Erkölcsi értékekhez ragaszkodó polgárok a közéleti cselekvés lehetőségét annak ellenére sem adhatják fel, hogy az ellenzék a 2018-as magyarországi országgyűlési választásokon minden eddiginél lesújtóbb vereséget szenvedett. Miután megszenvedtük azt, hogy a politikai baloldal képtelen magát hatásosan megszervezni, azt gondolhattuk, hogy az ellenzék utolsó bástyáit azok a jobboldali gondolkodású polgártársaink alkotják, akiknek elegük van a romlott fél-állampártból, az irányított korrupcióból, a jövő nemzedékek iránti felelőtlenségből. A választási eredmények azt mutatták meg, hogy a választópolgárok nemcsak a bal-, hanem a jobboldali eszmékben is csalódtak. Egyáltalán: mindenből kiábrándultak, és cselekvéseik fő motívuma a fennálló nyers hatalmi realitásokhoz való igazodás, és a bajok elkendőzése önmaguk előtt is.

Ugyan mi másra gondolhatnánk azok után, hogy föltehetően minden választó tudott a helikopteres rénszarvasvadászatról vagy a csengeri asszony titokzatos milliárdos öröksége körüli bohóckodásról. Úgy tetszik, ma Magyarországon a közhatalom birtokosainak legsúlyosabb vétségei sem járnak következményekkel. Különben pl. a sajtó elől hónapok óta bujkáló, a világra szóló botrányokat kiváltó letelepedési kötvény-üzletet szervező Rogán Antal nem pompázhatott volna ott a miniszterelnök oldalán a választási eredményvárón.

A választások után lehet bennünk csalódás, de tudással bírva a magyar társadalom állapotáról nem lehetünk meglepve. A rendszerváltozást követően Magyarországon milliók elveszítették a korábban mesterségesen fenntartott munkahelyüket, és a túlélést csak szabályszegéssel voltak képesek biztosítani. A szabálykerülő magatartás az anyagiakat szerény szinten biztosította, ám erkölcsileg lezüllesztette polgártársainkat. Túltengenek a polgári létezési mód alatti normák, az elmúlt nyolc évben kialakult túlhatalom pedig szinte mindenkit megrontott.

A rendszerváltozás után kapott politikai szabadsággal a magyar polgárok nem tudtak élni. Két évtized után áldozatul estek előbb a populizmusnak, majd a tekintélyuralmi törekvéseknek. A közmegegyezés hiánya kioltja az állampolgári szolidaritást, sőt az egyszerű empátiát is.

Mondják, hogy nem a Fidesz győzött, hanem az ellenzék veszített. Beszélnek az ellenzék leváltásának szükségességéről is. Ez mind igaz lehet, de az alapvető kérdés az, hogy a frissen megválasztott ellenzéki képviselők fölesküsznek-e az Alaptörvényre. Ha igen, hitelességüket eleve aláássák.

A kialakult szabadsághiányos államban a kormánypárt leválthatatlanná vált. Immár másodjára kaptuk 2014 után 2018-ban bizonyítékát annak, hogy az autokratikus rendszer belülről, saját szabályaihoz igazodva nem dönthető meg. Hacsak a jelenlegi társadalmi-politikai feltételek gyökeresen nem változnak meg, akkor kár lenne harmadszor is nekifutni 2022-ben. Valódi közéleti cselekvésre csak a hivatalos állami kereteken kívül nyílik lehetőség, nélkülözve természetesen az állami intézményeket, lemondva az adófizetői forintokból finanszírozott infrastruktúráról és szolgáltatásokról.

A föld alá szorítottság állapotában nem marad más, mint a polgári engedetlenség, amire azonban a magyar társadalom önszerveződésre képes megmaradt szigetei ellenére messzemenően nem kész. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a társadalom legképzettebb, dinamikus, fiatal rétegei karrierlehetőséget ezek után csak abban látnak, ha elhagyják az országot, reményeik szerint rövidebb, de józan ésszel számítva hosszabb időre, esetleg örökre. Félő, hogy a magyar közegészségügyi rendszer összeroskad az öregedő társadalomból adódó, rá nehezedő terhek alatt, a szűkülő közoktatási rendszer pedig nem kínál perspektívát a leszakadóknak és sérülékenyeknek, de még a támogató családi háttérrel rendelkezőknek sem.

