Együtt hallgatom az Örömódát egy csapat jobbikossal. Nem a vizslakölyökről azonosítom őket, hanem a Harcos-pólókról és a cakkos hadizászlókról. Pár méterre már az ellenzéki tüntetéseken megszokott balos nyugdíjasklub ácsorog, a másik irányban urbánus fiatalok Momentum-lufikkal. A magyar Himnusz már megvolt, most az Európai Unióé előtt tisztelgünk. Csattognak fölöttünk az árpádsávok, uniós és magyar zászlók.

Ez a műsor nem jött volna létre, ha nincs Orbán. Ezek az emberek nem álltak volna meg egymás mellett, ha rá nem ébrednek, hogy szükségük van egymásra. Másról sem szól ez a nap.

Egy hét alatt leesett a tantusz. Orbán a nyakunkon marad örökre az összes bűntársával, és egyenként tapossa ki belőlünk a szuszt, ha nem áll csatasorba vele szemben mindenki, akinek ez nem pálya. Elemi matek. Már majdnem mindenki érti - nem mintha ne lett volna érthető négy éve is.

Az ellenzéki pártvezetők lazán sertepertélnek a tömegben. Nem köpi le itt senki sem Vona Gábort, sem Gyurcsány Ferencet; sőt még az LMP-seket sem, de végül is azok agyonverik egymást, csak ki kell várni. A tömeg akarata egyértelmű: meg kell képezni az ellensúlyt, és mindegy már, ki honnan jön.

Hogy mekkora szükség van itt politikusokra, az a színpadon látszik legjobban. Aranyos civilek kapaszkodnak a mikrofonba, szembenéznek a százezres tömeggel, és annyi jön ki belőlük, hogy új választást.

Mekkorát csodálkoznának, ha Orbán most kidugná a fejét a Parlament ablakából, és kiírná nekik az új választást jövő vasárnapra!

Közepes, rossz és rosszabb beszédek követik egymást, ha lenne közéleti Megasztár, ez lenne a nulladik forduló, ahol még boldog-boldogtalan színpadra állhat. Illedelmesen megtapsolják őket szocik, jobbikosok és liberálisok, a pipadohányfelhőtől az enyhe fűszagig. De alighanem mind érezzük: nem ezek az emberek fogják leváltani Orbánt.

Jól esett ez az este a csalódott, fuldokló Magyarországnak, amely joggal követel levegőt és teret. Hiszen elég volt végignézni a téren ahhoz, hogy lássuk, a nemzet nem a Fideszre szavaz, hanem legalább annyira ellene is. Ez amúgy normális állapot; csak az abnormális, ha egy kormány a saját szavazóin kívül mindenkit levegőnek néz. És ez hozta ki ide a tömeget. Láttuk, hogy tényleg nem vagyunk egyedül.

A színpad készen van, de üresen maradt. Politikusoknak kell felállni rá. Olyanoknak, akik képesek vezetni, és képesek hátralépni, amikor arra van szükség. Pont azoknak, akik minden bénázásukkal is elnyertek két és félmillió szavazatot. Mert más nincs. A tökéletes gárdára hiába várunk.

Éveken át nézték kívülről tanárok, ápolók, egyetemisták színpadait. Azok pedig nem gondolták végig, hogy mégis ki fog kormányt váltani, ha nem az ellenzék. Az ENSZ? Végül elkullogtak szavazni azokra, akikkel nem álltak szóba. Ennek a baromkodásnak vége van.

A következő adásban már ki kell vágni a magas C-t. Milliók várnak reményre és vezetőkre. Arra a színpadra sokaknak, együtt kell felmenni. Az utcán már nincsenek pártok, csak közös ellenállás.