A Klubrádióból értesültem arról, hogy az egyik politológiai intézet a Friedrich Ebert Alapítvánnyal közösen a baloldaliságról rendezett konferenciát, és ott népszerű kollégám, Pogátsa Zoltán elismételte szokásos szemrehányását a baloldali pártoknak, illetve korábbi baloldali kormányoknak, hogy nem képviselnek valóban baloldali politikát. Számára Európában csak a Jeremy Corbyn vezette brit Munkáspárt és a görög Sziriza igazi baloldali párt, az előbbi ellenzéki pártként, az utóbbi pedig úgy, hogy azt a baloldalinak tekintett politikát, amelyet ellenzékben hirdetett, kormányon félre kellett tennie. De minket leginkább az érdekel, hogy mit lehet csinálni Magyarországon.

Pogátsa állítását azzal a példával illusztrálja, hogy a baloldalinak mondott Gyurcsány-kormány piacosítani akarta az egészségügyet. Ha igazmondásra nem különösebben törekvő politikusok értelmezik így leegyszerűsítve a második Gyurcsány-kormány egészségügyi reformkísérletét, azzal nem kell komolyan foglalkozni. De ha egy fölöttébb felkészült közgazdász kollégánk, egyetemi oktató beszél így, akkor baj van. Mit érdemes ebben az összefüggésben a baloldaliság kritériumának tekinteni? Szerintem azt, hogy mennyire biztosít egyenlő hozzáférést egy egészségügyi rendszer a társadalom különböző jövedelmi és vagyoni helyzetű tagjainak. Mit értsünk az egészségügy piacosításán? A második Gyurcsány-kormány Molnár Lajos SZDSZ-es miniszter által kidolgozott egészségbiztosítási reformja a következőt jelentette. Az egészségbiztosítás változatlanul mindenkire kiterjed, de mindenki választhat egymással versengő egészségbiztosítók között. A verseny készteti arra a biztosítókat, hogy ügyfeleik számára minél jobb minőséget nyújtó szolgáltatókkal szerződjenek ugyanannyi biztosítási díj fejében. Az egészségbiztosítók minden náluk jelentkezővel kötelesek szerződni. A befizetett járulékokat a biztosítók között a hozzájuk jött ügyfelek kor- és jövedelmi összetétele szerint újraosztják. Így a biztosítók nem is érdekeltek abban, hogy ne fogadják be az idős, illetve szegény ügyfeleket. Ez a rendszer tehát ki fejezetten kiegyenlíti a hozzáférési esélyeket.

Történtek annak idején kísérletek kórházak privatizációjára is. Vajon összeegyeztethető ez a baloldali kormányzással? Ha a magánvállalkozó által vezetett kórház ugyanúgy szerződik a biztosítóval vagy biztosítókkal, mint a korábban önkormányzati, ma állami kórház, akkor a tulajdonváltás nem érinti a gyógyító szolgáltatásokhoz való hozzáférést. A privatizációnak és a versenynek akkor van értelme, ha az erőforrások racionálisabb felhasználásával jár. A gazdaság különféle területein e privatizációnak ez a következménye. Miért lenne ez másként az egészségügyben? A háziorvosok két évtizede magánvállalkozók, de ez a hozzáférést nem érinti, a betegek esélyei emiatt nem romlottak. Miért ne lehetne ez így a járóbeteg-szakellátásban, s idővel, fokozatosan a kórházakban is? Erről szólna a szektorsemleges finanszírozás, ami hosszú ideje felvetődött, de nem valósult meg.

Az államilag szervezett és finanszírozott egészségügyi ellátás ezzel szemben óhatatlanul odavezet, hogy a tehetősebbek, akik elégedetlenek a szűkösen finanszírozott, versenytől megóvott állami egészségügy minőségével, megkeresik maguknak a fizetős magánellátást. Így van ez az állami egészségügyet működtető Angliában, és ez a helyzet Magyarországon is. Pedig látszólag nem piacosítják az egészségügyet nyílt módon – miközben itt piacosodik csak igazán. Aki teheti, elmegy azokhoz a magánellátókhoz, amelyek szolgáltatásait az állami egészségfinanszírozás nem téríti. Pogátsa azt az elemi hibát követi el, hogy figyelmen kívül hagyja: egy kérdés az, hogy állami intézményként vagy versengő magánvállalkozásként működik az egészségbiztosítás, illetve a gyógyító szolgáltatás, és másik kérdés, hogy ki hogyan férhet hozzá a gyógyító szolgáltatáshoz.

Ebből a hibából általánosabb hiba is következik. Pogátsa sokakhoz hasonlóan kifogásolja a balliberális kifejezést. Túl azon, hogy baloldaliak és liberálisok szerte Európában és persze Magyarországon is egyaránt szemben állnak nacionalizmussal és az önkényuralommal, tehát egyaránt szemben állnak az Orbán-rendszerrel, a kormányzás gyakorlatában is lehetségesek olyan megoldások, amelyek a háztartásoknak a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésében egyenlősítenek, és ennyiben baloldaliak, miközben a termelésben, a szolgáltatások nyújtásában erőteljes jövedelemérdekeltségre és minél szabadabb versenyre törekednek, mind szélesebb körben privatizálják az állami tulajdont. Ez jellemzi a modern szociáldemokrata kormányzást sokfelé Európában, és a liberálisok kormányzati tevékenységét is. Az 1989 óta eltelt három évtized legsikeresebb kormányának, a Horn-kormánynak tevékenysége egészében egyaránt vállalható szocialisták és liberálisok számára. Miért ne lehetne ilyen majdan az Orbán utáni kormányzás is?