Az ellenzék súlyos adóssága az, hogy megalkuvásból nem vállalta a leszakadt milliók képviseletét, és cserbenhagyta a mélyszegénységben és kitaszítottságban élő százezreket. A 2014-es választásokhoz képest a kudarc és a felelősség 2018-ban sokkal nagyobb. Ma már ugyanis nem csupán egy felelőtlen populista politikával szemben kellett volna alternatívát állítani. A tét sokkal nagyobb volt: az államilag szervezett gyűlölettel kellett volna szembeszállni. Mivel ezt az ellenzék nem vállalta, nem is érdemel mást, csak csúfos vereséget.

Azzal kellett volna kezdeni az ellenzéki politizálást, hogy nem tűrhető a kerítésépítés szégyene, és ígéretet kellett volna tenni arra, hogy a választások másnapján haladéktalanul megkezdődik annak lebontása. Megválasztandó politikusaink csöndben beálltak a sorba, és nem szólaltak fel a gyűlöletkampány ellen. Nem tették szóvá azt, hogy a kormány államilag intézményesíti az erőszakot és militarizálja a társadalmat pl. azzal, hogy iskolai lőtereket készül létesíteni, és mozgósítási terveket vezet be oktatási intézményekben. Ellenzéki politikusok megalkuvásból nem, vagy csak félszívvel vállalták a jogvédelmet, a lelkiismereti szabadság és az emberi méltóság védelmét, a kirekesztés elleni fellépést. A választásokon most megkapták méltó büntetésüket.

A súlyos választási vereség után azzal kellene kezdeni, hogy föl kellene keresni az alacsonyan iskolázott, elszigetelt, kilátástalan helyzetben lévő települések lakóit, polgártársainkat. Közösségépítő programokat kellene kezdeményezni, jogaikról (és felelősségükről) föl kellene világosítani a polgárokat. Lehetséges lenne közösségi gazdaságok (pl. szociális szövetkezetek) szervezésében szakmai és technikai segítséget nyújtani, közösségi támogató irodákat létrehozni, vagy tiszta forrásból származó kultúrát vinni a Dankó Rádió hallgatóinak.

Nem takarhatjuk el a valóságot: a közéleti fellépéshez egyre több bátorságra és elszánásra lesz szükség. Rebesgetik, hogy újabb támadás indul a civilek ellen. A történelmi egyházak vezetői a választások után sem fogják magukat kevésbé kényelmetlenül érezni. Már így is szabadulnának az államhatalom szorító öleléséből, a jövőben pedig további támadásokra számíthatnak, amire az „Isten kegyelméből“ kormányzó miniszterelnök a maga parvenü módján világosan utal (Soli Deo gloria!). Napirenden van a szekuláris és semleges állam felszámolása egy exkluzív, fundamentalista, új-jobboldali politikai kereszténység jegyében, az egyházak további megosztása, maradék függetlenségük beszántása.

Az autokratikus rendszer egyszer össze fog omlani. Igaz, már most valószínűsíthető, hogy a romokon borzalmas terhekkel kell majd számot vetni: ma még átláthatatlan nemzetközi jogi elköteleződések, súlyos környezetkárosítás stb. A nemzetközi pénzügyi piacokon ma tapasztalható alacsony kamatok és a nyakló nélküli uniós támogatás napjai meg vannak számlálva. Mivel Németország és Franciaország demokratikus vezetése elégséges felhatalmazással bír, még idén elkezdődhet az európai integráció radikális megújításának újabb kísérlete. Ez elodázhatatlan, ha az unió meg kívánja őrizni versenyképességét.

Az európai reformtörekvések remélhetően egyoldalúan kedvező meghívással párosulnak majd, amellyel a magországok az unió peremállamai felé fordulnak. Egy ilyen meghívás csapdahelyzet a magyar autokrata hatalom számára: nem elfogadni nyilvánvalóan az ország jövőbeli sorsának eljátszása, ami aligha lesz eltitkolható.  Elfogadása esetén viszont igazodni kell az alapvető demokratikus játékszabályokhoz még akkor is, ha a tagállamok alkotmányos rendjük alakításában jogilag szuverének.  A kikényszerített alkalmazkodás elegendő teret engedhet a vállalkozó kedvű és demokratikus érzelmű magyar polgároknak.

Magyarország nem maradhat beláthatatlan ideig a látszatdemokrácia és a nyílt békétlenség szigete. Dolgunk most annyi, hogy készüljünk, építkezzünk, szerveződjünk.  Bízvást támaszkodhatunk demokrata meggyőződésű elődeinkre: „Most tél van s szegény mag-magam / Megnémítva és lehavazva / Rendeltetés hitével / Őrzöm meg tavaszra, / Igazimnak sarjadásáig.”