megdolgozó kiskirályok visznek, de legalábbis felügyelnek mindent, amit valaha megénekelt hazafias költő, a Dunától a Tiszáig nyúló rónát, Tokaj szőlővesszeit, a debreceni Nagyerdőt, füttyös gyümölcsöst, gyárat és szántóföldeket. A hűbérurakat mégsem ez, hanem leginkább Orbán Viktor hobbija köti össze, közpénzből épült méregdrága stadion mindenkinek dukál. Na meg Orbán alattas énje,

Mészáros Lőrinc, akit az ország minden szegletében megillet a földesúri kilenced, ami, ha sokat támadjuk, hamarosan lehet nyolcad, heted vagy akár kétharmad is,

így vagyonát cikkünk szerint nem évente, hanem havonta érdemes újraértékelni.

Bödőcs Tibornak viszont minden áldott nap új műsort kellene írnia, ha a magyar közélet összes visszásságára rárepülne, ezért kicsit távolabbról vesézi a NER működését. A Portrénkban humoristatársának, egyben a HVG-címlapok ötletemberének, Kőhalmi Zoltánnak nyilatkozó poéngyáros azzal vigasztal, hogy eddig csak egyetlen művházban nem engedték fellépni, de ha kell, akár cirkuszi sátorral járja majd az országot. Mert a humor nyitottá tesz, és aki nyitott, az demokrata.

A szerző a HVG felelős szerkesztője