Nagyon sok újságíró, szerkesztő, műsorvezető veszti el ma, vesztette el az elmúlt hetekben, hónapokban az állását. Az úgynevezett szakma évek óta a darálóban üzemel. Ameddig üzemel. Nincs olyan ok, hogy a még állva maradtak ne fejezzék ki a szolidaritásukat a most alulmaradókkal. Ez még akkor is így van, ha a ma kirúgottak közül nem egyen és nem ketten teljesen érzéketlenek voltak a korábbi elbocsátásokra, lapbezárásokra és -átalakításokra, tévé- és portáleinstandolásokra.

Leginkább azzal, aminek most ők is elszenvedői, hogy a gyáva és ostoba közöny hajlamos valamiféle munkaerő-piaci jelenségként interpretálni a történteket. Hja, kérem, tulajdonosok jönnek, mennek, ez egy ilyen sport. Csupán a lényeg kerül eltagadásra: politikai terület(vissza)foglalás eredményeként hivatásukat űző embereket távolítanak el, hogy helyükre olyanokat hozzanak, akiknek az lesz a dolguk, hogy csúfot űzzenek ebből a hivatásból.

Volt olyan világbosszantó, bíborban született naiva, aki ismerőseinek elbocsátásakor saját kirúgástörténetéről kezdett nyálas regélésbe. Hogy már ő neki is tették ki a szűrét munkahelyről, de reméli, hogy majd a most állás nélkül maradók majd találnak olyan helyet, ahol megbecsülik őket. Ezen a ponton hullik szilánkokra az ember agya. Mintha nem éppen arról lenne szó, hogy magát a tevékenységet nem becsüli a rendszer semmire. Hogy azok, akik fiatalon kitalálták, hogy újságírók (bemondók, riporterek) lesznek, úgy szerezhetnek „megbecsülést”, hogy többé nem azzal foglalkoznak, ami érdekli őket. Vélhetően a legkevésbé sem vigasztalja őket, hogy jön valaki a temetéskor nyenyeregni a sírjuk fölé, hogy kedves halott, megértem, hogy milyen kényelmetlenül fekszel, de én is voltam már kórházban, hidd el, majd föl fogsz tudni ülni.

(Az emberi silányság olyan alulmúlhatatlan példáira most ki se térjünk, mikor egyesek a hatalom pénzén és a hatalom felületein kárörvendenek személyes sorsok rosszra fordulásán.)

A másik típus a kényszeres középen álló. Aki éppen az elbocsátások pillanatában érzi elérkezettnek az időt annak kifejtésére, hogy „nem szép ugyan, amit a Fidesz művel, de lássuk be, ennek a fajta médiának sem volt már semmi értelme, akik ezt csinálták – fájdalom – megérdemlik, amit kaptak”. Nem érdemlik meg, vagy nem ezért. De az ilyen megnyilatkozásoknak nem is az a lényege, hogy a tárgyról mondjanak valamit, hanem a megszólalóról. Az ilyeneknek nem nézetei vannak, hanem csupán pozíciójuk.

Persze én se szeretem, amikor összemosnak a baloldallal, mert nem vagyok baloldali. Én is viszolygok, amikor pusztán azért akarnak kimutatni köztem és mások között valamiféle elvi-kulturális rokonságot vagy érdekazonosságot, mert ők sem rajonganak a kormányért. Ám a különbséget a véleményemmel igyekszem kimutatni, nem helyezkedéssel.

Mindezt azért említem, mert minden kultúrharc legelkeserítőbb eleme az infantilis táborképzés. Hogy létezik olyan, hogy „liberális irodalom”, meg „baloldali táncművészet”, meg, gondolom, környezettudatos operabérlet. Ha valaki Esterházyt olvas, az biztos a Trafóba jár, rajong a chicagói közgazdasági iskoláért, esetleg – 180 fokos fordulat! sebaj – Pikettyért, Rónai Egon a kedvenc kérdezője és teljes kiőrlésű kiflit eszik. Nem létezik a világ a maga árnyaltságában, összetettségében, nincs politikai nézettől független irodalmi, zenei, tudományos teljesítmény. Két oldal van, oszt’ jóccakát. Egy ilyen terepen legalább nem könnyű eltévedni, az egyik és a másik közt kell lavírozni, és egy választás eldönt mindent a művészetekben, a tudományban, a médiában, a nehéziparban és a sportban. Győz a Fidesz, bajnok lesz a Vidi. Ja, egyébként tényleg.

Amúgy ennek a tévécsinálásnak szerintem sincs sok értelme. Csak ezt úgy kell bemutatni, hogy csinálok jobbat, vagy legalább elmondom, hogy milyen lenne a jobb, és nem úgy, hogy megszüntetem. Bárkivel lehet vitatkozni, bárkit lehet kritizálni, de jellemtelen dolog gyilkosság idején triumfálni, és igénytelen táboralapon egyéni teljesítményeket megítélni. Szabad jobban rendezni, mint Ascher Tamás, jobban írni, mint Závada Pál, jobban érteni a kombinatorikához, mint Lovász László, jobb publicisztikákat összehozni, mint állandó jellegű veszekedőpartnerem, Tóta W. Árpád. És szabad jobb riporternek lenni, mint Kálmán Olga.

És akkor itt most álljunk meg. Néha én is bosszankodtam és gúnyolódtam téma- és vendégválasztásán – többnyire a saját műsorában. Ám Kálmán Olga kitanult egy szakmát, és ez föltétlenül megkülönbözteti az avatarok, nicknevek és kamuprofilok mögé bújó, vagy csak a csöndes ismeretlenségbe burkolózó seggfejektől. Saját maga felel magáért és életútjáért. Van. (Vagy volt, de az egy másik fejezet.) Remélem, mindannyian látjuk magunk előtt a fiatal nőt, aki készül egy szerepre, tanul, fejlődik, halad előre – a saját erejéből. (Az összeesküvés- és brancselméletekkel házaló kocsma-világmagyarázókat és Facebook-sutyerákokat most hagyjuk.) Végül legjobb lett a saját területén az országban. Felejtsük el a BBC-vel vagy a CNN-nel való összehasonlításokat, senki nem tehet arról, hogy nem Londonban vagy New Yorkban született. Aki itt él, az itt akar riporter, szerkesztő, újságíró lenni. Kálmán Olga esetleges kudarca pedig azt üzeni: nem érdemes.

Kálmán Olgának hiányzik Rogán Antal és egy csempevágó

Nem változott a véleménye Simicska Lajosról és a G-nap előtti szerepéről, amióta az ő televíziójánál dolgozik, a Hír Tv-nél viszont bejöttek a számításai. Bár hiányoznak neki a fideszes politikusok, akárcsak egy permetező kanna és egy csempevágó a kertjéből. Interjú.

Nem egyes személyek, nem politikai nézetek csődjéről beszélünk, hanem szakmákéról. Ahogy értelmetlen a NER-ben jogásznak lenni, mivel a jog a miniszterelnök parancsa, ahogy fölösleges esztétának vagy kritikusnak menni, mert mit ér a műítélet, a szépség kutatása, ahol szép az, amit a miniszterelnök annak tart, úgy ábránd a riporterséget hivatásként kitűzni, hiszen kérdezni azt lehet, amit a miniszterelnök megenged.

Még egy apróság. Noha nem sajnálom őket, de az elkövetkező napokban a Hír tévében sem lesz könnyű dolgozni. Nem lehet leállni, nincs adásszünet. Valószínűleg rengeteg konzervműsorral igyekeznek megoldani a helyzetet. Azt javaslom, rakják be a 2006-os őszi felvételeket Császár Attila tolmácsolásában („ez forradalom, nem tüntetés, tudja meg a világ!”). Biztos lesz a nézők közt, aki azt hiszi nem felvételről sugároznak, hanem élőben kapcsolnak. Talán végre kimegy a térre.